Steiner Kristóf: A halottakat éppúgy nem kell sajnálni, ahogyan az élőket irigyelni

–

„Miért mindig a jók mennek el?”

„Még mennyi teendője lett volna ebben a világban!”

„Szépsége, tehetsége, bölcsessége páratlan volt!”

„Mondhatni, szinte barátok voltunk.”

„Ugye csak viccelsz velünk, ugye nem mentél el, ugye ez csak egy rossz álom, és hamarosan rám írsz majd Messengeren, és ahogy szoktad, viccesen rám kacsintasz egy cica emojival – a mi közös emojinkkal?” 

Tudom, tudom, tudom, mindenkinek megvan a maga gyászfolyamata, de be kell ismernem, amikor a fentiekhez hasonlatos sorok ömlenek rám százával a közösségi oldalakon, mindig rendesen ráz a hideg… és pont ugyanúgy kezdek szekunder szégyent érezni, mint amikor halottakról olyanokat olvasok, hogy

„Úgy kellett neki!”

„Működik a karma”

„Talán nem kellett volna halálba innia / drogoznia magát.”

Évek óta figyelem, hogy a tehetetlenség, a gyásszal kapcsolatos társadalmi elvárások, és – ez a legfájdalmasabb számomra – az opportunista, bennfentesség iránti vágyakozás, valamint a megállíthatatlan közlési kényszer hogyan fordítja ki önmagából az embereket, ha gyászról van szó. De mostanság, amikor bánatunkra rövid időn belül több ismert embertől kellett elköszönnünk, még ijesztőbbé vált a tendencia. 

Nehéz és fájdalmas volt értesülni minden egyes halálhírről. De amikor beszélni, írni, emlékezni akartam olyanokról, akik az életem egy bizonyos szakaszában közel álltak hozzám, akikre szeretettel gondolok, akik hiányozni fognak, mert fizikailag nincsenek többé, akkor inkább beszélgettem, sírtam, nevettem a közös barátokkal, mint hogy nyilvános listát készítsek a közös utunk mérföldköveiről. 

Szoktam beszélni is az eltávozott szeretteimhez – egyszer még egy levelet is írtam a Mamának karácsony előtt arról, mi minden történt, amióta nem találkoztunk. 

Hiszek benne, hogy a halottaink lelke, szelleme érti, érzi, hogy gondolunk rájuk, jó utat kívánunk nekik, hogy nem tartjuk itt, vagy nem rángatjuk vissza őket. Azt viszont nehezen értelmezem, amikor emberek a közösségi oldalakon szólítanak meg megboldogultakat. 

Erre persze mondhatja bárki, hogy mégis hogyan formálok jogot magamnak arra én (vagy bárki más), hogy kinevesse, esetleg megvesse mások gyászutazását, és igazuk is van – csak nekem is igazam van, amikor azt mondom, hogy számomra (és tapasztalatból mondom, hogy még nagyon sokak számára, akik nem mernek erről beszélni, mert ironikus módon végül ők tűnnének érzéketlennek), ezek a publikus halottszólongató haknik kellemetlen komédiává degradálják egy ember halálát. Valamint, és talán ez a legkártékonyabb része az egésznek, tovább dagasztják a társadalmunkban azt a tévhitet, hogy az gyászol igazán, az szomorú valójában, az szeret szívből, aki nem törődik bele a halál természetességébe, aki elfogadhatatlannak tartja azt, amit, ha megtanulnánk elfogadtatni, sokkal könnyebb volna. 

De nem akarjuk, hogy könnyebb legyen. Mi több, ha valaki merészeli a helyén értékelni a halált, megbélyegezzük. „Milyen ember az ilyen?!”

Sokszor írtam már a halálhoz és elmúláshoz fűződő szokatlan viszonyomról, és arról, mennyire vágyom rá, hogy ha majd meghalok, ne azon legyen a fókusz, hogy „miért” meg „hogyan” meg „hol”, és ki beszélt velem utoljára, s mire készültem, ami már nem valósulhatott meg.

