Az erőszak felszámolása a csend megtörésével kezdődik

–

Régóta hiszed, hogy meg kell őrizned ezt a titkot. Úgy érzed, nem a bántalmazód szégyenét kell cipelned. Még csak nem is a közös terheteket. Ehelyett a bűntudat csak a tiéd.

Te voltál az áldozat, a gyenge. Te voltál az, aki őt választotta, szerette, mellette maradtál, időnként még vigasztaltad, nyugtattad is. Te voltál az, aki hittél neki, amikor azt mondta, hogy ez az egyetlen eset, az utolsó, a legvégső alkalom. Hogy nem akar bántani, ő szeret, és ezután már tényleg minden jó lesz. Mintha nem tudná, hogy az erőszak az ő döntése, úgy ígért.

És tette mindezt hiába.

Az első kérdés, amit neked szegeznek

Miért nem léptél ki? Miért maradtál mellette?

Létezik ennél feleslegesebb kérdés? És mi rá a megfelelő válasz?

Ahogy nézed a kíváncsi várakozással rád meredő arcokat, a legkülönfélébb hazugságokkal állsz elő. Mert szeretetre volt szüksége, vagy a gyerekek miatt, és mert együtt vettetek házat, esetleg mert május volt, és te vártad a novembert.

A kifogások listája végtelen. A valóság viszont, hogy azért nem mentél el, mert nem tudtál. Nem voltál rá képes. Ennyi az egész, a maga egyszerűségében mégis fájdalmasan bonyolult.

Nem tudtál.

Gondoltál rá, de a tested nem mozdult. Tervekkel álltál elő, szívtad magadba az erőt, raktároztad el, a saját elméd viszont kitartóan gyártotta az okokat, amik miatt lehetetlen volt szabadulni.

És persze ott volt ő is, aki a kritikus pillanatokban, a stratégiai pontossággal beadott kis adag méreg segítségével elhitette veled, hogy gyenge vagy, törékeny és haszontalan, és nélküle nem maradnál életben. 

Sokáig még te is így gondoltad.

Aztán kísértésbe esnél, hogy elmondd az igazat

De hiába nyitnád, a szégyen láthatatlan keze a szádra tapad.

Így, ahogy mozogsz a világban, magaddal cipeled ezt a terhet. A bűntudatot, hogy áldozat vagy, és a felelősségét annak, hogy olyan titkot őrzöl, amit soha nem szabad felfedni.

Ha pedig kijutsz a gödörből, támogatás helyett számonkérés a jutalom. Miért vártál ilyen sokáig? Miért nem kértél segítséget? Miért nem mondtál semmit?

Elfog a kísértés, hogy elmondd az igazat. A „nem tudtam” szavak lassan formálódni kezdenek a fejedben, de úgy érzed, senki sem hinne neked.

Hiszen nem olyan nehéz az, összepakolni és elmenni, magad mögött hagyni mindent. Ezért inkább előveszed a hazugságok listáját, és a leghihetőbbet választod.

Úgy érzed, a legnagyobb bűnöd nem az, hogy áldozat vagy. Ennél is rosszabb, ha hagyod, hogy ezt a világ megtudja. Lerántod a leplet a gondtalannak tűnő életedről, és megmutatod a kegyetlen igazságot. Hogy merészelted? Miért hoztad ilyen kellemetlen helyzetbe a körülötted lévőket?

A sors fintora, hogy senki sem érti ezt jobban, mint ő

Annyira boldog volt, hogy meg tudtátok őrizni ezt: a közös titkotokat. Talán még hálát is érzett, amiért képes voltál élni a kettős életet, amiben kötéltáncot járva egyensúlyoztál a rémálom és a valóságnak tűnő élet hamissága között.

De a benned rejlő erő miatt sokkal inkább gyűlölt téged. És nap mint nap azon dolgozott, hogy megfosszon az erőd utolsó morzsáitól is.

Számtalanszor próbáltad megmagyarázni neki: még mindig reméled, hogy megváltozik. De ő nem akart változni.

Most kint vagy, és mindent megteszel, hogy soha ne említsd ezt a dolgot. Csak akkor hozod fel, ha elkerülhetetlen, mondod, senki sem akar hallani róla. 

Lehet, hogy távol vagy tőle, de a titkát még mindig őrzöd. Úgy érzed, a te felelősséged, hogy soha ne tudhassa meg a világ, mekkora kárt okozott. Mit gondolnának rólad, ha kiderülne, mennyire összetört téged?

Inkább azon dolgozol, hogy ne sírj. Lenyeled a fájdalmat és a haragot. A kevesek pedig, akik tudják, hogy mit tett veled, biztosítanak arról, milyen erős vagy.

De te nem erőre vágysz

Ember akarsz lenni. Hús-vér, érző és szabad. Meg akarod élni a fájdalmat, meg akarod engedni magadnak, hogy dühös legyél.

És egyszer csak rádöbbensz: ha dühös akarsz lenni, megteheted.

Már nem tojáshéjakon lépkedsz, nem kell tartanod a büntetéstől.

Kisírhatod magadból, hogy nem vetted észre a jeleket, és túl sokáig maradtál ott. Megengedheted magadnak, hogy gyűlöld őt azért, amit tett. Elítélheted az egész világot, amiért azt mondták neked, hogy erősebbnek, kitartóbbnak, bátrabbnak kellett volna lenned.

És ha egyszer eljutsz oda, majd kimondod magadnak, hogy nem a te hibád volt. A felelősség csak az övé. Te pedig elkezdesz gyógyulni és megbocsátani. Megbocsátasz magadnak, megbocsátasz a világnak.

Túlélőként hámozod le magadról a szégyen fojtogató rétegeit, és új szemszögből nézel szembe a világgal – és a fénnyel.

Azon tűnődsz, vajon meg tudsz-e tanulni így élni. Hogy vajon mered-e majd érezni mindazt, ami még előtted áll. De emiatt már nem kell aggódnod.

Végre megteheted.

 Olvasd el Zsófi korábbi írását is, amit a kisfia nyolcadik születésnapjára írt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/LightFieldStudios

Mózes Zsófi