Szülők vs. Insta-szülők

Szülőnek lenni nem könnyű. Mindenki máshogy csinálja, és mindenkinek van véleménye arról, hogy a másiknak hogy kellene csinálnia. A szülőség kapcsán bármiről és mindenről lehet vitatkozni: lázcsillapításról, szobatisztaságról, alvásról, evésről, öltöztetésről, tévénézésről, fegyelmezésről. Meg persze, amióta létezik a közösségi média, arról, hogy posztolj-e a gyerekedről. 

A szülőknek nagy szabadságuk van, amihez óriási felelősség társul.

A magyar jogrendszerben, amíg valaki nem veszélyezteti a gyerekét bántalmazással, elhanyagolással vagy rossz bánásmóddal, addig gyakorlatilag bármit megtehet. A döntéseiért „csak” saját magának, a szülőtársának – meg persze a gyerekének – tartozik felelősséggel. 

E szülői döntések egy része gyermekjogokat is érint. Ezek kapcsán a jogszabályok azt írják elő, hogy a gyerekek jogainak védelme elsősorban a szülők kötelezettsége – tehát ha egy szülő úgy dönt, hogy az ő gyerekének például nincs annyi joga a magánélethez, mint egy másik gyereknek, vagy hogy az ő gyerekének kevesebb játék, pihenés, szabadidő jár, vagy többet kell sportolnia, akkor addig, amíg ez bántalmazásba, veszélyeztetésbe nem fordul, ezt szabadon megteheti. 

A különbség nagyjából egy olyan párhuzammal is leírható, mint például: ha egy szülő azt szeretné, hogy mindig ő választhassa ki a gyereke bugyiját, azt teljes szabadsággal megteheti. Ha abban hisz, hogy a gyerek maga döntse el, mit akar felvenni, az is oké. De ha rendszeresen piszkos bugyiban van a gyerek, vagy a szülő fürdőruhában engedi ki az utcára télen, akkor ez jó eséllyel felkelti a gyermekvédelem figyelmét, és már nem mondhatja a szülő, hogy ő úgy neveli a gyerekét, ahogy akarja. A tettének következménye lesz, mert a gyereket veszélyeztette.

Veszélyeztetésről akkor beszélünk, ha a gyerek egészséges (testi, lelki, érzelmi, erkölcsi) fejlődése nem biztosított. Nagyon leegyszerűsítve: ha a szülő döntései megbetegítik a gyerek testét vagy lelkét. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ha ez történik, akkor onnantól már nem a szülő döntési szabadságáról van szó, hanem a gyerek érdekének elsődlegességéről, és arról, hogy a gyerekkori egészséges fejlődés érdekében a szülőnek változtatnia kell(ene) azon, ahogyan működik. 

A szülők vs. Insta-szülők konfliktusában a gyerekről való posztolás kérdése tulajdonképpen ugyanerről szól: veszélyezteti-e a gyerek egészséges fejlődését, és ha igen, a szülő korlátozható-e döntési szabadságában?

Gyerekem a Facebookon (meg az Instán, a YouTube-on stb.)

A közösségi médiában való jelenlét veszélyei között első helyen szerepel, hogy a felhasználók magánélethez való joga sérül, kiemelkedő a zaklatás (főleg a verbális erőszak és érzelmi bántalmazás) és a személyes adatokkal való visszaélés kockázata. 

Ha tehát azt nézzük, hogy egy szülő kiposztolja-e a gyereke mindennapjait (ezzel kockáztatva, hogy megsérti a gyerek magánélethez való jogát), vagy megoszt-e olyan felvételeket, ami miatt a gyereket a jelenben vagy a jövőben zaklatás, bántalmazás érheti (megsértve ezzel a gyerek jogát az erőszaktól való védelemhez), vagy kockára tegye-e azt, hogy a jövőben az adatok összekapcsolása révén a gyerekét hátrány érje egy olyan információ miatt, amit gyerekkorban osztottak meg róla –

akkor elég egyértelmű, hogy nagyon át kellene gondolni ezt a szülői döntést, mert a posztolás a gyerekről kimagasló kockázatú, veszélyeztető lehet, gyermekjogokat sért. 

Az internetbiztonsággal foglalkozó AVG egyik (lassan tízéves) kutatása szerint a gyerekek 92 százalékának már kétéves kora előtt „egyedi online személyisége” van, és a gyerekek negyedéről hamarabb születik meg az első online tartalom, mint maga a gyerek – hála a sokdimenziós ultrahangfelvételeknek. Az AVG már 2010-ben közleményt adott ki:

„Teljességgel érthető, hogy a büszke szülők miért akarnak a gyerekükről készült képeket feltölteni és megosztani a barátokkal és ismerősökkel már nagyon kicsi életkorban. De azt kérjük, hogy két dolgot mindenképpen fontoljanak meg. Az első, hogy

egy emberi lény digitális történelmét kezdik el, ami követni fogja őt egész életében.

Ennek kapcsán pedig végig kell gondolni, hogyan akarjuk elkezdi ezt a digitális lábnyomot és hogy erről a döntésről később mit fog gondolni a gyerekünk. A második pedig, hogy nagyon gondosan kell megválasztani azt a kört, amellyel az információt megosztják, különben barátok és kedves ismerősök helyett az egész internet lesz a célközönség.” 

A gyerekek magánéletének védelme (tekintet nélkül arra, hogy a szüleik híres emberek-e, vagy sem) nagyon fontos alapjog. Ezzel általában a szülők jó része csak akkor szembesül, amikor a gyerekük rákeres saját magára az interneten, és szembesül azzal a digitális lábnyommal, amit a szülei csináltak neki.

Anya, apa, mi ez az egész?