A halott ember sajnálata számomra nagyon hasonló az élő ember irigyléséhez – mindkettő teljesen felesleges, nem vezet sehova,

és mindkettőnek megvan a konstruktív érzelempárja: az élő ember boldogságának és sikereinek lehet örülni, a halott ember távozása kapcsán lehet szomorúnak lenni, az embertől – élő vagy holt – kapott inspirációs forrás viszont ugyanúgy megmarad. 

Buddhista családban nevelkedve a „minden mulandó” nálunk nem a pesszimizmus mantrája volt, hanem egy alapvetés, ami elől egyikünk sem menekülhet, így aztán jobb úgy élni és halni, hogy megbékélünk a véggel: a saját halálunkkal, és azzal a ténnyel, hogy egészen bizonyosan mindenki meg fog halni egy ponton. Nyilvánvaló, hogy bánatosak leszünk, amikor a szeretteink eltávoznak, nem is ennek tagadása volna a cél. 

De az oda vezető utat félelemmel és tagadással kikövezni kizárólag egy életen át tartó csalódottsághoz vezethet, hiszen bármennyire rettegünk, vagy hárítunk, a halál nem válogat. Viszi magával, akinek eljött az ideje: művészeket, filantrópokat, barátokat, rokonokat, gyerekeket, akik épp csak megszülettek, időseket, akiknek már csak pár hét kellett volna, hogy megérjék a századik születésnapjukat.

És bármennyire úgy hisszük, érezzük, hogy „pont ő” ment el, akit mi annyira szerettünk és értékeltünk, az igazság az, hogy évente hatvanötmillió másik ember hal meg ezen a földön, és közülük kivétel nélkül mindenki valakinek a gyereke… volt. És ezzel párhuzamosan, valakinek az „ellensége” is, vagy hogy ne használjunk ilyen nagy szavakat, bizonyosan voltak, akik nem értettek egyet vele mindenben, így hát azt mondják majd: „Halottról vagy jót vagy semmit, úgyhogy én nem is mondok semmit.” De már mondtál, ember, és erre az sem magyarázat, hogy az elhunyt – szerinted – nem érdemli meg, hogy éljen. 

Tényleg úgy tűnik: olyannyira képzetlenek vagyunk a gyászfeldolgozást illetően, hogy a fröcsögő gyűlölködés és a pátoszos, instant szentté avatás közötti szférát egyszerűen nem látjuk. 

Aki évek óta legfeljebb „boldog új évet” üzeneteket váltott valakivel, akivel korábban együtt dolgozott, miért érez elemi indíttatást arra, hogy „kedvenc kollégájának” nevezze az illetőt, és privát beszélgetésekből kifotózott szövegekkel bizonyítsa, milyen jót kávéztak hat évvel ezelőtt? Aki pontosan ismerte az eltávozott ember gyarlóságát (mindannyian azok vagyunk), hiszen legalább annyi személyes élménye volt arról, hogyan rombolt maga körül, miért írja át a történelmet, és mond (azaz posztol) olyanokat, hogy „Lázas vérmességedet sokan nem tudták kezelni, de én cinkos kacsintással tudattam veled: mellettem lehetsz az a féktelen gyermeki lélek, akit oly sokan próbáltak erőszakkal megzabolázni”. 

Nem kell kimagyarázni őt – elég szeretettel gondolni rá, és támogatásról, részvétről biztosítani azokat, akik valóban igazán közel álltak hozzá. 

És természetesen az is egy releváns és lehetséges megközelítés, hogy azt mondjuk: „Én most gyászolok, a gyász pedig nem a fejben történik – hadd tomboljam ki magam, ahogy nekem tetszik.” Ezt is lehet – csak érdemes felismerni: ez már rég nem a halottról szól, de még csak nem is azokról, akiket hátrahagyott. Kizárólag rólad. 

Persze bárkinek hatásköre kijelenteni, hogy „mikor engedhetek meg magamnak bármiféle, és mindenfajta érzelmet, ha nem akkor, amikor a megemészthetetlen, összezavaró, elviselhetetlen elmúlással szembesülök?”. De azért érdemes megszívlelni azt is, hogy az érzékeny búcsúztatás nem(csak) ventilál, hanem könnyít is – más gyászolók fájdalmán, és a távozó lelkének nagy utazásán.