És ha nem is ő a túlérzékeny, hanem te viselkedsz hülyén? – Mindennapi határátlépéseink

–

Oké, tegyük fel, hogy az esetek bizonyos százalékában túlreagálok dolgokat.

Arra vajon mennyi az esély, hogy mindig, de tényleg mindig én vagyok túlérzékeny, és valójában soha senki nem bánt meg? Én nem vagyok jó matekból, de szerintem a nagy számok törvénye ezen a téren is működik. Ennek ellenére nem egyszer kerültem már abba a helyzetbe, hogy egészen igazságtalan vagy felkavaró szituációban legyintettek rám: te olyan érzékeny vagy.

Tegyük fel másképp az előbbi kérdést: az, hogy valaki érzékeny, azt jelenti, hogy nem kell ügyelnünk az érzéseire?

Általános újságírói tapasztalatom, hogy nagyon, de tényleg nagyon keveset tudunk egymásról. Nem ismerjük a másik sérelmeit, félelmeit, triggereit, és ezek nagy részéről nyilvánvalóan okkal nem beszél senki: nem tud, nem mer, nem akar. Sokféle életút áll mögöttünk, sokan teljes csendben cipelik a legnagyobb tragédiákat a vállukon. Nem lehet, hogy olykor épp ezekbe trappolunk bele, és a másik emiatt viselkedik furán?

Urambocsá!, nem lehet, hogy éppenséggel mi viselkedtünk ostobán?

Tulajdonképpen milyen alapon jelentjük ki bárkiről, hogy ő túlérzékeny? Mi az, hogy „túl”? Nem önző dolog azt gondolni, hogy hozzánk kell viszonyítani?

Húzd meg a határaidat, mondjuk oly sokszor – aztán két lábbal tapodjuk a másik által húzott vonalakat, ha azok nem ott helyezkednek el, ahol szerintünk kellene.

Oké, nézzünk példákat!

Profilképe alapján középkorú férfi, nem ismerem. Kedves, bár eléggé intenzív üzenetekkel nyit a szerzői oldalamon. Eleinte udvariasan válaszolgatok, aztán nyomasztóvá válik.

Amikor minden apropó nélkül szerelmet vall, és belengeti, hogy egy alkalommal látott engem, amikor én nem láttam őt, a fejemben megszólal a vészjelző. Leírom neki, hogy ez így nem oké, egyetlen nőnek se írogasson ilyesmiket, mert ijesztő. Megkérem, hogy ne írjon többé.

Hosszan magyarázkodik, hogy de hát ő nem is volt ijesztő vagy bántó. Megkérem, hogy tartsa tiszteletben a kérésem, és ne írogasson. Természetesen tovább írogat.

A beszélgetés ijesztő részletét (nevet és arcot kitakarva, diszkréten) megmutatom az ismerőseimnek. Egyikük gyakorlatilag rám pirít, hogy ez egy kedves közeledés, és nem kellene így túlreagálnom. (Ja, persze, a nő legyen mindig kedves és mosolygós, és minden úgynevezett közeledésnek örüljön, nem? Sőt, érezze magát megtisztelve!)

Mások lehülyéznek, miért nem tiltom le. Bennem meg az a kérdés merül fel minden ilyen alkalommal (mert nem egyedi esetről van szó): miért kell ahhoz agresszívan megjelölni a határainkat, hogy valaki tiszteletben tartsa őket?

Ez nem csak érzelmi kérdés

Évekkel ezelőtt egy újjászerveződő munkahelyen a női kollégáimmal vártuk, hogy majd minket is felhívnak a jövőbeli munkakörök és juttatások kapcsán. Aztán amikor meguntam a várakozást, és én magam kértem időpontot (hiszen, ugye, túlérzékeny vagyok), kiderült, hogy a férfi kollégák vagy két hete tárgyalnak már.

A mi munkakörünkről.

A mi fizetésünkről.

Nélkülünk.

Leültem a férfi főnökkel, és azt mondtam: remek dolog, hogy a jövőben is számolnak velem, de hadd kérdezzem már meg, ki és milyen alapon dönti azt el, hogy én mit szeretnék dolgozni, milyen élethelyzetben vagyok, mik a terveim, és ezekhez milyen beosztásra vagy juttatásokra van szükségem?

Köpni-nyelni nem tudott: őszintén bevallotta, hogy ő abba sosem gondolt bele, amiket elmondtam, hogy például egy nőnek sok esetben egész másként kell karriert terveznie, mint neki.

De, hogy ne csupán férfiakkal példálózzam

Idősebb nő, olvasta az egyik cikkemet. Gyakorlatilag csak látásból ismerjük egymást, rövid ideig egy helyen dolgoztunk. Derült égből írogatni kezd a cikkemmel kapcsolatban – eleinte csak arról, hogy szerinte mit kellett volna kérdeznem az interjúalanyomtól, nem sokkal később viszont a személyiségemet elemzi (!), méghozzá elég hosszan. Amikor megkérem, hogy ezt fejezze be, hisz nem is ismer, azt feleli: ja, hát, ha én erre ennyire érzékeny vagyok…

Idős szomszéd, aki lényegében földszinti lakása rácsába épülve éli az életét. Nem tehetsz egyetlen lépést sem anélkül, hogy hozzád szólna, mert az ajtaja előtt kell elmenned mindennap.

