–

A szelektív mutizmusnak többféle fokozata és megnyilvánulása lehet: akadnak gyerekek, akik például nem némulnak el teljesen a számukra kevésbé biztonságos közegben, csak egyszerűen átváltanak suttogásra.

„Sokféle szelektív mutista kisgyerek van, és gyakori, hogy nem is a »nem beszélés« az egyetlen tünet. Mivel ez a nehézség egy mély belső szorongásból ered, ezért társulhat vizelettartási, széklettartási gondokkal, vagy akár haj-bőrtépkedéssel, egyéb kirívó problémákkal, azonban ez nem törvényszerű.

A fő, hogy a szelektív mutizmus diagnózisának mindig feltétele a megfelelő beszédfejlődés. Mivel ebben az esetben az alapvető gond biztosan nem a megkésett beszédfejlődésből ered” – kezdi Víg Sára gyerekpszichológus, aki praxisa során több szelektív mutista kisgyermekkel dolgozott már terapeutaként és iskolapszichológusként egyaránt.

Az első lépés természetesen a szelektív mutista gyerekek esetében is az anamnézis felvétele, azonban a szakember úgy véli, sokszor bármilyen részletes is az előzetes kép vagy a szülő leírása, nehéz a valódi miértre bukkanni.

„A szelektív mutizmus esetében nagy valószínűséggel a kötődésben történik valamiféle félreértés, amely lehet egy látványos trauma is – például valakinek az elvesztése –, de kiválthatja egy akár láthatatlan ok, akár a szorongásra való hajlam, amely átadódik generációról generációra, és abszolút nem tudatos a szülő részéről” ‒ magyarázza a pszichológus.

Tehát nem kell feltétlenül túlféltő helikopterszülőnek lenni vagy aszociális közeget teremteni ahhoz, hogy egy gyerek hasonló nehézséggel találja szemben magát. Sokszor húzódnak meg kimondatlan vagy épp kimondhatatlan dolgok a háttérben, ezért Víg Sára jó szívvel javasolja az érintett szülőknek, hogy kezdjék el felfejteni a maguk félelmeit, és ha lehetőségük nyílik rá, adják meg saját maguk számára is a terápia lehetőségét.

Nem a dac áll a háttérben

A szelektív mutizmus talán a legjellemzőbben az óvodás, kisiskolás korosztályt érinti, bár akadnak felnőttek is ezzel a problémával, de a szakember tapasztalatai alapján a három–tíz éves korosztály körében a leggyakoribb.

„Előfordul, amikor egészen kézzel fogható az ok, például több kisgyerekkel találkoztam, aki nagyon későn, akár csak nagycsoportban került közösségbe, és ebből fakadhatott a szorongása. Ez a fajta túlkötődés biztosan nehezítheti a szóbeli kapcsolódást. Akad azonban, aki háromévesen megérkezik az óvodába, és bár addig kommunikált a szülőkkel, családdal, barátokkal, az első naptól kezdve nem szólal meg az intézményben, ezzel pedig a legszűkebb környezete számára is meglepetést okoz” ‒ mondja a pszichológus.

A tapasztalatok alapján a szelektív mutizmust nagy hatással gyógyítja a terápia, azonban – ahogy Víg Sára bevallja –, szakemberként ez az egyik legnagyobb kihívás.

„Amikor egy kisgyerek olyan gonddal jön, hogy például rendszeresen bepisil, ott számára is kellemetlen ez a helyzet, és változtatni szeretne, illetve a megfelelő módszerekkel lehet rajzoltatni, meséltetni, báboztatni, és szépen lassan kiderülnek a miértek. Egy szelektív mutista esetében egyrészt éppen a beszélgetés lehetősége veszik el, másrészt ők nem mindig vágyják a változást: sok esetben előfordulhat, hogy nekik megfelel, kivel, mikor, hol kommunikálnak vagy épp nem kommunikálnak” – magyarázza.

Ahogy meséli, a terápia során ilyenkor ő beszél, ő rajzol, ő bábozik, és igyekszik minél inkább bevonni, megnyitni a gyermeket.

Felnőttként hatalmas türelemre van szükség, hiszen folyamatosan tudatosítani kell, hogy nem a dac, a „csakazértis” áll a háttérben.

Annak ellenére, hogy a nem beszélés tényét a felnőtt hosszú időn át tapasztalva akarva-akaratlanul is ellenállásnak élheti meg, hiszen ő is ember tele érzésekkel és kétségekkel.

