Filákovity Radojka/WMN: A traumatikus élmények magunkba zárása nagyon jellemző kelet-, illetve közép-európai attitűd; te mikor szereztél tudomást a gyökereidről?

Kallos Bea Bar: Az elhallgatás, a traumáink elfojtása a közös történetünk része egész Kelet-Európában. Sokáig mi sem beszéltünk a családban arról, hogy zsidók vagyunk. A nagyapámnak fontos volt az asszimiláció. Egyszer azt mondta nekem, és teljesen megértettem a nézőpontját, hogy ő már volt kiválasztott, és nem szeretne még egyszer az lenni.

Tízéves voltam, amikor teljesen véletlenül – és elég traumatikus módon – egy tanárom által szembesültem a gyökereimmel.

Az útkeresésem akkor, tízévesen, a rendszerváltás körül kezdődött. Abban a hirtelen fellazult közegben, amikor már nem volt tilos vallásról beszélni, de annyi év után újra felütötte fejét az antiszemitizmus is.

Lassan kezdtem el felfejteni, hogy mit is jelent számomra zsidónak lenni: érteni akartam, honnan jöttem, mennyiben vagyok más, mint a többiek, mit hordozok magamban, ki vagyok én, és hogy miért fontos nekem, hogy a karácsony mellett hanukát is ünnepeljek – generációk óta elsőként a családomban. Ennek az identitáskeresésnek is a része, hogy Izraelbe költöztem, ahol a mai napig élnek vérrokonaim, akikkel jó kapcsolatom van. Szerencsésnek érzem magam, hogy itt vannak, védőháló nélkül ugyanis a bevándorló lét iszonyatosan nehéz tud lenni…

Kallos Bea Bar

F. R./WMN: Számodra egyebek mellett azért is lehetett nehéz, mert szakmailag szinte ugyanazokat a meccseket kellett megvívnod, amiken itthon már túl voltál – csak teljesen idegen pályán, ismeretlen játékszabályokkal.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

K. B. B.: Az ösztöndíj, amivel kijöttem, két évig biztosított számomra munkalehetőséget, utána azonban ki kellett találnom, ha maradni szeretnék, hogyan tudom majd megalapozni a szakmai jövőmet. Próbálkoztam mindenhol, de jó ideig csukott ajtókat döngettem. Az áttörés szakmán belül az volt, amikor a nagy presztízsű Haaretz külsős fotóriportere lettem. Azt hittem, ezáltal részese lehetek majd a szakmai vérkeringésnek. Azóta sem adtak munkát, hogy aláírtuk a szerződést, de az érzés, hogy legalább közelebb tudtam kerülni a tűzhöz, lelkileg sokat segített abban az időszakban. Arról nem is beszélve, hogy a szerződés által sajtóigazolványhoz jutottam, ami lehetővé tette, hogy a kijárási tilalom ellenére is fényképezhessek. Mindenképp ki akartam tartani.

Tudtam, annak, hogy itt is fotós lehessek, az a feltétele, hogy ne adjam fel; kezdjek el saját történeteken dolgozni.

Kisebb-nagyobb munkák, és hosszú hónapok bénító bizonytalanságát követően végül idén tavasszal sikerült elhelyezkednem külsősként egy újonnan induló izraeli lapnál, a HaShomrimnál. Ők kerestek meg, látták a beduin gyerekekről készült anyagomat, és megtetszett nekik, hogy másképp fényképezek, mint az izraeli fotósok.

Kallos Bea Bar: Részlet a Beduin gyerekek sorozatból

F. R./WMN: Arról a fotósorozatról van szó, amit a Júdeai-sivatagban élő beduinokról készítettél, és ami kategóriájában első díjas lett az izraeli sajtófotó pályázaton.

K. B. B.: Igen. De nem a díj reményében készítettem a sorozatot. Annak ellenére, hogy érdekelt a téma, nem én mentem utána, szinte szembejött: fotós workshopot vezettem egy, a Júdeai-sivatagban élő beduin családnál, és ehhez kapcsolódva készültek az első kockák. Izraelben beduinokat fotózni nem számít unikumnak, de a látásmódom mégis különbözik az itteni fotósokétól.

Kallos Bea Bar: Részlet a Beduin gyerekek sorozatból

F. R./WMN: A beduinok könnyen befogadtak?

K. B. B.: A Júdeai-sivatagban élő beduinok turizmussal foglalkoznak, épp ezért nyitottak, vendégszeretők. Ők egyébként palesztinok, nem izraeli állampolgárok, az úgynevezett B-területen élnek, ahol palesztinok felügyelik a rendet izraeli ellenőrzés alatt.

