A reprezentáció szükségességéről sokat hallani mostanság

Az, hogy bele tudunk helyezkedni valaki más bőrébe, és az, hogy képesek vagyunk egy látott vagy olvasott történeten át kicsit érzékenyebben fordulni egymáshoz, olyan vonásaink, amik elválasztanak minket az ösztönlényektől.  

Így az, hogy milyen karakterek, milyen emberek szerepelnek a filmekben, sorozatokban vagy könyvekben, amiken aztán generációk szocializálódnak, kétségtelenül és felmérhetetlenül fontos. Az pedig egyre jelentősebbé válik, hogy a különböző kisebbségek milyen fénytörésben látszanak ezekben a médiaipari termékekben.

Amíg a különböző bőrszínek, szexualitások, nemek és társadalmi osztályok reprezentációja sokat „izmosodott” az elmúlt évtizedekben, – hála az alkotóknak, akik elég erősek és állhatatosak voltak, hogy elmeséljék a történeteiket – addig más szempontból a reprezentáció semmit sem változott.

Kövér emberként valószínűleg sokkal előbb veszem észre egy karakter kövérségét vagy az ebből adódó történeti folyamatokat, mint a többség. Sőt, kamaszkorom óta kiemelt figyelemmel kísérem ezeket a szereplőket, ám az eredmény egészen siralmasnak mutatkozik.

A modern média – hiába a filmstúdiók és streamingóriások – kövér karakterek esetében száz éve ugyanazzal a három karaktertípussal operál. Ez pedig három olyan karakterív, ami nemcsak sértő és megalázó, de baromi ártalmas is.

1. A gonosz kövér archetípus

Amikor az első Harry Potter-filmek megjelentek, még óvodás sem voltam. Azonban az ovis barátaim nagyobb testvérei szinte mind olvasták a könyveket és látták a filmeket, így gyorsan ráragadt a dolog a kisebb tesókra. Ők pedig elmesélték nekünk az óvoda udvarán azt, amit felfogtak belőle, és elkezdtük eljátszani a történetet. Így lettem én, a csoport egybehangzó véleménye alapján egyszerre Harry Potter kövér gonosz nagybátyja és unokatestvére is. Egyszerű volt az analógia, hiszen én voltam az egyetlen kövér gyerek a csoportban, ezeknek a karaktereknek pedig a kövérségük volt a legfontosabb ismertetőjelük.

Azonban a kövér gonoszok listája nem áll meg a Dursley családnál, de mint archetípus tökéletesen beleillenek a képbe.

A „kövér-zsarnok-gonosz”, aki komikusan sokat eszik, és fizikailag erőszakos, visszatérő eleme (nem csak) a gyerekeknek szánt tartalmaknak.

A Harry Potter-sorozat minden kövér szereplője gonosz vagy áruló, Peter Pettigrewtól, Draco csatlósaiig. Persze, ha a sorozat kövér karaktereire gondolunk, Hagridot és Neville-t sem szabad elfelejtenünk, rájuk még később visszatérek.  

Azonban ez nem kizárólag a Harry Potterre igaz. A Disney-mesék gonosz karakterein végigtekintve is számos kövér gonoszt találhatunk: mint Ursula, Ratcliff kormányzó, Hádész vagy a Vörös királynő.

De persze ott vannak a minden második gyerekmesében előforduló iskolai vagy játszótéri bullyk, akik, a rajzfilmek jelentős többségében kövérek. Arról, hogy miért kövérek a gonoszok vagy gonoszok a kövérek – ki miképp szeretné látni – csak találgatni tudok. Az utóbbi években, ahogy a reprezentáció kérdéseinek társadalom- és médiatudományos visszhangja is akadt, készültek tanulmányok a kérdésben.

Ezek a gyerekmesék esetében a szereplők kövérségét a fizikai erővel azonosíthatónak látják, ezzel a felborult erőviszonyokat próbálhatják láttatni az alkotók az iskolai bully és a főhős között.

Azonban a felnőtteknek vagy nagyobb gyerekeknek készült tartalmak esetében, mint például a Harry Potter, az antagonista karakterek kövérsége a morális romlottságuk fizikai indikátora. Ez pedig a kövér társadalomnak nem épp egy jó ómen. 

