„Lehet, hogy minden egyes kierőszakolt érintés közelebb visz minket a másik testéhez, de többszörösen eltávolít minket a lelkétől” – írja olvasónk, Melinda, akit mélységes düh fog el azoktól az emlékektől, amikor mások nem tartották tiszteletben a határait.
„Na, bírod a hét fogást?” – azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években voltak gyerekek, talán még emlékeznek arra, amikor valamelyik rokon jött, és elkezdte fogdosni a combunkat, fokozatosan egyre feljebb csúsztatva a kezét… amíg a hét fogás valahol a combtő környékén véget nem ért. Ennyit a „régi szép időkről”. Ma már másképp van, de legalábbis kellene lennie.
És ezért fontos, hogy az orvos megkérdezze a gyerektől, hogy hozzányúlhat-e; ezért fontos, hogy ne vetkőztessék túl az iskolai szűrővizsgálatokon; ezért fontos, hogy ne tegyenek megjegyzést (a tanárok, szülők, védőnők se) a testalkatára…
A bejelentkezés nélkül érkező anyós, a nyálas puszival terrorizáló nagynéni, a terhes nők hasát simogatók vagy épp a fizetésed felől érdeklődő kolléga… Miért nem érzik sokan, hogy hol a határ?
Miért nem érzi egy egészségügyi dolgozó, hogy hol vannak a határok vizsgálat közben?