Kallos Bea Bar: Részlet a Beduin gyerekek sorozatból

Ezzel szemben az izraeli beduinok, akiket a HaShomrim megbízásából fotóztam, a Negevben élnek délen, és sokkal távolságtartóbbak. Nem értették, mit keres ott egy fehér nő, tört héberséggel, fényképezőgéppel. Az izraeli beduinoknak nem könnyű a helyzetük. Egy vándorló, pásztornép, mindig is nomád állattartással foglalkoztak. Az Ottomán Birodalomban megvolt a saját területük a sivatagban, ahol legeltethették az állataikat: kecskéket, birkákat és tevéket tartottak. Izrael Állam megalakulásával azonban államhatárok születtek, és a hirtelen ellenséges országokká vált területek között megszűnt a szabad mozgás. Később kezdetét vette a kényszerletelepítésük. Voltak, akik falvakba költöztek, mesterségesen létrehoztak egy beduin várost is, Rahatot.

De vannak olyanok is, akik megtartották a félnomád életmódot, és úgynevezett el nem ismert településeken – amik közigazgatásilag nem is léteznek – telepedtek le. Bevezetett áram és víz nélkül, állattartásból és alkalmi munkákból élnek.

Kicsit úgy kezelik őket, mint Amerikában az őslakosokat, vagy mint az itthoni cigányságot. Számtalanszor érik őket rasszista megkülönböztetések a bőrszínük, a viselkedésük, az életvitelük miatt. Azt ugyanakkor már felismerték, hogy az oktatás fontos, így a beduin fiatalok között már nincs analfabéta. Szegregált iskolákban tanulnak a településeiken, de az oktatás normális színvonalon történik.

Kallos Bea Bar / HaShomrim.org: Részlet a Reality B című sorozatból

F. R./WMN: A nőknek milyen a helyzete ebben a patriarchális berendezésű közösségben?

K. B. B.: Egyrészt a beduinok muszlimok, az iszlám pedig nem kifejezetten kedvez a női emancipációnak, másrészt törzsi társadalomként működnek, gyakori az első- illetve másodunokatestvérek közötti házasság. Nem akarnak idegeneket a törzsükbe, mert azzal felosztják az állatokat, a földet, és messzire viszik a nőket, akik automatikusan a férfi családjához tartoznak a házasság után.

Kallos Bea Bar / HaShomrim.org: Részlet a Reality B című sorozatból

F. R./WMN: És a többnejűség is előfordul náluk.

K. B. B.: Ez egy eltűnőben lévő, de még létező jelenség, amivel kapcsolatban nagyon szemérmesek.

Fotóztam egy hatvan év körüli férfit, aki a harmadik feleségével él a sivatagban, sátorban. A feleség nagyjából húszéves – fiatalabb, mint a férfi első házasságából származó lánya.

Nem fotózhattam, de pár szót azért tudtunk váltani; azt mondta, épp gyerekvállalás előtt állnak. A beduinoknál általában minden feleség külön háztartásban él, a férfi pedig időszakosan hol egyik, hol másik családjával lakik.

Kallos Bea Bar / HaShomrim.org: Részlet a Reality B című sorozatból

F. R./WMN: Mennyire gyakori a közösségből való kilépés?

K. B. B.: Természetesen vannak, akik elhagyják a közösséget; a beduinok például egyáltalán nem elfogadóak a melegséggel kapcsolatban, így a beduin közösség LMBTQ-tagjai általában külföldre emigrálnak, míg például az araboknál, akik között szintén nem igazán elfogadott a melegség, egyszerűen csak Tel-Avivba költöznek.

De találkoztam az első beduin nővel is, aki külföldön tanult tovább: Londonban végzett marketing szakot. Aztán később visszatért a gyökereihez, és most hagyományos beduin kozmetikumokat gyárt tevetejből meg a sivatagban található gyógynövényekből. A nagyanyja adta át neki a tudást, ami óriási érték, logikus, hogy tovább szeretné vinni; fontos számára a kulturális értékek megőrzése.