 

A kövér és gonosz karakterek sora azonban nem áll meg a gyerekmeséknél, elég a ’93-as Jedi visszatérből Jubba the Hutra gondolni, vagy a legutóbbi kasszasiker Dűnére, ahol Baron Harkonnen nem elég, hogy kövér, de még eszik is gyilkolás közben. (Értitek, még a gyilkosság idejére sem tudja abbahagyni az evést.)

2. A vicces kövér

A „kövér gonoszokról” hosszan tudnék lamentálni, ám még ezeknél a karaktereknél is jobban idegesít a kövér szereplők másik archetípusa: a „vicces kövér” mellékszereplő. Hogy miért érint ez engem ennyire mélyen? Mert hosszú

évek terápiás munkájába került leépíteni, hogy nekem nem kell szükségszerűen „vicces kövér” mellékszereplőnek lennem a barátaim életében.

A világunk nincs tele kövér hírességekkel vagy sztárokkal, így ha valahol szeretnénk viszontlátni saját magunkat, a médiához fordulunk. A gonosz antihősökön túl azonban legtöbbször csak egy választásunk marad: viccesnek lenni mindenek fölött.

A „sovány főhős-kövér segítő” párost azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. A „kövér legjobb barát”, aki minden film vagy sorozat komikus dramaturgiáját kölcsönzi, szinte önmagában archetípussá vált a filmgyártásban. Olyan példákról beszélhetünk, mint Bud Spencer és Terence Hill, LadyBird és Julie, Jon Snow és Samwell Tally, Spongyabob és Patrik, de ha valaki kultúrákon átívelő példára vágyna, Akimicsi Csódzsi is ilyen a Narutóból.

A „kövér legjobb barát” azonban önmagában is egy egészen megalázó archetípus. Ezek a karakterek sokszor azért vannak jelen, hogy hozzájuk képest a főhős pozitívnak hasson, és segítse annak „önfeláldozó jóemberkedését”: hiszen sokat elmond mindenkori főhősünkről, hogy ő jóban van ezzel az általában béna, esetlen, furcsa kövér kis karakterrel.

A „kövér mellékszereplő” sosem kap saját sztorit, amíg más mellékszereplők szinte mindig megtalálják saját boldogulásukat; ezekre a karakterekre ritkán vár romantikus végkifejlet (hiszen a kövér emberek szerelmi és szexuális élete önmagában vicc forrása és tabu Hollywoodban, ma is). Ezen karakterek funkciója csupán az, hogy ellensúlyozzák (haha) a főszereplőt, és elsüssék a történet poénjait. 

A „vicces kövér” karakter, aki sokszor mint segítő barát jelenik meg, önmagában is archetípus. Ahogy korábban említettem, ide sorolhatjuk Neville Longbottomot, de Hagridot is (aki akár a „segítő kövér jó barát” szerepét is megkaphatja), és itt jönnek képbe olyan karakterek, mint Rasputia a Norbitból, Thor az Endgame-ből, Alan a Másnaposokból, a kövér kisfiú a Charlie és a csokigyárból, Pumbaa Az oroszlánkirályból vagy Stan Podolak a Space Jamből.

A legnagyobb probléma ezekkel a karakterekkel nem az, hogy vicces mellékszereplők, vagy hogy ne lettek volna nagyon jó alakítások, esetleg ne vitték volna előre a sztorit. Inkább az a gond, hogy ezek nem olyan karakterek, akik „kövérek és viccesek”, hanem ezek a karakterek „viccesek, mert kövérek”. A poénok forrása nem a pattogós beszélgetésekben, az egymondatos viccekben rejlik, hanem a poén szinte kizárólag a kövér karakter teste: az, hogy nem fér be helyekre, hogy széttörnek alatta a bútorok, hogy senki nem akar lefeküdni vele, (és hogy a karakter maga is úgy gondolja, nincs ember a világon, aki le akarna vele feküdni), valamint az, hogy mennyit eszik. A kövérség ezekben a sorozatokban és filmekben azonnal és végérvényesen összekapcsolódik a nevetségességgel.  

