„A rákdiagnózis átránt egy másik valóságba” – interjú Papp Timi táncos-koreográfussal a mellrákkal vívott küzdelméről

–

Filákovity Radojka/WMN: A rendezés a zsigereidben van, ez látható volt abból is, ahogy az előbb a fotósunkat segítetted az interjúhelyszín kialakításában. Koreográfusként megszoktad, hogy az irányítás nálad van, de milyen érzés volt megélni a kontrollvesztettséget, ami a mellrákkal jár? Azt, hogy helyetted a betegség diktál.

Papp Timi: Ez volt az egyik legnehezebb dolog ezen az úton. Az addigi életemben nagyjából minden úgy alakult, ahogy megterveztem. Persze rossz dolgok is értek, de valahogy azokban is azt éreztem, hogy közöm van hozzájuk, hogy van abban is szerepem, ha esetleg negatív irányba alakult valami. 

Vezető típusú emberként, akinek a zsigereiben van a kontroll, illetve a dolgok megrendezése iránti vágy – és aki ezt a munkájában nagyon jól kamatoztatni is tudja –, egy ilyen diagnózis egy kataklizma erejével hatott, és szilánkokra robbantott mindent.

F. R./WMN: Ezzel az új helyzettel pedig meg kellett barátkozni.

P. T.: A diagnózis óta eltelt két évben több pszichológushoz is jártam, óriási munkám van abban, hogy el tudjam fogadni úgy a dolgokat, ahogy történnek, hogy újra bízni tudjak az életben. És hogy megbarátkozzak ezzel az új helyzettel, amit a betegség hozott: például azzal, hogy a testem már nem olyan, mint régen. Sok mindent már nem tud megcsinálni, amire korábban képes volt. Fájnak az ízületeim, nem olyan a kötőszövetem, az izmaim teljesen elengedtek – sokáig be is voltak rövidülve.

Nem tudok úgy táncolni, mint a betegség előtt – a testem már nem engedi. 

F. R./WMN: Ez óriási törés lehetett.

P. T.: Ez persze évek múlva megtörtént volna magától is, de a kemó hatására előbb és sokkal drasztikusabban jött el, mintha természetesen, a test öregedésének következményeként alakult volna. Így azonban nem lehetett rá felkészülni.

De nem adtam fel, hogy visszaépítsem magam. A kemó alatt is mindennap mozogtam. Eleinte persze nagyon fájdalmasak voltak a nyújtások is, viszont nem hagytam annyiban. Hogy még nagyobb kihívások elé helyezzem magam, tavaly év végéig heti kétszer tartottam saját fejlesztésű táncos, testképző órákat, amelyeken főleg a nőiség megélésén volt a fókusz.

Tény azonban, hogy onnantól, hogy megsuhintott a halál szele, már nem ugyanúgy élem az életem. Ha fáj valamim, akkor mindjárt arra gondolok, hogy áttétem képződött. Többet szorongok a testem miatt – ez már nem lesz ugyanaz, mint korábban.

F. R./WMN: Mit éreztél a diagnóziskor?

P. T.: Testen kívüli élmény volt. Mintha egy filmet néztem volna. Csalódottságot éreztem, azt, hogy a gondviselés – nevezzük univerzumnak vagy Istennek – cserben hagyott. Negyvennyolc évig teljes életet éltem, szépen haladtam, és voltak ugyan kanyarok és hullámvölgyek az úton, de bombák nem. Nagyon sötéten láttam egy ideig a világot, amikor megtudtam, hogy agresszív a tumor. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Itt a vége, holott még mennyi mindent nem csináltam meg.

De erős szégyenérzetem is volt. Arra gondoltam, hogy mit fognak majd gondolni mások, hiszen én mindig is egészségesen éltem, sokat mozogtam, megfelelően étkeztem – a laboreredményeim mindig kitűnők voltak.