A kérdéseivel egyértelművé teszi, hogy lényegében megfigyel mindenkit a házban, és például olyanokat firtat, hogy miért égett tegnap olyan sokáig a villany nálad. Vagy (ez a múlt héten történt) miért nem altatod már el a kutyádat, hát úgyis öreg és sántít.

És nyilván kismillió hasonló példát tud bárki sorolni a mindennapjainkból:

• a ritkán látott nagynéni, aki nyálas puszikkal terrorizálja a megszeppent rokongyerekeket (és aki aztán látványosan megsértődik, ha nem viszonozzák, hát micsoda nevelés ez!);
• a vadidegen, aki kérésed ellenére sem tartja a távolságot a boltban/buszon, és a nyakadba liheg;
• a régi ismerős, aki a terhespocakodat simogatja anélkül, hogy megkérdezné, szabad-e (miért lenne amúgy szabad bárkinek?);
• a szomszéd, aki egyszer csak ott terem a lakásodban, ha kinyitod szellőztetéshez az ajtót – és aki nem érzi, mikor kell hazaindulnia;
• a kéretlen tanácsokkal traktálók a közösségi oldalakon egészségügyi szakértéstől a miértnemszültélmár témaköréig;
• a fizetésed felől érdeklődő kolléga, aki készséggel osztja meg veled mások fizetésének összegét is;
• a lakótárs, aki megeszi a kajádat;
• a társ, aki többszöri kérésed ellenére sem tartja tiszteletben, hogy ne nyisson rád vécézés/fürdés közben, mert te ezeket egyedül szeretnéd intézni;
• a távoli ismerős, aki mindenféle marhaságok alá betaggel a közösségi médiában;
• a beszélgetőpartner, aki annak ellenére erőltet egy témát, hogy te jelezted: nem szeretnél most erről beszélni;

• a telefonáló, akinek azonnal szóltál, hogy rosszkor hív, ám ő: „Jó, de csak azt akarom mondani, hogy…”;

• a vendég, aki csak azért se veszi le a cipőjét a lakásodban.

Oké, mit lehet tenni?

Mivel, mint már mindannyian tudjuk (haha), érzékeny vagyok, régóta keresem erre a jelenségre a megoldást, és gyakran meg is próbálkozom azzal, hogy jelezzem a határátlépőnek: stop. Ez persze nem célravezető, így az utóbbi időben ennél tisztább és szándékaim szerint érthetőbb módon igyekszem közölni, ha valamitől kényelmetlenül érzem magam.

Mondok egy példát. Nemrég egy sokszereplős e-mail-folyamban valaki kijelentett a nevemben valamit – amit én kénytelen voltam megcáfolni. Apróság volt, de úgy éreztem, szar helyzetbe kerültem, és szerettem volna elejét venni annak, hogy ez újra előfordulhasson.

Felhívtam az illetőt, és elmondtam,

• hogy kérni szeretnék tőle, méghozzá azt, hogy ne hozzon engem ilyen helyzetbe többé;
• hogy úgy érzem, magyarázkodnom kell, és védekező állásba kerültem, és ez nekem nem jó így;
• hogy talán nem vett figyelembe minden körülményt (például, hogy kik vannak ebben a levelezésben, és az rám milyen hatással lehet);
• és megoldást is kínáltam: jelesül, hogy legközelebb hívjon fel gyorsan, mielőtt a nevemben állít valamit, és én szívesen elmondom, épp vagyok-e abban a helyzetben, hogy megoldjam a dolgot.

Nem jártam túlzott sikerrel, hiszen jöttek a szokásos körök:

• érzékeny vagyok;
• ő nem is úgy gondolta;
• nem kell mindent magamra vennem;
• nem kell megsértődnöm mindenen.

Sem sértődés, sem harag nem volt bennem, csupán a kellemetlen érzés, amit ő a határátlépésével okozott. És aztán a lelkiismeret-furdalás is megjelenik az ilyen esetekben:

ha folyton azt hallod, hogy te vagy a hiperérzékeny, hogy a sérelmed nem is jogos, akkor egy idő után problémásnak fogod érezni magad, és esetleg olyan helyzetben sem tudsz jól reagálni, amikor amúgy igazad van. Azaz: az, hogy semmibe veszik a határaidat, torzítja a viselkedésed.

Épp a minap beszélgettem Németh Ádám tanácsadó szakpszichológussal teljesen más témában. Mivel úgy érzem, sok próbálkozásom ellenére sem mindig tudom jól kezelni a határátlépéseket – vagy éppenséggel az esetek nagy részében a másik fél bagatellizálja a problémát –, arra gondoltam, álljon itt ennek az interjúnak egy nagyon fontos, idevágó passzusa.

A pszichológus tehát azt mondja: sokan azt felejtik el csupán, hogy

„a bántás megtörténtét az áldozatnak van joga eldönteni. Lehetek a legjószándékúbb ember a világon, ha a kommunikációs partneremet megbántottam, akkor fel kell nőnöm a feladathoz, és elfogadnom, hogy megbántottam, és kész. Lehet mondani, hogy nem volt szándékos, de attól még a bántás megtörtént.”

És ha nem is bántásról van szó, hanem csak egy kéretlen tanácsról vagy arról, hogy rányitok-e a másikra fürdés közben, ennek pontosan ugyanígy kellene lennie.

Csepelyi Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images