–

Gyerekmunka a végeken

Magyarországon a hivatalos statisztikák szerint nem létezik a gyermekmunka. Szigorú szabályok tiltják, hogy a gyárak, mezőgazdasági cégek, magánszemélyek gyerekeket foglalkoztassanak. Csak az dolgozhat, aki már elmúlt tizenöt éves (és ő is csak a nyári szünetben, amikor nincs iskola); majd a tankötelezettség végével, a tizenhat évesnél idősebbek állhatnak munkába. Ezt írják elő a szabályok, és hisszük is, hogy nálunk ebből a szempontból minden gyerek biztonságban van… Ha azonban kicsit megkapargatjuk a felszínt, akkor rögtön kiderül, hogy a kép korántsem olyan szép.

A társadalom két végén, a nagyon szegények és az igazán jómódúak között ugyanis meglehetősen gyakran előfordul a gyerekmunka. És ami talán a legrosszabb: hogy ezt szinte teljesen magától értetődőnek vesszük. 

A rászoruló családok esetén a család túlélése vagy megélhetése múlhat azon, hogy a gyerekek besegítenek-e a szülőknek. És itt nemcsak arra kell gondolni, hogy a háztartás körüli teendőkből többet vállalnak (fát gyűjtenek gyújtósnak, gondozzák az állatokat, megfőzik a másnapi ebédet, amíg a szülő dolgozik), hanem hogy tanulás, pihenés vagy játék helyett – mindegyik alapvető gyermeki jog – profittermelő tevékenységekben vesznek részt. Azaz beszállnak a családi üzletbe. Árulnak a piacon, árut pakolnak a kisboltban, mosogatnak a szülő által üzemeltetett cukrászdában. 

Ez az a pont, ahol sokan felsóhajtanak: igen, így tanulják meg a gyerekek a munkaetikát. Beleszoknak abba, hogy dolgozni kell, és jobban meg fogják becsülni a pénzt, meg a szüleik erőfeszítéseit. Az élet kemény, kevés kivételtől eltekintve mindenkinek dolgoznia kell élete legnagyobb részében – sokaknak egész életükben. Nem lehet elég korán kezdeni a „rászoktatást”.

Oké. Vegyük úgy, hogy a gyermekkorban végzett felnőtt munka (hiszen itt arról van szó) morális és etikai szempontból sokaknak indokolható, ha szegénységben élő családról van szó.

De mi a helyzet akkor azzal, hogy a második legtöbbet „dolgoztatott” gyerekcsoport olyan családokban él, amelyek amúgy egyáltalán nem szorulnának rá arra, hogy a gyereküket dolgoztassák?

Influenszer szülők és celebgyerekmunkások

Hát, elsősorban közszereplőkről, celebekről, influenszerekről van szó. Olyan szülőkről, akik gyakran kapnak felkérést reklámokban, kampányokban való részvételre, illetve akiknek a hitelességéhez, közéleti szerepvállalásához (vagy piaci nyelvre lefordítva: „értékéhez”) hozzátartozik, hogy gyerekei vannak.

A szülő oldaláról teljesen természetesnek tűnhet, hogy ha a gyerek a mindennapok része, és a szülői szerep aktuálisan a legfontosabb az életében, akkor az lenne erőltetett és mesterséges, ha a gyereket lehagynák a fotókról. Azonban úgy tűnik, ez a kérdés mégsem csak a szülőségről szól…

A bulvárhíreket követők Berki Krisztián jóvoltából a napokban gondolkodhattak el azon: jogosan követel-e az egyik celeb szülő a másiktól sok millió forintot azokért a posztokért, amikben a közös kisgyerekük szerepel? (A konkrét „botrány” ennél több szót itt és most nem érdemel, ha valakit nagyon érdekel a háttér, könnyen rátalál a vonatkozó tartalomra, amelyben Hajdú Péter faggatja Berkit a tarthatatlan helyzetről – a szerk.)

Mielőtt megválaszoljuk az itt felmerülő adekvát kérdést (miszerint: WTF?), először talán nézzünk egy példát!

A könnyebbség kedvéért, valamint azért, mert nem a Berki család a lényeg, evezzünk nemzetközi vizekre (a távolból visszanézve talán élesebben látszik majd a magyar helyzet is). 

Vegyük, mondjuk, Michael Phelps olimpiai bajnok úszót, háromgyerekes családapát, aki leszerződött egy fogkrémmárkával arra, hogy közösségimédia-oldalain reklámozza őket. 

We've always taught @boomerrphelps and @beckettrphelps the importance of turning off the faucet when brushing. The question is, which one of these two is going to teach their littlest brother that #EveryDropCounts? #ColgatePartner

Az együttműködést gyönyörűen jelzik már a név alatt (nincs az a versenyhivatal, amelyik ezen fogást találna), majd a szülők két gyermeküket megkérik, hogy mossanak fogat a tükör előtt. Hál’ istennek legalább olyan életkorúak, hogy van már néhány tejfoguk. Elkészül a családi kép, és hozzá egy-két gondolat a fogmosás fontosságáról. Érkezik is rá 63 082 lájk, mindenki örül. 

Hogy mennyit kapott Phelps ezért a posztért, az igazából részletkérdés. Hogy mennyit fizetett érte ő és a két gyermeke, az viszont igenis alapvető fontosságú.