Nem csupán a „sima” egészségmegőrzéssel, hanem annak anti-aging részével foglalkoztam. És nemcsak a testemre, hanem a lelkemre is odafigyeltem: elvonulásokra jártam, nem voltak elfojtások bennem, mindig is szabad ember voltam, megéltem a nőiességem is.

Hogy történhetett akkor ez velem? Hogy támadhatott meg egy olyan kór, ami ezekből nem kellett volna, hogy következzen? A betegség azonban nem válogat.

F. R./WMN: Kerested a miérteket?

P. T.: Persze! Nem hittem el, hogy itt tartok az életemben, hogy egy olyan mondat kell hogy elhagyja a számat, hogy mellrákom van. Ráadásul épp olyan időszakban ért a diagnózis, amikorra minden kisimult. Túl voltam egy felfokozott perióduson, amikor tényleg ezer lángon égtem, nagy érzelmi amplitúdókkal. Túl egy rossz kapcsolaton és olyan munkákon, amikben nem értékeltek eléggé. Végre nyugalmas, jó időszak köszöntött az életembe. A Covid miatt hazaköltöztem Los Angelesből, elcsendesedtem, lett egy új, boldog párkapcsolatom, amikor 2020 szeptemberében önvizsgálat során – amit rendszeresen végeztem zuhanyzás közben – kitapintottam egy kisebb, szőlőszem állagú, nem túl kemény csomót.

F. R./WMN: Ekkor kezdődött a kálváriád. Ha jól tudom ugyanis, a csomó kitapintásától egy évet kellett várnod a diagnózisig. Mi történt?

P. T.: Kezdetben nem pánikoltam, mivel az ember melle tele van mirigyekkel. Gondoltam, megvárom, hogyan változik a menstruációval a csomó – hátha csak bedurrant valami. Eltelt egy hónap, majd kettő, de nem növekedett, nem változott semmit. Majd megérkezett az állami behívó a mammográfiára, ami épp kapóra jött, gondoltam, azért jó, ha megnézik.

A vizsgálat során jeleztem, hogy csomót találtam a mellemben, de azt mondták, pozitív eredmény esetén mindenképp értesíteni fognak. Hiába vártam, nem keresett senki – ez egy időre elaltatta az aggályaimat.

Mivel azonban újabb két hónap telt el úgy, hogy a csomó továbbra is ott volt – bár még változatlan méretben –, elmentem tomoszintézises vizsgálatra, ami jóval megbízhatóbb eredményt ígért, mint a mammográfia. A gépet kezelő egészségügyi dolgozó azonban ebben az esetben sem észlelt semmit, azt mondta, ha még érzékelem a csomót, menjek el ultrahangra. Végül pár hónapra rá, 2021 márciusában jutottam el ultrahangvizsgálatra – mivel előtte két negatív eredmény volt a kezemben, nem is sürgettem a dolgot.

Úgy gondoltam, én vagyok a hülye, hogy nem hiszek az orvosoknak.

F. R./WMN: De valami mégsem hagyott nyugodni.

P. T.: Egyrészt az, hogy a csomó továbbra is ott volt, másrészt, hogy végig ott visszhangzott a fejemben egy táncoslány, Koller Katalin története, aki 2018-ban, harmincnégy évesen belehalt a mellrákba. Őt ugyanazokkal az indokokkal küldték el több helyről is, mint engem, mégis hallgatott a belső megérzésére, hogy valami nincs rendben. És én is ezt éreztem.

F. R./WMN: Az ultrahangon sem derült ki semmi?

P. T.: Miután fél órát vizsgáltak, az orvos annyit mondott: van ugyan aktivitás a hónaljban – bármit jelentsen is ez –, és egy helyen valóban ugrik a gép, de nem lát semmit, nem rákról van szó.

Azzal engedett ki az ajtón, hogy menjek vissza fél év múlva, és majd meglátjuk, hogyan változott. Már a harmadik helyen mondták tehát, hogy ez a csomó nem olyan csomó, és nem is javasoltak további vizsgálatokat, így éltem boldogan tovább az életemet.

A csomó azonban érezhetően nőni kezdett. Augusztusban lejárt a fél év, amit az ultrahangos orvos a második vizsgálatra javasolt. Akkor már érzékelték a négycentis csomót. Mint később kiderült, három centi felett mindent kivesznek, a jóindulatút is, ennek ellenére azzal engedtek el, hogy menjek vissza egy év múlva. 

F. R./WMN: Ha jól számolom, ekkor már csaknem egy év telt el azóta is, hogy felfedezted a melledben a csomót. Hogyan tovább ezután?

P. T.: Tudni kell, hogy sosem jártam orvoshoz addig, a háziorvos is csak akkor látott, ha igazolást kellett kérni egy-egy versenyre. Az alap-laborvizsgálatokat persze időről időre elvégeztettem, de azok olyan tökéletesek voltak mindig, hogy nem volt szükség további szakorvosi konzultációra. Teljesen vakon voltam, nem tudtam, merre tovább, így felhívtam egy barátnőmet, hogy azonnal ajánljon valakit az alternatív gyógyászat területéről, mert az orvosok közül senki nem tesz semmit, pedig ott a csomó, valami nem oké.

A barátnőm által eljutottam egy hőtérképes vizsgálatra – ott mondták ki először, hogy baj van, az összes nyirokmirigy be van már gyulladva, azonnal forduljak nőgyógyászhoz. Egy orvost is ajánlottak ott, aki azonnal elküldött sürgősségi MR-re.

Magamat ostoroztam: miért nem mentem már rögtön MR-re? De honnan is tudhattam volna, hogy oda kell menni? Egészségtudatos voltam, de az egészségügyi rendszert, annak működését nem ismertem.

Ahogy azzal sem voltam tisztában addig, hogy sűrű a mellállományom, és ez az oka annak, hogy nem látták sem a mammográfián, sem az ultrahangon a daganatot, ami már hatcentis volt, nyirokáttéttel, mire az MR-re sor került.

Holott sűrű mellállománya rengeteg nőnek van – ezt egy egyszerű tapintásos vizsgálattal meg tudja állapítani az orvos, és ma már olyan képalkotó módszerek is vannak, amikkel kifejezetten ilyen pácienseket tudnak vizsgálni.

F. R./WMN: Érdekes, hogy míg itt van egy ember, aki otthonosan mozog az A listás világsztárok között, addig hiába érezte, hogy valami nincs rendben a testével, nem tudott érvényt szerezni a saját megéléseinek.

P. T.: Az ember az élete minden területén más és más szerepeket tölt be, így ez a két attitűd is teljesen jól megfér egymás mellett.

Míg a felnőtt életem sok aspektusában talpraesett, rátermett ember vagyok, aki a legnagyobb önbizalommal megy be egy filmforgatásra vagy például a színházi kulisszák mögé, addig a beteg énem olyan, akár egy kisgyerek, aki nem képes az önérvényesítésre, nem tud akaratot átvinni, bátran kommunikálni. Aki úgy ül a kórházi folyosón, mint egy kis nyuszi.

Döbbenetes volt szembesülni ezzel. Fel kellett magam „növeszteni” ahhoz, hogy tudatosítani tudjam, hol vagyok ebben a rendszerben, mit kezdhetek az itteni helyzetekkel, hogyan tudom megfelelő, tiszteletteljes kommunikációval, de mégis érvényesíteni az akaratom.

F. R./WMN: Sok időt vesztettél, de végül megkezdték a kezelésedet a Kék Golyóban.

P. T.: Én vagyok az, aki elmondhatja magáról, hogy az állami rendszerbe bekerülve rengeteg pozitív tapasztalat érte az egészségügyi dolgozók emberséges hozzáállását, magas szaktudását tekintve. Még onkopszichológust is kaptam magam mellé.

A Kék Golyóban azonban szó szerint egy másik univerzumba kerültem. Félelmetes volt látni, hány embert érint ez a betegség: a folyosón mindig 20-30 különböző korú nő ült, és a kemón is végig telt házzal üzemeltek.