A sikerhez csapatmunka kell

„Volt szelektív mutistám, aki egy évig nem szólalt meg a terápia ellenére sem, de akadt olyan kis páciensem, aki pár hónap után már hangosan nevetett, ha vicceltem, aztán egyszer csak elkezdte használni előttem játék közben a hangutánzó szavakat. Vele nagyon sok zenét hallgatunk, mert kifejezetten szerette, és egy idő után hümmögött rá, majd szép lassan énekelt. Ezek nagy előrelépések, azonban egy idő után érdemes valamilyen formában csoportba is átvinni a terápiát, mert ha előttem oldódik is a gyerek, még nem biztos, hogy képes azonnal ezt más közegbe is átemelni” – osztja meg tapasztalatait a szakember.

Víg Sára iskolapszichológusként is találkozott hasonló gyermekkel: ott a pedagógusoktól kezdve a gyerekeken át az osztályban lévő szülőkig mindenki valódi megértéssel viszonyult a nehézséghez. Az első szülőin szakemberként felvázolta, mit jelent a probléma,

hiszen ahogy mondja, a környezet edukációja az egyik legfontosabb ebben a témában.

Az osztályközösség befogadta a kisfiút, aki egészen negyedik osztály közepéig nem szólalt meg: így felelésnél a táblánál mutogatva válaszolhatott a feleltválasztós kérdésekre. Végül amikor az egyéni terápiájában megnyílt, a pszichológusa beült vele egy darabig az iskolapadba, ő pedig lassan beszélni kezdett az osztály és a tanítók előtt.

„Igazi egyensúlyjáték, ahol vékony a mezsgye a türelem szempontjából: az elfogadásra és alkalmazkodásra szükség van, időnként mégis meg kell kísérelni tágítani a komfortzónát, mert a fejlődés így érhető el. Hatalmas kettőség ez a szelektív mutista gyerekekben:

egyrészt a pszichológia egyértelműen leírja, hogy nem akaratból képtelenek a kommunikációra egyes közegekben, másrészt mégis van benne egy döntés, hogy ők kit engednek közel magukhoz verbálisan. Még ha ezt nem is a tudatukkal hozzák meg, sokkal inkább az érzékeikkel” – mondja a pszichológus.

Amikor egyszerűen bent ragadnak a szavak

Gergő mára kétgyerekes családapa, ahogy mondja, a mai napig zavarba jön, ha idegent kell megszólítania, de már nem elnémul, hanem inkább túl sokat beszél ilyenkor. Az emlékei nem frissek, mégis sok mindent fel tud idézni abból a néhány évből, amíg érintett volt a szelektív mutizmusban. 

Megéri még napelemet telepíteni otthonra? – Szakértővel jártunk utána, hogyan érdemes kalkulálni

WMN Ügy – 2023. október 4. – TF

„Otthon szívesen és sokat beszéltem, a testvéremmel, a szülőkkel és a nagyszülőkkel is szabadon tudtam kommunikálni. A probléma az óvodában jelentkezett: itt egyáltalán nem szólaltam meg egészen az utolsó év utolsó pár hónapjáig. Reggel a kocsiban még nyomtam a sódert, délután a rám vigyázó nagyszülőknek szintén sokat meséltem, de ott bent, az intézmény falai között csak hallgattam és figyeltem. Az óvónők mindennap úgy fogadtak, hogy »Szia, Gergely, ma sem fogsz beszélni, igaz?«, majd egész napra ignoráltak.

Nem beszéltem, ezért nem volt velem gond, több figyelem jutott a problémás gyerekekre. Ez még a kilencvenes évek eleje volt, ekkor még sok pedagógusban ott élt a »néma gyerek, jó gyerek« felfogás...” – meséli Gergő, aki talán azért is volt igazán nehéz helyzetben, mert a környezete azzal sem lehetett tisztában még, hogy a nehézségének neve is van, történetesen szelektív mutizmusnak hívják.

„A többi gyerek elfogadott így, nem is nagyon kérdezgettek egy idő után. Sok közös játékból kimaradtam, mert nem mertem odamenni a többiekhez, Tudtam, úgysem tudnék megszólalni. Kívülállónak éreztem magam, egy idő után már meg sem próbáltam barátkozni. Csendben ültem és rajzolgattam, közben pedig hallgattam, ahogy az óvónénik a gyerekek szüleiről pletykálnak. Válás, megcsalás, ezernyi durva sztori hangzott el a füleim hallatára, mintha elfelejtették volna, hogy létezem” – idézi fel, hogy az alapvető élménye a láthatatlanság volt ezekben az években. 