Arról pedig, hogy ez a valóságban hogyan csapódik le, sokat tudnék mesélni. Egész kamaszkoromban kötelezve éreztem magam arra, hogy vicces legyek, de nem csak simán vicces, minimum a legviccesebb. És kötelezve éreztem magam arra, hogy a saját kövérségemből is viccet csináljak. De nem csupán én éreztem így, a humorosság szinte elvárásként jelent meg a környezetemben is.

3. A kövérség tragédiája

A „kövér gonoszokon” és „vicces kövér barátokon” túl már csak egy út marad a kövér embereknek és karaktereknek Hollywoodban: megélni a kövérség tragédiáját. Legalábbis azt a tragédiát, amit a kövérséghez társítva elképzel nekik a filmgyártás – és a legtöbb esetben a többségi társadalom.

Számos olyan karakter van, akinek visszaemlékezéseiből szerzünk tudomást a múltjukban rejtegetett sötét titokról: hogy egyszer kövérek voltak. Az első alkalom, amikor találkoztam ezzel az archetípussal, egészen belém égett. A Hannah Montana egyik korai epizódjában, a backstage-ben megjelenik Miley iskolai bully-ja mint nagy Hannah-rajongó és megmutat egy régi képet magáról Hannahnak, ahol kövér és csúnya volt. Arról beszél, az összes többi ilyen képet elégette, nehogy meglássa valaki. Hannah elkéri ezt az egyetlen képet, ám az epizód végére úgy dönt, nem teszi publikussá az iskolában – nem akarja megalázni még az őt folyamatosan piszkáló lányt sem ezzel a „szörnyű fotóval”. Itt is jól látszik, hogy a lány kövérsége annyira „tragikus és visszataszító”, hogy még a megleckéztetéshez is túl durvának ítéltetik. 

 

Vannak olyan ikonikus átváltozások, mint Kövér Monica, akit a Jóbarátok rendszeresen elővesz Monica korábbi énjeként.

A kövér karakteren keresztül megismerjük, hogy Monica sosem lehetne boldog, – vagy az, aki, mint most – soványan. Ám folyamatos poénforrásként is szolgál, ahogy a karakter nem tud nemet mondani valamilyen ételre.

De a „kövér voltam” visszaemlékezések párjaként megjelennek a „rémálmomban meghíztam” történeti szálak is. Itt általában a karakter teljesen abszurd súlyváltozáson esik át, amitől rettentően megijed, és mindenáron megoldást próbál találni erre a problémára. Az ilyen történetek gyakrabban jelennek meg gyerekeknek szánt tartalmakban – ezekben az esetekben a kövérség mint büntetés vagy átok kerül a karakterre, akinek meg kell találnia a kiutat a helyzetből.

Azonban valahol ebbe a kategóriába sorolható minden olyan sorozat vagy film, mint A telhetetlen, ahol egy szájzár miatt lefogyott karakter azonnal szépségkirálynő lesz. A női átváltozástörténetek és a 2000-es években maxra járatott hercegnőmontázs sokszor elengedhetetlen eleme a fogyás mint a boldoguláshoz, szerelemhez és sikerhez vezető út. A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Na de milyen reprezentációt szeretnék?

Az alapvető probléma azonban nem csupán a történetekben keresendő, a kövér emberek médiareprezentációjának hiánya sokkal súlyosabb gond. Azokban a történetekben, ahol a kövér szereplő nem gonosz vagy komikus, a fogyás mint mindent felülíró cél jelenik meg. Még várom a napot, amikor egy filmben azt láthatom, hogy valaki, aki egy kicsit is hozzám hasonlóan néz ki, egy kávézóban első látásra beleszeret valakibe, de elhagyja a papírpoharat, amire felírta a számát, vagy felfedez egy ősi próféciát, jelentkezik egy tehetségkutatóba, elvezet egy birodalmat, sikeres ügyvéd, rendőr, vagy megtalálja a várost fenyegető vírus ellenszerét.

Nincs problémám a lefogyástörténetekkel, a gonosz vagy a „vicces kövér” mellékszereplőkkel. Azzal azonban bajom van, hogy a kövér emberek kizárólag ezekben a szerepekben jelennek meg. Mint mindenki élete, a kövér embereké is ezer más történetből áll, amik inkább érdemesek elmesélésre. 

Források: ITT, ITT, ITT és ITT  

Polner Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61