F. R./WMN: Mennyire jelent a nemed hátrányt az ottani szakmai közegben?

K. B. B.: Tel-Aviv sok szempontból emancipáltabb, mint Budapest, de természetesen az sem mindegy, Izrael mely területén él az ember: olyan vallásos közegben, mint amilyen Jeruzsálemben is található, az erősen patriarchális, törzsi alapokon működő beduin társadalomban, arabok vagy drúzok között, vagy a már említett Tel-Avivban, ami egy igazi metropolisz, ahol az a lényeg, amit leteszel az asztalra. Ennek ellenére sok esetben megnehezíti a munkavégzésemet, hogy nő vagyok. Előfordul, hogy a nemem miatt nem léphetek be azokra a helyekre (például a siratófal férfi oldalára), ahová a férfi kollégák igen, így pedig lemaradok fontos képkockákról, vagy akár egy egész munkáról. Illetve a kollégák viselkedése is hagy néha kívánnivalót maga után. Van egy mélyen vallásos, nagyon magas fotóriporter srác, aki minden alkalommal, amikor közös munkán vagyunk, úgy áll be elém, hogy ne lássak semmit. Hiába kérem, hogy hagyjon nekem is helyet, nem reagál, így egy idő után kénytelen vagyok hozzáérni, miközben előrefurakodom. Az érintésem számára elfogadhatatlan, teljesen ki szokott borulni tőle.

Az ultraortodox zsidóknál ugyanis tiltja a vallás, hogy egy nő hozzáérjen a férfihoz, mert tisztátalan, nem lehet tudni, mikor menstruál.

De olyan is előfordult, hogy már csak mellettem volt hely a villamoson, és ugyanezen okok miatt egy férfi nem akart leülni mellém. Azt várta, hogy felálljak, és helyet foglalhasson.

Kallos Bea Bar / HaShomrim.org: Részlet az Életképek sorozatból

F. R./WMN: Megtetted?

K. B. B.: Nem. Azt mondtam, ha megmutatja, hol szerepel a Tórában, hogy nekem fel kell állnom a villamoson, hogy ő leülhessen, akkor meg is teszem. Amíg ezt nem tudja teljesíteni, járjon gyalog, vagy fogadja el, hogy esetenként egy nő mellé kell ülnie a villamoson. Az ultraortodoxok egyébként éppen ezért kezdeményezték, hogy kettéosszák a buszokat is, hogy külön tudjanak helyet foglalni: a nők hátul, a férfiak pedig elől. Annak ellenére, hogy frusztráló a hozzáállásuk, az ember erre valamennyire fel tud készülni, illetve, ha nem vallásos közegben él, nem is találkozik vele mindennap.

F. R./WMN: Mi jelentette számodra a legnagyobb kultúrsokkot Izraelben?

K. B. B.: Meglepett, hogy az itteniek hihetetlenül tudatosak politikailag, nem hagyják magukat hosszú távon megvezetni. A beszélgetésünk idején már huszonötödik hete zajlik tüntetés Netanjáhú lemondásáért, aki ellen három különböző ügyben is vádat emeltek: csalás, hatalommal való visszaélés és korrupció miatt. Míg Magyarországon egyértelműen feudális rendszer működik, és olyan függési viszonyok vannak, amik ennek a rendszernek a fenntartását táplálják, addig az itteniek azon vannak, hogy felszámolják a nem működő politikai berendezkedést.

Kallos Bea Bar: Netanjahu elleni tüntetés

Az izraeliek egyébként nagyon jók önérvényesítésben is, és hihetetlenül jóban vannak önmagukkal. Gyerekkoruktól arra nevelik őket, hogy szeressék magukat. Van például egy dal, amit mindenki megtanul gyerekkorában, és ami arról szól, hogy szeretheted a csokit, a sütit, a szüleidet, a nagyszüleidet, de a legfontosabb, hogy saját magadat szeresd elsősorban. Az emberek segítőkészsége, figyelmessége és egyenessége is szokatlan volt kezdetben.

Emellett nagyon erős igény van bennük a közösségi létre. Ha Magyarországon kimész egy parkba, és leteszed valahová a plédedet, a másik ember biztos, hogy a lehető legmesszebb fog lepakolni tőled – Izraelben ez épp ellenkezőleg történik.

Nyilván ebben szerepet játszik a vallás, a történelem is: a zsidók túlélését az évezredek során éppen a közösségi lét segítette elő. A mai napig erősen kapcsolódnak egymáshoz. A járványhelyzetben is az viseli meg őket a legjobban, hogy nem tudnak társasági életet élni, együtt lenni.