F. R./WMN: Hogy élted meg, hogy ott egy test vagy csupán a sok közül?

P. T.: Nem értettem, mit keresek ott. Akkor láttam először a saját szememmel, hogy létezik az életnek ilyen része is. Nyilván tudtam róla addig is, de a saját bőrödön megtapasztalni, látni azt, hogy különböző stádiumában a ráknak és a felismerésnek ott sírnak nők, akik közül sokan már több éve küzdenek, borzasztó, leírhatatlan.

A rákdiagnózis átránt egy másik univerzumba, egy másik valóságba.

F. R./WMN: Említetted, hogy a diagnózist egy kezdeti mély letargia követte. Hogyan tudtál átlendülni ezen a szakaszon?

P. T.: Egy olyan családi ismerős segített ebben, aki már átment ezen az egészen. Egy évvel járt előttem az úton, és azt mondta: Timi, nagyon kemény, hosszú menet lesz, de sokkal erősebben fogsz kijönni belőle, mint ahogy belekezdtél. Ez nagyon összerántott. Tudtam, hogy rengeteg dolgom van még, és nem adhatom fel harc nélkül.

Ehhez azonban meg kellett néznem, mit üzen nekem a betegség: mit tud adni és mit tudok a tanításával kezdeni. Biztos voltam ugyanis benne, hogy még ebből a nehéz helyzetből is lehet erőt, bölcsességet, mélységet, egy új nézőpontot meríteni. Lehet, groteszkül fog hangzani, de a traumának tényleg sok pozitív hozadéka tud lenni, ha kellően figyelünk.

F. R./WMN: Traumában érintettként ezt egyáltalán nem tartom groteszknek.

P. T.:

Olyan ez, akár a tornádó: mindent újrarendez. Sok kárt okoz, néha visz mindent, de rengeteg új dolgot is be tud hozni. Én pedig mindent megtettem és a mai napig megteszek, hogy a betegségből a legjobbat vegyem ki.

Lelkileg is szükségem volt arra, hogy felkutassam: milyen tanulságokkal mehetek tovább. Leásni a mélybe, megnézni, milyen kincsek rejtőznek ott – mert hiszem, hogy a traumatikus élmények legmélyén is kincsek rejtőznek. Olyan tudás önmagunkkal kapcsolatban, amit más tapasztalat nem képes adni.

F. R./WMN: Mit tanított magadról a rák?

P. T.: Könyvet írhatnék erről (nevet). A betegségem felrázott. Hiába értem el addig szép sikereket, de azok a nagy dolgok, amikre egyébként a tehetségem és a lehetőségeim predesztináltak volna, nem történtek meg. A diagnózis óta eltelt két év távlatából azonban azt mondom, a jóisten adott a terveim megvalósításához egy gyorsítót, bedobta a bombát, hogy összeszedjem magam. Rengeteg tervem van, és most már megvan a bátorságom is a megvalósításukhoz. Mert bátrabb lettem a betegségem hatására. Már nem engedem meg magamnak, hogy a félelmeim korlátozzanak, hogy azok miatt ne hozzak létre, ne érjek el dolgokat, amikről álmodom. Luxus nem kiaknázni a lehetőségeket, amik ott vannak az emberben. Esetemben ilyen a tánc. A pandémia alatt egyáltalán nem táncoltam, és megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy lehet az élet csak erre akart lökni.

De fontos ráeszmélés volt az is, hogy nem szerettem és tiszteltem magam eléggé.

F. R./WMN: Ez miben nyilvánult meg?

P. T.: Ez a szeretetlenség szinte észrevétlenül volt jelen végig az életemben, amivel, ha előbb a dolgok mélyére nézek, már rég tisztában lehettem volna. De az ember sokszor becsapja önmagát.