Csak néhány tétel abból a sorból, hogy mi az „ára” egy ilyen posztnak a szülő és a gyerek oldalán: 

  • Az Instagramon hivatalosan nem lehetnek fönn tizenhárom évesnél fiatalabbak. Ennek egyik oka, hogy a közösségi média használatát a kisgyerekek számára a szakemberek kiemelt kockázatúnak, veszélyesnek gondolják. A másik ok a gyerekek digitális lábnyomának, online személyiségének védelme. Az internet ugyanis nem felejt. Ami egyszer felkerült a világhálóra, az ott is marad. Akkor is, ha később, mondjuk, kamaszként vagy felnőttként nem akarná már azt viszontlátni.

Nagyon nem könnyű a nyilvánosság előtt gyereknek lenni.

Ezt megannyi esetben végigkövethettük korábban – még az internet előtti időkben is –, híres amerikai színészek gyerekeinek tragikus élettörténetén keresztül. 

  • Olyan életkorú gyerekekről nem volna szabad posztolni, akik nem igazán tudnak valódi hozzájárulást adni a róluk készült felvétel közzétételéhez (mert nem mérik fel annak valódi következményeit, és mert totálisan hisznek, bíznak a szüleikben, és nincsenek abban a helyzetben, hogy ellentmondjanak nekik);
  • A közösségi média az online zaklatás és bullying melegágya. Beszólogatás, trollkodás, a másik megalázása, sértő kommentek, pletykálkodás, visszaélés az adatokkal és felvételekkel – csak néhány példa abból, amit kb. minden internetfelhasználó tapasztalt már. Hiába gondolja a szülő, hogy hibátlan képet készített, mindig lesznek olyanok, akik azt arra használják, hogy a másikat bántsák. És nemcsak a jelenben, hanem (mivel az internet nem felejt) a jövőben is. Szomorú ezt így kimondani, de a szülők által posztolt tartalmak a gyerekek közötti online bántalmazások melegágyául szolgálnak. 
  • Amikor a szülő a gyerekével töltött pillanatokat posztolja, azzal a magánéletét árulja ki.

A gyerek magánéletének védelme viszont nagyon fontos szülői kötelezettség. De igazából érdek is. Hiszen a szülő-gyerek kapcsolat bizalmi jellegét, intimitását nem szabad kockára tenni.

Ez egy olyan tőke, amiért kisgyermekkorban dolgozunk meg, hogy aztán a kamaszkor viharai közepette jól tudjuk támogatni a gyermekünket. 

A gyermekkor fontos. Egyedi és megismételhetetlen. Nagyon kell vigyázni rá. 

Tényleg megéri?

Vannak országok, amelyekben totális tilalom alá esik a kisgyerekekről való posztolás. Az Amerikai Egyesült Államokban ez nincs így, mégis egy 2018-ban végzett kutatás szerint az amerikaiak 87,5 százaléka úgy gondolja, hogy nem oké, ha valaki a közösségi médiában pénzszerzésre használja a gyerekét. A szülőséggel foglalkozó oldalakat működtető „amatőrök”, a saját szülőségükről posztoló celebek, az influenszerkedő gyerekek szülei mind-mind érintettek ebben a kérdésben. 

Amikor a gyerekekkel reklámfilmet forgatnak, van egy csomó, a szerződésekre, a foglalkoztatás körülményeire és feltételeire vonatkozó szabály. A reklámkészítők és a márkák érdekeivel szemben a gyerek érdekeit a szülő védi. Egyes országokban kemény szabályozás vonatkozik arra is, hogy az elvégzett munkáért kapott pénz hány százalékát kell közvetlenül és direkt módon a gyerekre fordítani. Hollywoodban például tizenöt százaléknak kell egy elkülönített bankszámlán landolnia. 

Az influenszerkedésre azonban nincsenek szabályok, és nem él a védelem, hiszen a szülő az, aki a magánélet részeként, a magánszféra keretei között használja a gyereket. Ezeken a közösségimédia-felületeken olyan életkorú gyerekek keresnek pénzt, akik jogszerűen nem is jelenhetnének meg rajtuk.

Kíváncsi lennék, hogy mi lenne ebben a kérdésben a magyar közvélemény álláspontja. Vajon nálunk is csak az emberek 12,5 százaléka gondolná-e úgy, hogy a szülők szabadon használhatják a gyerekeiket termékelhelyezéseket, reklámokat, céges együttműködéseket, és különböző kampánytámogató posztokat is magában foglaló, profitszerző gazdasági tevékenységeikhez?

És akkor ez az a pont, ahol visszautalnék arra, hogy vajon az influenszer szülők gyerekei is a munkavégzés fontosságát, etikáját tanulják-e meg, amikor (gyakran tudtukon kívül) reklámokban szerepelnek… vagy valami nagyon mást?

A nem közszereplő, hétköznapi szülőknek azt tanítjuk a digitálisszülőség-kurzusokon, hogy csak olyanokkal osszanak meg fotókat a gyerekükről, akik őt közvetlenül, személyesen ismerik.

Ezzel védjék a gyereküket és az ő magánéletét, biztonságát, illetve a jó szülő-gyerek kapcsolatot.

Talán érdemes lenne ezt a tanácsot mindenkinek megfogadnia. Még az influenszereknek is. Nekik különösen.

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció