Ha valaki meghal, azonnal beindul a digitális katasztrófaturizmus

–

Partecédulák a templomnál

Gyerekkoromban mindig az utolsó betűig elolvastam a Szolnok Megyei Néplap halálozási rovatát. Ne kérdezzétek, miért. Nem tudom. Sőt, rendszeresen leszálltam a bicikliről, hogy megnézhessem a templom elé kitűzött partecédulákat. Mindig az életkor érdekelt legjobban. A nevek legtöbbször semmit nem mondtak nekem, bár a nagymamám általában még azt is tudta, hogy kiért harangoznak.

Az, hogy ki halt meg, mikor és miért, állandó beszédtéma volt a településen.

Sokat gondolkodtam a halálról gyerekként. Az óvoda a temetővel volt határos, sokszor átszöktem. Ha eltűntem az ovi udvaráról, az óvónők már tudták, hol keressenek. Csámborogtam a temetőkertben, olvasni még nem tudtam, de amelyik síron fénykép is volt, ott hosszan elidőztem: megpróbáltam a holtat élőként elképzelni. Valamiért azt gondoltam, a sírban is folytatódik az élet, csak persze már sötétben.

Azt is számtalanszor eljátszottam, hogy meghalok. Úgy hittem, ha nem veszek levegőt, akkor egyszer csak nem leszek. Persze mindig győzött az életösztön. De azért egy ideig még fekve maradtam a földön. Úgy tettem, mint aki már nem él… Gyakoroltam a meghalást.

Az életünkben a halál a legbiztosabb dolog, ami egyszer mindenkivel megtörténik

Bár rengetegen kutatják a halált, mégsem tudunk róla semmi biztosat, hisz aki már átélte (khm), az nem tud beszámolni arról, mi van odaát. Persze sok vallomást olvashattunk azoktól, akik a klinikai halál állapotában voltak, de ha visszatértek, az azt jelenti, hogy nem mentek el igazán, szóval még mindig nem tudjuk, hogy UTÁNA mi van…

A halál furcsa kettőssége, hogy egyrészt még mindig tabu, másrészt viszont iszonyatosan kíváncsivá tesz bennünket.

Amint meghal egy ismert ember, az összes hírcsatorna tele lesz szenzációhajhász szalagcímekkel: „Megrázó részletek.” „Döbbenet!” „Sokkoló tragédia!” Persze többnyire semmi nem derül ki a cikkből a halál tényén túl. Legutóbb Matthew Perry halálának kapcsán olvashattunk a semmiről.

(Steiner Kristóf ÍRT nekünk korábban arról, hogy ő miként viszonyul ehhez a kérdéshez, érdemes elolvasni.)

A rejtélyes elmúlás sokszor évtizedekig izgatja az emberek fantáziáját. Marilyn Monroe-é például, aki már több mint hatvan éve nincs köztünk.

Amikor Máté Péterről írtam cikket, szembesültem azzal, hogy 462 ezer találatot dobott ki a kereső a haláláról, pedig már majd negyven éve nincs az élők sorában.

Petőfiről nem is beszélve.

Mindenki kíváncsi, tudni akarja a titkot. 

A katasztrófák éltetnek bennünket?

Ha valaki hirtelen válságos állapotba kerül, elképesztő, mit kell átélniük a családtagoknak. Nemrégiben Gálvölgyi János lányai tapasztalhatták meg, hogy milyen az, amikor egyetlen pillanatra sem hagyják őket békén az ismert vagy ismeretlen aggódók/rajongók, és folyamatosan érdeklődnek a beteg állapotáról. Irgalmatlanul fárasztó lehet, és bármennyire nemes a szándék, mégis rendkívül tapintatlan azokkal, akiknek sokkal fontosabb dolguk lenne annál, mint hogy folyamatosan válaszolgassanak a(z akár intim) részletekre vonatkozó kérdésekre.

„A halál nem tartozik ránk”

Epikurosznak tulajdonítják ezt a gondolatot, és létezik egy állítólagos ókori görög mondás is:

„Ameddig én itt vagyok, a halál nincs itt, s ha majd a halál itt lesz, már én nem leszek itt.”