Nagyon sok olyan cikket lehet olvasni ma már, ami arról szól, hogy egy kiskamasz-kamasz gyerek hónapokig gyűjti az erőt, mielőtt oda mer állni a szülei elé, hogy megkérdezze tőlük, mik azok az Instagram-, Facebook-képek, amiket akkor talált, amikor beírta a Google-be a saját nevét. A gyerekek beszámolóiban közös a meglepődöttség érzése, és az, hogy azt élik meg, valami olyan történt, ami nem oké. „Fura volt saját magamat úgy látni. Főleg, hogy voltak olyan képek, amiket nem is szerettem magamról.”

Egy nagyon sikeres amerikai „anyukablogger”, Christie Tate tavaly a Washington Post hasábjain mesélte el, milyen érzés volt, amikor a tizennégy éves lánya egyszer csak feltette neki a kérdést: „Mi ez az egész?”

Tate így ír erről: „Évekkel ezelőtt, amikor elkezdtem írni és képeket megosztani a családi életünkről, tudtam, hogy egy nap majd talán a gyerekem is számon fogja kérni rajtam, hogy mit csináltam. Ezért, hogy felkészült legyek, jó előre elolvastam mindent, ami arról szólt, hogy milyen etikai kérdések lehetnek a gyerekek történetének és képeinek felhasználása kapcsán. 

Az elején a gyerekem túl kicsi volt ahhoz, hogy érdekelje, hogy megosztom, mit evett, milyen keveset aludt, vagy hogy milyen rossz az öltözködési stílusa. Én meg azt hittem, hogy felkészülten várom a napot, amikor majd válaszolnom kell a gyerekemnek, hogy mit és miért csináltam. De amikor eljött ez a nap, mégsem volt kész válaszom. Annyit tudtam megígérni, hogy mostantól semmi olyat nem posztolok ki, amihez nem kérem előre az ő hozzájárulását. 

A lányom azt is megkérdezte: El tudod tüntetni ezeket a képeket meg a történeteket? Erre mondtam, hogy ez nem lehetséges. Nagyot sóhajtott, és becsapta az ajtót. 

Korábban arra számítottam, hogy a beszélgetés a gyerekem és köztem arról, hogy ami az internetre kerül, az örökre ott marad, majd az ő egyik posztja miatt lesz, és nem az enyém miatt.” 

Ezek után a szerző hosszan elemzi, tudja, hogy sokan a gyerekük ilyenfajta tiltakozása után felfüggesztenék az írást. De ő nem ilyen.

Az ő életének, személyiségének, működésének elengedhetetlen része az írás, és az írásainak tárgya a mindennapi élete. Ha nem írna többet a gyerekeiről, azzal önmagából hasítana ki egy szeletet, ezt pedig nem vállalhatja.

Így folytatja a cikket:

„A lányom nem kérte, hogy egy író legyen az anyja, de én az vagyok. Az élettapasztalataim egy részét lehasítani legalább annyira bántalmazó élmény számomra, mintha azt képzelem el, hogy úgy írok a lányomról, hogy az megsérti az ő érzéseit és privát szféráját.” Végül az anyablogger azzal az ígérettel zárja az írását, hogy csak olyat posztol ezután a lányáról, amihez a gyerek előzetesen hozzájárult. 

Hol a határ?

Nem azért hoztam egy külföldi példát, Christie Tate és a lánya történetét, mert Magyarországon nem találtam hasonlót. Hanem azért, mert nagyon jót lehet gondolkozni, vitatkozni, beszélgetni róla. Talán higgadtabban, mintha magyar közszereplő példáján próbálnám bemutatni, hogy milyen

veszettül fontos lenne a gyerekek védelme az online térben – időnként a saját szüleik döntéseitől is. Azoktól a szülőktől, akik a posztolásaikkal olyan szülői döntéseket hoznak, amik veszélyeztetők lehetnek.

Például akkor, ha

  • a gyerek bevonása nem önkéntes, hiányzik az előzetes, valódi hozzájárulása, vagy az életkora miatt/belátási képessége hiányában nincs tisztában azzal, hogy mit jelent az internet teljes közönsége előtti szereplés;
  • olyan életkorú gyerekről posztolnak, vagy vonják be őket a saját felnőtt munkájukba (például reklámozás), aki nem éri el azt a minimum életkort, amikortól jogszerűen használhatná az adott online platformot;
  • a gyereket meztelenül, félmeztelenül vagy intim helyzetben mutatják be, sértve ezzel emberi méltóságát és a gyerek magánélethez való jogát;
  • a gyermeket megalázó, kiszolgáltatott, nevetséges helyzetben ábrázolja a poszt;
  •  a szülői posztok miatt a gyerek kortárs bántalmazás, iskolai erőszak, online zaklatás áldozatává válik. 

Christie Tate blogbejegyzése a lányával való vitáról nagyon számottevő publicitást kapott Amerikában – a szerző pedig rengeteg támadást a döntése miatt.

Magyarországon is egyre erősebb a vita a szülők és az „Insta-szülők” között. Ami egyrészt jó, mert beszélünk a témáról, másrészt viszont nagyon káros, ha minősítgetésbe, és személyeskedő támadásokba, gyalázkodásba megy át.

Mint minden szülőséggel kapcsolatos kérdésben, itt is meg kell adni a döntési szabadságot, és azt elfogadni – addig a határig, amíg a gyerek számára nem lesz veszélyes vagy veszélyeztető.

Álláspontom szerint a netes posztolás kapcsán ez a határvonal sokkal (de sokkal) alacsonyabban van, mint azt a legtöbben gondolják. Erről kellene többet beszélni.

Segítve a szülőket abban, hogy lássák, mi a felelősségük, és mi a szabadságuk ebben a kérdésben. És bízva abban, hogy a szülőség tanulható. 

 Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt kép: Getty Images