Kallos Bea Bar / HaShomrim.org: Részlet a Socialisolation című sorozatból

F. R./WMN: Hogyan kezelik Izraelben a járványhelyzetet?

K. B. B.: A kórházakban felkészülten, profin. Az őszi ünnepekkor szerettem volna egy anyagot készíteni a kórházakban arról, hogyan viselik az emberek a szeparációt. Többek közt Haifa legnagyobb kórházában is jártam, aminek mélygarázsát még a Libanonnal való háború idején alakították át kórházi óvóhellyé. A föld alatt három emelettel most egy hétszáz férőhelyes Covid-osztály működik, aminek egy kétszáz ágyas gyerekosztálya is van. Elképesztően nyomasztó hely, ablakok nélkül, beláthatatlanul hosszú folyosókkal a föld alatt. Általában három-négy órát engedtek fotózni, a nővérekkel is beszéltem, akik emberfeletti teljesítménnyel dolgoznak. Nekem csak a fényképezőgépet kellett vinnem tetőtől talpig beöltözve, de a lelkemet is kiizzadtam. Ők viszont egyik betegtől a másikig rohannak egész nap, és amíg rajtuk van a védőfelszerelés inni, enni és mosdóba menni sem lehet. A szokásosnál is nagyobb lelki megterhelés mellett tehát nagy a fizikai igénybevétel is, ami őket éri. Elképesztő, amit az egészségügyi dolgozók csinálnak. Nincs az a pénz, amivel a munkájuk bármelyik kórházban, bármelyik országban megfizethető lenne.

Kallos Bea Bar: Részlet az izraeli Covid-osztályokon készült sorozatból

F. R./WMN: Igen, csak néha elfeledkezünk az ő fáradozásaikról is.

K. B. B.: Néha itt is elfelejtik az emberek. Elfáradtak ebben az egészben, nem látják a végét. Az elején még azt hittük, három-négy hónapot kell csak kibírnunk, de most úgy tűnik, még jó ideig velünk marad a vírus, és sok idő lesz az is, amíg az emberek többsége megkapja az oltást. De talán még fontosabb arról beszélni, hogy a poszttraumás stressz, a depresszió még az oltás után is velünk marad majd sokáig. A világjárvány mentális hatásaival egyelőre nem számolunk, pedig kéne.

Kallos Bea Bar: Részlet az izraeli Covid-osztályokon készült sorozatból

Ahogy mindenki más a világon, úgy az izraeliek is belefáradtak a bezártságba, az otthonülésbe, az egyedüllétbe, így elkezdtek az utcákon csoportosulni. A mi sarkunkon, az ablakunk alatt például van egy borszaküzlet, egy kisbolt, meg egy étterem, ez a háromszög pedig az ad hoc szerveződő utcabálok közkedvelt helyszínévé vált az elmúlt hetekben (az új anyagomat épp arról készítem, hogyan változott meg a közösségi térhasználat a járvány hatására, illetve egy másikat pedig „Socilaisolation” címmel a mentális egészségről a járvány okozta depresszióról). Az emberek ugyanis megveszik elvitelre az ételt az étteremben, vásárolnak hozzá egy üveg bort a borszaküzletben, otthonról hoznak magukkal poharat, és ott, az utcán esznek-isznak. Egy idő után pedig megjelennek a zenészek, akiknek március közepe óta nincs munkájuk (színházak, mozik, koncert helyszínek az első hullám után sem nyitottak ki).

Az emberek maszk nélkül mulatnak, mondván, most már jön a vakcina és úgyis hamarosan vége az egésznek. Elég volt, nem akarnak tovább félni. Csak újra egymáshoz kapcsolódni. Élni.

Kallos Bea Bar / HaShomrim.org: Részlet az Életképek sorozatból

F. R./WMN: Visszavágysz Magyarországra?

K. B. B.: Az asszimilációm fontos része volt, amikor nevet változtattam, a Bea mellé – amit itt nem tudnak kiejteni – felvettem a Bar nevet, ami magyarul annyit tesz: vad, vadóc. Sosem kapcsolódtam igazán a nevemhez – ami érdekes módon keresztény eredetű – így olyan, mintha most új identitást építenék.

Persze sok minden hiányzik otthonról: a családom, a barátaim, a nyári záporok (az esős napok annyira ritkák Izraelben, hogy szinte ünnepnek számítanak). De hiányzik az a fajta fotós alkotóközösség is, amiben közösen gondolkodunk, és ami nemcsak szakmailag, hanem emberileg is épít, fontos számomra. Ennek ellenére sok minden köt már Izraelhez. Azt hiszem, sosem voltam még önazonosabb…

Filákovity Radojka

A képek Kallos Bea Bar tulajdonában vannak