„Gyerekkorunkban nem így képzeltük a XXI. századot. Repülő autókat, légdeszkát, önbefűző cipőt vizionáltunk, nyaralást a Holdon – és nem azt, hogy fanatikusok az éj leple alatt családokat irtanak ki” – írja nekem Bea, nagyjából egy órával azt követően, hogy letettük a telefont. Elkeseredését és dühét több ezer kilométerre is a gyomromban érzem.

Nemrég kapta a hírt, hogy egy ismerőse és kollégája, Roy Idan fotós és lánya eltűntek, a férfi feleségét meggyilkolták. Az izraeliek számára szombat óta ez a mindennapok valósága.

„Eddig több mint hétszáz halálos áldozata van a támadásoknak, ami óriási szám. Ekkora mennyiségű halott a jom kippuri háború (amelynek épp az ötvenedik évfordulóján indította a Hamász az Izrael elleni támadásokat – a szerk.) óta nem volt. Tulajdonképpen nincs olyan ember Izraelben, akinek a szűkebb vagy tágabb ismeretségi körében ne lennének olyanok, akik életüket vesztették, eltűntek, megsérültek vagy elrabolták őket” – mondja.

Senki sem érzi magát biztonságban

Bea szerint a lakosság körében egyre nagyobb a félelem. Ő maga hat éve él Tel-Avivban, (vele készült korábbi interjúnkat ITT olvashatod) ott volt már a 2021-es Izrael-Palesztina-krízis alatt is, amikor a Hamász intenzív rakétatámadást indított Tel-Aviv és Izrael központi része ellen, ezt a mostani helyzetet azonban szerinte nagyon más megélni belülről.

„Ilyen, hogy a Hamász átvette volna izraeli települések felett az uralmat, hogy autókról lövöldöztek volna bármire, ami él és mozog, nem volt korábban. Sokan nem mernek kilépni az utcára, nem mernek házhoz szállítást kérni, mert félnek, ki jelenik majd meg az ajtajuk előtt. Rengeteg ártatlan ember vesztette életét, akik nem tehetnek semmiről”

– mondja a fotóriporter, majd felidézi a Supernova zenei fesztiválon történteket, ahová betörtek a Hamász terroristái, és majd’ három órán keresztül lövöldözték a bulizókat (az eddigi információk szerint legalább 260 ember vesztette életét).

„Eddig több mint ötszáz emberről nincs hír, a Hamász kisgyerekeket és demens öregeket is elrabol, akiket háborús hadifogolynak tekintenek. De egy féléves gyerek mit tud az egészről? Hogy lehet háborús bűnösként kezelni egy gyereket?

izrael kallos bea palesztin-izraeli konfliktus
A 12 éves Harum Dina rajza

Folyamatosan ömlik feléd a Facebookon azoknak az embereknek a képe, akiket a hozzátartozóik kétségbeesetten keresnek. Sokak számára már az is egyfajta megnyugvást adna, ha biztosra tudnák, hogy a szerettük él-e vagy meghalt.”

„Ha már a környező településeket lövik, akkor ránk is sor kerül majd”

Amikor arra kérem, hogy idézze fel a támadás kezdetének napját, azt mondja, ők már viszonylag korán értesültek arról, hogy valami baj van.

„Szombat reggel 6:30-kor jelzett a telefonomon a légitámadásokat figyelő applikáció, hogy a közelben rakétatámadás folyik. Be van állítva ugyanis a telefon, hogy ha megszólal Tel-Avivtól délre a sziréna, akkor arról tudjunk, mert ha már a környező településeket lövik, akkor valószínűleg ránk is sor kerül. Tizenöt perc múlva pedig megszólalt a helyi sziréna is.”

Beáék annak idején, amikor új lakásba költöztek, olyan helyet kerestek, amiben van úgynevezett mammad, azaz páncélajtóval és páncél zsalugáterekkel ellátott szoba, amely egyben óvóhely – a légiriadó alatt ott keresnek menedéket. Beszélgetésünk idején egy magyar barátjuk is az otthonukban tartózkodott, ő egy olyan régi építésű házban él, ahol nincs speciális óvóhely, így számára Beáéknál biztonságosabb.

„A támadások első napján, ahogy véget ért a sabbath, illetve a Tóra örömünnepe, lementünk a boltba palackozott vizet venni, arra az esetre, ha nem lenne vízszolgáltatás, amikor megszólalt a rakétatámadást jelző sziréna. Mindannyian, vevők és előadók egyaránt bementünk az óvóhelyre, majd miután hallottunk egy nagy robbanást, kijöttünk és folytattuk vásárlást. Az egész olyan volt, mintha egy fura filmben lennénk.”