Gergőben máig erősen él az emlék, amikor egyszer az egyik ovistársa megkérdezte, hogy „Te néma vagy?”  Ő pedig nem tudott megszólalni, pedig nagyon szeretett volna, mert igazán rosszulesett neki ez a mondat. „Mai ésszel azt válaszolnám jó hangosan, hogy: »Igen, néma vagyok«, és figyelném a reakciót” – teszi hozzá Gergő.

Végül az óvodai évek végén érkezett egy új óvónő, aki elkezdett foglalkozni vele. Szép lassan rájött, hogy a kisfiú szerepeket játszva meg tud szólalni, az év végi előadáson pedig ráosztotta a főszerepet, Zöld Pétert alakította. „Más bőrébe bújva nem okozott gondot az, amire a sajátomban képtelen voltam.” Bár egy ideig Gergőként még nem beszélt, fokozatosan önbizalmat szerzett és az iskolában lassan feloldódott, majd barátai lettek.

Gergő azt mondja, a szelektív mutizmust ahhoz tudná hasonlítani, mint amikor a vizsgán kérdeznek valamit, amire mindig is tudtuk a választ, de hirtelen leblokkolunk, utána pedig késő korrigálni. Egyszerűen beléragadt a szó, ezt a jelenséget pedig ő nem tudta konkrét dolgokra visszavezetni, inkább a szorongásra való hajlamra, amely a családjában másoknál másban mutatkozott meg.

„Nem akartam, hogy hallják a hangom”

Zsófi kislányánál is óvodában vált nyilvánvalóvá, hogy érintett a szelektív mutizmusban, hiszen sem az óvónőkkel, sem a csoporttársakkal nem kommunikált. Bár egészen a kezdetektől óvatos volt, ha például a messze élő nagyszülő jött látogatóba, vagy ha egy férfi érkezett hozzájuk, kellett neki egy kis idő, mire hozzájuk szólt, vagy kereste a társaságukat. Előfordult, hogy tíz perc elég volt, máskor egy óra telt el, de idővel mindig feloldódott.

A kislány nehézségét komolyan vették és türelemmel kezelték a szülei: ahogy Zsófi mondja, ő mindvégig biztos volt abban, hogy nem dacból nem szólal meg a lánya, de ezt bizonyos helyzetekben nagyon nehezen lehetett a kívülállóknak megmagyarázni.

„A három év alatt hat-hét óvónője volt a lányomnak, de kiscsoport végétől volt egy állandó pedagógus, aki jobban odafigyelt rá, és végig támogatta” – idézi fel az édesanya. A kislány részt vett terápián, lovagolt, járt különtornára, és nagycsoportra egyértelmű lett: ő már nagyon szeretne közösségben is beszélni, de nem megy neki. 

Most te is részt vehetsz a világ legnagyobb endometriózis-kutatásában!

WMN Ügy – 2023. október 3. – DD

„Érdekes volt látni, hogyha áthívtunk csoporttársat, óvónőt, vagy a lányom ment másokhoz, azokban a helyzetekben beszélt velük. Nagycsoportra végül annyit változott a helyzet, hogy az öltözőben már velünk, szülőkkel beszélt, itt hallották őt a társai is, de a csoportszobában nem.”

A gyerekek persze képesek az elfogadásra és az alkalmazkodásra, erre pedig nincs jobb bizonyíték, minthogy a kislánynak a legjobb barátnője személyében lett egy igazi szócsöve. Ha mosdóba kérezkedett, vagy bármi gondja volt, ő tolmácsolta az óvónőknek.

„Korábban olvastam arról, hogy a környezetváltozás is gyakran segítség a mutistáknak. Nekünk éppen egy költözés hozta meg a nagy áttörést: az ovi utáni nyáron költöztünk ki Budapestről az agglomerációba. Itt minden és mindenki új volt neki, a suliban pedig a legelső naptól fogva beszélt” – mondja az édesanya.

„Nem akartam, hogy hallják a hangom” ‒ fogalmazta meg később Zsófi kislánya, miért hallgatott hosszú ideig közösségben. Arra viszont már tudatosan készítette magát, hogy az iskolában beszélni fog.

A tiszta lap pedig tényleg segített neki. Az édesanya úgy véli, a családban női ágon jellemző szorongás játszhatott közre abban, hogy kialakult ez a nehézség. A kislánya azóta is jobban aggódik az átlagnál, például ha valaki megsérül vagy kórházba kerül. Viszont azzal, hogy már képes kifejezni, mitől fél, könnyebb őt megnyugtatni.

„Bizonyára az alaptermészete része is ez a hajlam, de azt látom, ahogy érik, okosodik, egyre jobb megküzdési stratégiákat alkot magának, és felülkerekedik a szorongásain” – véli Zsófi.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ SDI Productions

Széles-Horváth Anna