Áldozattá válni nem döntés kérdése – de tenni azért, hogy minél kevesebb nőt érjen erőszak, nagyon is

–

Hogy tud az élet ennyire hasonló forgatókönyveket írni?

Ezt a kérdést a múlt héten tette fel valaki a YouTube-on, a velem készült Beszélnünk kell! vodcast alatt kommetben. És szeretném hinni, hogy csak néhány kirívó, egymástól elszigetelt esetről van szó, az igazság azonban, hogy mivel a bántalmazás természete és dinamikája a legtöbb esetben megegyezik, úgy tűnik, mintha mindannyian ugyanazt élnénk meg.

Ráadásul a kultúránkban a nők elleni és a szexuális erőszak olyan gyakori, hogy nem nagyon van más választásunk, mint normálisnak tekinteni azt. Ne értsetek félre, nem az egészséges vagy előnyös értelemben vett normálist értem ez alatt, hanem a kultúra normáinak megnyilvánulását.

A nők elleni erőszak, bár törvénytelen, az erőszak alapjául szolgáló morál a kultúránk szövetének szerves része.

Ezzel párhuzamosan sokan azt gondolják, hogy a családon belüli erőszak különböző fajtáit szörnyetegek egy kis csoportja követi el, jellemzően aberrált férfiak, akik szembemennek mindazzal, amit a legtöbb civilizált ember elfogadható viselkedésnek tart. Elvégre az erőszak illegális, és nincs a világon ember, aki úgy gondolná, hogy ez jó dolog, nem?

Pedig vannak férfiak, akik nyíltan kimondják, hogy legálissá kellene tenni a nemi erőszakot – természetesen csak abban az esetben, ha az magánterületen történik. Egy kutatás szerint a főiskolás fiúk 38 százaléka ismerte el, hogy erőszakot alkalmazva és figyelmen kívül hagyva partnere tiltakozását kényszerített már nőt szexre, miközben minden harmadik lány első szexuális tapasztalata erőszakos vagy kierőszakolt.

Betemet az erőszak, és ez mindannyiunk felelőssége – igen, a tiéd is!

Tudom, milyen az, amikor támogató környezet vesz körül. Hogy mekkora erő van abban, amikor nem lebeszélni próbálnak arról, hogy beszéljek a velem történtekről, nem a bűntudatomat erősítik olyan kérdésekkel, hogy „nincs-e rossz érzésem a nyílt kommunikáció miatt, amivel tönkreteszem az elkövető életét”…

Hanem elfordulnak attól, aki bánt – és inkább erősítenek, megtartanak.

De tudom azt is, hogy ez sokszor nem könnyű. Mert a bántalmazó legtöbbször csak az áldozattal szemben erőszakos, a környezete számára kedves, előzékeny embernek tűnik. Aki engem megvert, az utánam következő barátnőjének eltörte a kezét, majd az azt követőt megerőszakolta, most egy őt szuperhősként ábrázoló grafikán mosolyog a profilképéről. Vannak, akik mindannak ellenére, amit tett, így látják – köpennyel, kesztyűvel, kívül viselt alsógatyával, meg amit akartok. Mégsem övék a szégyen, hanem az áldozaté, ha beszélni kezd.

Pedig erőszaktevőket hősként ábrázolni sokkal nagyobb szégyen, mint beszélni a bántalmazásról.

És ugyanekkora szégyen az áldozatokat hibáztatni – akkor is, ha előrebocsátod, hogy nem annak szánod. És számonkérni, hogy miért maradt. És kioktatni, hogy választhatott volna jobban. 

Áldozattá válni ugyanis nem döntés kérdése. Kilépni egy bántalmazó kapcsolatból azonban nagyon is, akárcsak tenni azért, hogy minél kevesebb nőt érjen erőszak.

A pénz számolva, az asszony verve

Nem feltétlenül kell egyből nagy dolgokra gondolni, amikor az erőszak felszámolását tűzzük ki célul. Az általunk használt nyelvezet például tökéletes látleletet ad a társadalomban mélyen gyökerező kulturális attitűdökről – így arról is, hogy milyen észrevétlen módon igazoljuk a nőkkel szembeni erőszakot. A világ minden táján jelen vannak az olyan szólások, amik legitimálják a nők elleni erőszakot.

Míg Törökországban azt mondják, „a rózsa ott nő, ahol a férfi megüti”, a Grúz Köztársaságban azzal a mondással indokolják, amikor nem avatkoznak bele a családon belüli erőszakba, hogy „csak a bolond gondolja, hogy a házastársak közötti veszekedés valódi”. Franciaországban azt mondják,

„üsd meg a nődet minden reggel – talán nem tudod, miért, de biztos lehetsz benne, hogy ő tudni fogja”.

Az ilyen metaforák nem pusztán díszítőelemei a beszédnek, hanem hozzájárulnak a gondolkodás és a cselekvés alakulásához. Mindennapi nyelvünk rendszabályozása része annak a kis szemléletváltásnak, amelynek meg kell történnie, mielőtt valódi társadalmi változást érnénk el.

Nem a nők vagy férfiak, hanem a közös értékek számítanak

Egy, a szíriai nők elleni szexuális és nemi alapú erőszak megállítására irányuló kutatás feltárta, hogy az erőszak elterjedtsége és az e témákról való nyilvános vagy akár magánjellegű beszéd tabu jellege ellenére nagymértékű támogatottságot élvez a nők elleni erőszak kezelése és az elkövetők felelősségre vonása – amennyiben az üzenetet megfelelő módon fogalmazzák meg.

A férfiak és nők körében összességében a legnagyobb támogatottságot az az érvelés kapta, miszerint egy olyan jövőt kell építeni, amely a szabadság és a biztonság értékein alapul minden polgár számára – és nem a férfiak és nők közti egyenlőségen.

Függetlenül tehát attól, hogy mennyire merevek a nemi szerepek vagy a nők elleni erőszakot lehetővé tevő társadalmi normák, a közösen elfogadott értékekre támaszkodva, és kutatásokkal alátámasztott, értékalapú érveket felsorakoztatva lehet változtatni a berögzült mintákon. 

Tudom, hogy a probléma hatalmas, és gyakran még én is tehetetlennek érzem magam az ezzel szembeni küzdelemben. De az utóbbi hét évben, mióta aktívan foglalkozom a nők elleni erőszakkal, a saját bőrömön tapasztaltam meg a témával kapcsolatos hozzáállás változását – és a következő években sokkal nagyobb változás mehet végbe, ha elhisszük, hogy nekünk is van szerepünk és felelősségünk ebben.

Nem kell kockáztatnod a biztonságodat, kimenekítened embereket és eltérítened pofonokat. Kezdd ott, ahol vagy. Használd, amid van. Tedd, amit tudsz – és

legyél része a változásnak, ami nemcsak egy sok szempontból élhetőbb világot teremt, de végső soron emberek életét menti meg.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ zubada

Mózes Zsófi