Az izraeliek számára megszokott a másfajta normalitás, megtanultak a fenyegetettség mellett élni: amint megszólalnak a légiriadó hangjai, mindenki óvóhelyre vonul, a támadásokat követően pedig ott folytatják a mindennapi teendőiket, ahol abbahagyták: az utcák megtelnek zsivajjal. Most azonban Bea szerint minden más: a legnépesebb terek is konganak az ürességtől, a buszokon alig utaznak emberek, fegyveres rendőrök vannak mindenütt.

izrael kallos bea palesztin-izraeli konfliktus

Tömegével azokon a gyűjtőpontokon lehet csupán embereket látni, ahol a Hamász által megszállt és terorrban tartott települések lakóinak – akikre sok esetben rájuk gyújtották a házaikat –, illetve a hirtelen behívott katonáknak ruhát, tartós élelmiszert, tisztálkodószereket gyűjtenek.

izrael kallos bea palesztin-izraeli konfliktus

Emellett a véradópontok is tele vannak, elképesztő összefogás tapasztalható az emberek részéről. „Tegnap megpróbáltam vért adni, több ezren álltunk sorban, és hazaküldtek minket, mert nem volt elég zacskó, amibe felvehetik a vért. Az izraeliek, akik általában nem tudnak három percet sem várni, most csendben, türelmesen várakoznak akár hat órán keresztül, hogy vért adhassanak. A szolidaritás jelei az utcákon is felfedezhetők, ahová megemlékezési pontokat helyeztek ki – itt gyertyagyújtással lehet tisztelegni az áldozatok emléke előtt” – mondja Bea, aki azt reméli, hogy egy-két héten belül vége szakad a támadásoknak.

izrael kallos bea palesztin-izraeli konfliktus

Miért maradnak?

Bea szerint az izraeli lakosok tudták, hogy a jó ideje nagyon feszült helyzet előbb-utóbb háborúhoz, vagy valamilyen konfliktushoz fog vezetni.

Borzalmasan összetett az egész, nem lehet csak palesztin-izraeli konfliktusról beszélni ebben a régióban, mert ez egy mély vallási-kulturális-társadalmi-külpolitikai érdekektől vezérelt dolog is. És ami megnehezíti, hogy az egész rendszerbe bele van kódolva a bűnbakkeresés, hogy valakit utálni, hibáztatni kell a saját problémáinkért, nyomorunkért.

Azt gondolom, Magyarország számára »jó« példa lehet a mostani arra, hogy végső esetben hová vezet a folytonos ellenségkép-gyártás, a társadalmi megosztottság. Ezt meg kell változtatni, a békés együttélésre kell koncentrálni, az emberek érdekeit kell nézni, ezen az edukáció sokat segíthet” – mondja a fotóriporter. 

Amikor arról kérdezem, az egyértelmű és fenyegető veszély ellenére miért maradnak mégis Tel-Avivban, elgondolkodik, majd azt feleli: arról, hogy mi a haza, nagyon hosszan lehetne beszélgetni. „A párom testvére nyolc hónapos terhes, így nem repülhet már, és van egy két és fél éves unokaöcsénk itt – rajtunk kívül más rokonaik nincsenek, ha segítségre van szükségük, ránk számíthatnak csupán. 

Sosem bocsájtanám meg magunknak, ha mi elmennénk a biztonságba, ők meg itt maradnának.

Nekem rengeteg problémám van Izraellel – sosem állítottam, hogy ez a világ legjobb országa. Sőt, ez egy borzasztóan nehéz hely, sokszor borzasztóan nehéz emberekkel, de mégis úgy érzem, hogy mindazt, amiben hiszek, elárulnám, ha akkor, amikor az ország ilyen nagy bajban van, és a barátaim, illetve a gyerekeik az életüket kockáztatva tartalékosnak vonulnak, én elmennék, de megértem azt, aki megteszi. Emellett fotóriporter vagyok, és azért lettem az, hogy fontos dolgokról beszéljek – ez újságírói kötelességem.”

izrael kallos bea palesztin-izraeli konfliktus

A képek az interjúalany tulajdonában vannak. 

Az Izraelben tartózkodó magyar állampolgárok a következő elérhetőségeken tudják felvenni a kapcsolatot a Magyar Nagykövetséggel: a [email protected] email címen, illetve a +36 80 36 80 36 Call Centeren keresztül.

Konzuli védelemre pedig EZEN a honlapon tudnak regisztrálni.

Filákovity Radojka