Miután megkaptam az első kemót, én, aki mindig is szoros kapcsolatban álltam a testemmel, szétkapcsolódtam vele. Bejutott ez az anyag a testembe, aminek hatására másképp érzékeltem a gyomromat, az emésztésemet, az izmaimat, a bőrömet. Már nem tudtam, ki vagyok.

Mintha kiciánoztak volna és egy másik testbe kerültem volna, aminek más a súlya, az érzékelése, máshogy reagál ízekre, illatokra.

Hogy újra elkezdjek kapcsolódni hozzá, minden reggel beolajoztam magam, utána megmozgattam a tagjaimat, és elmondtam a sejtjeimnek, mennyire szeretem és tisztelem őket azért, hogy jól bírják a kemót. Elkezdtem az öngondoskodás apró gesztusait gyakorolni magam iránt, és ez óriási felismeréseket hozott.

Ezt eddig miért nem csináltam? Magamnak miért nem adtam azt, amit a környezetem egyébként rendszeresen megkapott tőlem?

Mert amíg például a barátom elé minden alkalommal odatettem a finoman elkészített reggelit, én a legtöbbször állva kaptam be néhány falatot a konyhapultnál. Ma már az ilyen és ehhez hasonló gesztusokat magam iránt is gyakorlom: felveszem a sapkát, ha hideg van, viszek kaját magammal, hogy ne legyek éhes. Nem csak másokról kell tudni ugyanis gondoskodni. 

És ami még fontos, hogy már merek nemet mondani: ha nincs kedvem valamihez, nem csinálom. Ahogy elkezdtem a magam iránt érzett tiszteletből és szeretetből döntéseket hozni, arra is rájöttem, hogy addig ez mennyire hiányzott az életemből. Olyan volt, mintha egy új felnőttet alkottam volna meg, rengeteg szeretettel – ha nincs a betegség, akkor ez biztosan nem történt volna meg.

F. R./WMN: A nőiességhez való viszonyodon is változtatott?

P. T.: A tánc és a nőiesség számomra elválaszthatatlanok egymástól. A mozdulatok érzéseket szülnek, az érzések mozdulatokat. Nekem ez a menedékem, a töltőállomásom, ami segít megélni, kifejezni és gyógyítani magam.

Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy ez a test engem hetvenéves koromig úgy vigyen, mintha sokkal fiatalabb lenne. Mindenem feszes volt, rugalmas, az ösztrogénhiány viszont, amivel élnem kell a betegség óta, olyan nyomokat hagyott rajtam, mintha egy év alatt öt-tíz évet öregedtem volna.

Eleinte nehezen viseltem, hogy hirtelen „megindult” a testem, de tudom azt is, hogy mennyi érték van még bennem. Az öregedés nemcsak a külsőségekről szól, hanem a megszerzett tapasztalatok szintetizálásáról is, ami bölcsebbé, belátóbbá teszi az embert.

Komoly trauma nem ért tehát a nőiességemben a betegség miatt.

Már csak azért sem, mert a jóisten olyan kegyes volt hozzám, hogy a barátom, aki a betegségben is végig velem volt és támogatott – pedig egy friss kapcsolatról volt szó –, olyan csodálattal és olyan szeretettel néz rám a mai napig, ami átsegített mindenen. Ő anno egy barna bombázóval jött össze, és mégis, amikor meglátott kopaszon, azt mondta, gyönyörű vagyok – rögtön egymásnak is estünk (nevet). A műtétek után ő fürdetett, végig velem volt, egy pillanatra sem hagyta, hogy azt érezzem, valamivel kevesebb vagyok.

De a nőiesség különben sem csak külső jegyekben nyilvánul meg. Nőnek lenni számomra egyet jelent a bölcsességgel, a befogadás képességével, a gondoskodással, a biztonsággal, az otthonteremtéssel – és ezek ugyanúgy ott voltak végig. A bombázó csajt, a jó nőt pedig majd összerakom megint.

F. R./WMN: Azt mondtad, kezdetben szégyellted, hogy mellrákod van. Hogyan jutottál el odáig, hogy ma már ilyen nyíltan beszélsz róla?

