Mózes Zsófi: Mondanám, hogy igaza van, államtitkár úr – de nem tudok felülemelkedni a cinizmusán

–

„Legyen béke, szabadság és egyetértés” – hirdeti a Facebook-profilján dr. Répássy Róbert igazságügyért felelős államtitkár. Szeretnék egyetértően bólintani, hogy igaza van az államtitkár úrnak, én is azt szeretném, hogy legyen így. De nem tudok felülemelkedni a borítóképválasztásból áradó cinizmuson – ma Magyarországon ugyanis százezrek számára nem ismerős a béke, és nem létezik a szabadság. (Egyetérteni nem feltétlenül kell, attól most vonatkoztassunk is el.)

Tavalyi adatok szerint Magyarországon tizenkét év alatt több mint a duplájára emelkedett a párkapcsolati erőszakot elszenvedő nők száma – ezzel pedig listavezetővé váltunk az EU-ban. A nők több mint fele, 54,6 százaléka számolt be arról, hogy lelki, fizikai vagy szexuális megfélemlítést vagy erőszakot kellett elszenvednie a partnerétől, az esetek 34,6 százalékában ráadásul nem egyszer, hanem ismétlődően, újra és újra.

Az uniós felmérés eredményei egybecsengenek a rendőrségi statisztikákkal, amelyeket az Átlátszó kért ki, szintén tavaly. Ezekből kiderül, hogy miközben egyre több a párkapcsolati erőszakos eset, egyre kevesebb áldozat mer a rendőrséghez fordulni:

míg 2012-ben még 14 százalékuk kért tőlük segítséget, tizenkét év alatt ez az arány mindössze 6 százalékra csökkent.

Ezzel párhuzamosan – és más statisztikák szerint – a nők átlagosan 5-12 hatóságnál, intézménynél, szervezetnél kérnek segítséget az erőszak megállítása érdekében, mielőtt valódi, hatékony segítséget kapnak – vagy megölik őket, vagy a gyerekeiket.

Halljuk, látjuk nap mint nap, hogy mi történik, ha az áldozatok segítséget kérnek

Hogy hiába az áldozatsegítés éve, a hangzatos mondatok, hogy majd mi jobban tudjuk, mint az Isztambuli Egyezmény, megszámolni sem tudom, hogy hány áldozattal kerültem kapcsolatba az utóbbi évek során, akiket magára hagyott a rendszer. Akik hiába fordultak a hatóságokhoz, az állami szervekhez, segítséget nem kaptak. Valójában nem védi meg őket a kormány.

Aztán jön Répássy, és egy Facebook-posztban zárja rövidre a témát azzal, hogy „ha valaki nem akarja, hogy egy hamburgerező pultosa vagy Szabó Tímea nyújtson neki segítséget, akkor forduljon az áldozatsegítőkhöz, akiknek ez a hivatása. Van segítség! 06 80 225 225”.

Szeretném, ha elképzelné az államtitkár úr, hogy milyen az, amikor szűkülni kezd a tér. Fogy a levegő, egyre sötétebb minden.

Amikor igyekszik észrevétlen maradni, lábujjhegyen kerülgeti a tojáshéjakat a földön, nehogy rálépjen, zajt csapjon, egy óvatlan pillanatban rosszul cselekedjen. Lassan elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és az egyetlen valóság a bántalmazóé – amiben mindenért az áldozat a hibás. Kapaszkodót egyre ritkábban talál, és ha megpróbálna kilépni, lesz, ami újra visszarántja majd.

Mégis hajtja a szabadulás iránti vágy, ösztönösen keresi a kilincset, amivel nyithat a fény felé. Egy stabil pontot, amibe, ha csak egy pillanatig is, de kapaszkodhat.

Bólogatnék, bőszen egyetértve, hogy szabadság meg béke

Bólogatnék, ha a jelenlegi rendszer, az Áldozatsegítő Központok, a hatóságok, a hatályos törvények valóban a bántalmazottak érdekeit szolgálnák. Ha lenne működő áldozatvédelmünk, olyan, ami tényleg a szabadulást, a túlélést, a gyógyulást segíti. Ami a bizalomra épül, ami stabil pont lehet, amikor minden más kiszámíthatatlan.

De amíg nincs, addig az állam feladatát – mert ne legyenek kétségeink, a családon belüli erőszak felszámolása az lenne – alulról jövő kezdeményezések, önkéntesek tucatjai, civil szervezetek látják el.

És igen, hamburgerezők tűzik a zászlajukra az ügyet, állnak ki a bántalmazottak mellett – amíg a parlamentben maroknyi képviselő van csak, aki igyekszik tenni a jelenlegi helyzet ellen.

Biztosítani az áldozatokat arról, hogy ha a nyirkos kilátástalanság mélyén nem is mindig látszik, van fény, és van segítség is.

Amikor kihívom a rendőröket, mert a partnerem bántalmaz, és a diszpécser azt kéri, adjam oda a telefonomat a bántalmazómnak, hogy szóljon neki, hagyja abba (spoiler: nem hagyta abba), bármilyen valódi támogatás jól jönne. Amikor megkapom a távoltartási végzést, ő pedig a nappalim közepén fekszik a földön, bezár a lakásba, és segítséget hívni nem tudok, szintén. Nem érdekelne, hogy a rendőrség kap észbe, hogy egy hamburgerező pultosa, Szabó Tímea, vagy maga Répássy Róbert segít, hogy szabaduljak. Örülnék, hogy van végre egy kéz, amibe kapaszkodhatok, és ami nem hagy magamra akkor sem, ha nem látom a kiutat. Nem válogatnék, nem panaszkodnék, hálás lennék csak.

Ahogy hálás vagyok most is – mindenkinek, aki hangot ad azoknak, akiket megpróbálnak elhallgattatni.

Aki a saját eszközeivel, lehetőségeihez mérten segít a leginkább kiszolgáltatottakon, aki két kézzel tapasztja be a rendszeren tátongó, hatalmas lyukakat, és aki bátor mer lenni azok helyett is, akiknek még nincs erejük ehhez.

És pont miattuk, igazságtalan lenne azt mondani, hogy nincs változás. Hiszen egyre több szó esik a családon belüli erőszakról, egyre többen tudjuk, hogy miért nem oké az áldozathibáztatás, és egyre többen kezdenek beszélni az őket ért abúzusról – ahogy ez az adatokból is egyértelműen látszik.

Épp erre a változásra lenne szükség ott is, ahol a legnagyobb súlyú döntéseket hozzák. A belátásra, hogy ez nem szkander, nem egóharc, és nem egymás ellen vagyunk. Az egyetlen dolog, amivel versenyeznünk kell, az az idő – hogy még azelőtt segíteni tudjunk, hogy túl késő lenne.

És ha mindez sikerül, talán lesz, amiben még Répássyval is egyetértünk majd: hogy a szabadság és a béke mindenkinek jár.

Mózes Zsófi