Persze van olyan, hogy az utunkba akad… Egyszer a Kecskeméti utcában sétáltam Bajzáth Marcsi barátnőmmel, aki váratlanul megdermedt, és azt mondta: „Ne menjünk tovább! Itt van a halál, érzem.”

Bár tisztában vagyok azzal, hogy ő egészen félelmetes, nem e világi tudással van felvértezve, hisz évtizedek óta kutatja a népmeséket, össze van kötve az éggel és a földdel, de ez még nekem is kicsit sok volt hirtelen. Azt válaszoltam neki, hogy oké, de azért menjünk csak tovább, hátha nem értünk jött.

Vagy száz métert tehettünk meg szorosan összekapaszkodva, amikor az egyik teraszon megpillantottunk két rendőrt, és egy letakart testet. Tényleg ott járt a halál, és Marcsi tényleg érezte. Nem láthatta még ezt a jelenetet, amikor mondta, hogy érzi a halál közelségét. Még most is beleborzongok…

A mulandóságunk ereje

Nemrégiben készített egy nagyon fontos interjút Takács Dalma dr. Sarungi Emőke gyászolókat kísérő pszichiáterrel, aki azt mondta, hogy azért akarjuk tudni egy hirtelen halál esetén a részleteket, mert:

„A gyászfeldolgozási folyamatunk része, hogy megpróbáljuk megérteni azt, ami történt. Egy természetes, vagy egy betegségből következő halál esetén is megpróbáljuk felfűzni a kis gyöngyszemeket, amik rámutatnak az ok-okozati összefüggésekre, a cselekmények sorrendjére. Ez egy olyan megküzdési stratégia, amikor a racionalizálással próbálunk valamit könnyebbé tenni, de végső soron úgyis szembesülnünk kell a ténnyel, hogy a halál elkerülhetetlen.”

Ez némiképp mentség a tapintatlan kérdezősködőknek, de ha belegondolunk abba, hogy mit érezhet a sokkos állapotban lévő, friss gyásszal küzdő családtag, amikor félismerősök érdeklődnek megállás nélkül arról, hogyan is történt a haláleset, és ha nem kapnak választ, akkor újabb és újabb üzeneteket küldenek, akkor azért érteni véljük a hozzátartozók dühét és tehetetlenségét. Nem lehet jól reagálni ezekre a kéretlen üzenetekre. 

Mi lehet mégis a jó megoldás?

A segítő jelenlét, ami nem tolakodó, a figyelem, ami nem fárasztó, az odaadás, az önzetlen szeretet, olykor csak egy ölelés, egyszóval az empátia enyhítheti a gyászt talán pár pillanatra, de ne várjuk el senkitől, hogy hálás legyen nekünk ezért.

Ha úgy érzed, nincsenek jó szavaid arra, hogy kifejezhesd azt, amit érzel, olvasd el EZT a mérvadó cikket a Gyászportálon.

Filákovity Radojka sokat írt már a perinatális veszteségről, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy megkíméljük a babájukat frissen elvesztő párokat a faragatlan és bántó, bár vigasztalónak szánt megjegyzésektől („ne bánkódj, lesz másik” – ezt például soha ne mondjátok egy gyászolónak!).

Radojka a Beszélnünk kell! – Az átsuhanó babákról vodcastunkban úgy volt képes élete legfájóbb traumájáról beszélni D. Tóth Krisztának és Orvos Tóth Noéminek, hogy aki azt megnézi és meghallgatja, egész biztosan nem kérdezgeti a gyászolókat arról: „Mi történt?” 

Pont elég a gyászolónak megküzdeni a maga bajával, ne nehezítsük még mi is azzal, hogy nem tartjuk tiszteletben az érzéseit, és indiszkrét kérdésekkel bombázzuk őt.

Különben meg ajánlom Weöres Sándor idevágó sorait:

Isten gondol öröktől fogva téged,

elméjében léted mint szikla áll.

Mi ehhez mérve habfodornyi élted?

és mit változtat rajtad a halál?

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Georgijevic

Both Gabi