P. T.: Eleinte csak egy szűk kör tudott a mellrákomról. De mivel a kemók alatt is végig dolgoztam – megcsináltuk a Healed című rövidfilmet és a Látomások című darabomat – rám tört az a disszonáns érzés, hogy hazudok a külvilágnak, ha elhallgatom, hogy életem legnagyobb drámáját élem éppen. A táncosaim és mindenki, aki tudott körülöttem a mellrákról, el volt hűlve, hogy viselem a betegséget, de én csak örültem, hogy van erőm dolgozni.

Aztán rájöttem, hogy ezzel a hozzáállással, illetve a saját történetemmel talán tudok másoknak is adni. Talán az én példám hatására áll majd ki legközelebb valaki jobban magáért, amikor nem akarják komolyan venni, pedig érzi, hogy baj van.

A tabusítás, az elhallgatás csak még jobban megbetegíti az embert.

F. R./WMN: A tabu megtörésének egyik módja volt a Healed (azaz Gyógyult) című rövidfilm létrehozása, amelyben a tánc eszközével mutatod meg, mi mindent él meg az ember egy súlyos betegséggel való küzdelemben: a kiszolgáltatottságot, a világtól való izolálódást, de az erőt is, ami ott rejlik a mélyben. A címe is elég bátor, tekintve, hogy még tartott a kemoterápiás kezelésed, amikor megcsináltátok a filmet.

P. T.: Ez valóban egy merész kinyilatkoztatás, hiszen a rák kiismerhetetlen, ahogy jött, úgy bármikor és bárhol újra támadhat. A felvétel ideje alatt a második kemón voltam túl, így inkább arra szolgált, hogy előrevetítse a gyógyulást, hogy belakjam a gondolatot, hogy meg fogok gyógyulni. Most abban élek, hogy ezt megugrottam, és megyek tovább a rák által hagyott üzenetekkel, de maga a film azt mutatja be, ahogyan táncosként újra rátalálok önmagamra. A szeretet és az újrakapcsolódás a testemmel ugyanis számomra gyógyító volt a folyamat során végig. Persze nem volt könnyű. Az ezen az úton megtapasztalt érzelmekkel való megküzdést: a zaklatottságot, dühöt, káoszt és erőt is megmutatja a film.

Ahogy azt is, ahogyan

a betegség, mint egy fátyol, elzár a világtól.

De mivel kortárs darabról van szó, az értelmezés mindenki számára nyitott. Remélem, sok ember merít majd erőt belőle vagy akár csak abban segít neki, hogy egy betegségre és az azzal való megküzdés egyéni útjára rálásson.

  

F. R./WMN: Neked milyen volt látnod magad a Healedben?

P. T.: A tánc számomra olyan önkifejezési eszköz, amelynek segítségével ki tudom dolgozni, ami bennem van – a jót és a rosszat is. Miközben az egészet mint alkotást szépnek, erőteljesnek, érzelmekkel telinek láttam, egy rácsodálkozás is volt saját magamra. A mozgásomon, az izomhasználatomon már látszik, hogy nem olyan, mint korábban. És mégis, amikor viszont láttam magam a Healedben – nincs rólam ugyanis sok táncos felvétel –, arra gondoltam: egész életemben ezt kellett volna csinálnom. Nekem táncolnom kellett volna mindig is, és ezentúl ezt is teszem majd.

Rengeteg dolgom van még, viszont ma már azt is el tudom fogadni, ha mégis rövidebb lesz az életem, mint terveztem. Az élet ugyanis ajándék – bármennyi is adatik meg belőle.

Már nem azzal foglalkozom, hogy mennyi időt fogok még itt tölteni, hanem azzal, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle. Hogy létrehozzam a dolgokat, amiket még szeretnék. Hogy tisztelettel és szeretettel legyek – nemcsak mások, hanem – magam iránt is.

A Healed című rövidfilmet itt nézheted meg:

Képek: Hámori Zsófia / WMN

Filákovity Radojka