Az anyaság még mindig egy rózsaszín tündérmese, amiben magabiztosan mozognak a nők – Legalábbis ezzel áltatják magukat

–

Traumatikus szülés ide vagy oda, a friss anyák szinte nem is szoronganak

Minden tizedik magyar nőt súlyosan traumatizál ma Magyarországon a szülés – derült ki a KSH Népességtudományi Kutatóintézetnek ugyanebből a vizsgálatából (amiről korábban írtam). Ehhez képest, amikor a szülés után fél év elteltével kérdezték ugyanezeket az anyákat az érzelmi és hangulati állapotukról – beleértve az általános szorongásos és depresszív tünetek megjelenését, az esetlegesen megtapasztalt negatív életeseményeket és az élettel való elégedettségüket – már meglehetősen derűs képet mutattak. Sőt!

Mielőtt rátérnék az eredményekre, fontos megjegyezni, hogy a kutatás során az erre vonatkozó kérdések önbevalláson alapultak, tehát az anyák azt és úgy osztottak meg magukról, az anyasággal kapcsolatos érzéseikről, valamint a gyerekükkel való kapcsolatukról, amit és ahogyan szerettek volna. Az eredményeket elnézve pedig erős lehet a feltételezésünk arra vonatkozóan, hogy „némileg” kozmetikázhatták a válaszaikat.

A megkérdezettek döntő többsége azt állította például, hogy az adatfelvétel előtti két hétben egyáltalán nem tapasztalt szorongásos tüneteket. Csupán 10,3 százalékuk mondta azt, hogy az idő nagy részében szorongónak vagy feszültnek érezte magát, 9,6 százalék számolt be jelentős mértékű szorongásos tünetekről és csupán 4,8 százalék ismerte be, hogy az idő nagyobb részében szüntelenül aggodalmaskodott.

Ha eltekintünk ugyanennek a kutatásnak egy másik részében közölt eredményektől, amik a traumatikus szülésélmények nagy számára hívták fel a figyelmet itthon, rögtön az első, ami szembetűnik, hogy mintha a szorongás, amit például egy traumatikus szülésélmény okoz(hat), fél évvel később mintha köddé vált volna.

De ha eltekintünk is teljesen a traumatikus szülésélmény feldolgozásának nehézségeitől, akkor is azt kell mondanunk, hogy a szorongás természetes (és nagyon is létező) velejárója lehet az anyaságnak.

Ahogy korábban Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológus nyilatkozta nekem: „Ha az anyává válást megfosztjuk a pátosztól, akkor világosan kirajzolódik, hogy ez óriási változás. A változásra adott első természetes emberi reakció pedig a félelem. És minél inkább tisztában vagyunk a dolog súlyával, annál nagyobb szorongást generálhat bennünk.”

Persze emellett azért van jó néhány tényező, amik pluszban befolyásolják a szorongást

És amikre a kutatásban egyébként ki is tértek: így az, hogy a nők együtt éltek-e a partnerükkel, van-e még gyerekük és milyen az anyagi hátterük. De az is kiderült, hogy (értelemszerűen) jobban szorongtak azok az anyák, akiknél a várandósság nem volt tervezett, és azok, akik már a várandósság idején is szorongásos tünetekkel küszködtek.

Depresszióra utaló tünetekről a szülés után pedig kimondottan elenyésző számban számoltak be, holott a jelenség világszinten is nagyon sokakat érint – ám úgy fest, itthon még mindig a tabu kategóriájába esik. Az anyaság nehézségeivel és küzdelmeivel egyetemben.

Az anyasággal, úgy tűnik, sokak számára a végtelen türelem időszaka köszöntött be

A kutatás során vizsgálták persze az anyák féléves gyerekükkel kialakított kapcsolatát is: a kötődés minőségét, a gyerekkel való interakcióban lelt örömüket, és az ellenséges érzéseket, valamint azok hiányát is.

Annak ellenére, hogy ma már a szépségei mellett egyre szabadabban és nyíltabban kezdünk beszélni az anyaság nehézségeiről is, az anyák döntő többségében még mindig működik az öncenzúra ezzel kapcsolatban.

A nők 96,2 százaléka válaszolta ugyanis azt, hogy nagyon ritkán vagy soha nem tapasztalt bosszúságot vagy ingerlékenységet, miközben a gyerekével törődött. Szintén nagyon nagy arányuk (95,2 százalék) nyilatkozott úgy, hogy amikor a gyerekével foglalkozik, inkább érzi magát alkalmasnak és magabiztosnak,

és csak 4,8 százalék vállalta nyilatkozott úgy, hogy inkább alkalmatlannak és bizonytalannak érzi magát szülőként.

De úgy tűnik, a türelem terén is elég magabiztosak voltak a válaszadók: 92,8 százalékuk ugyanis valamennyire vagy akár a végletekig türelmesnek értékelte magát a csecsemővel töltött időben.

Ennek ellenére érdekes viszont, hogy a gyereküktől való elválásról már mintha szabadabban gondolkodtak volna, így egészen változatos eredmények születtek: 66,8 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy nehéz számára, amikor „el kell hagynia” a csecsemőjét, 28,3 százalékuk vegyes érzésekről, 4,9 százalékuk pedig inkább megkönnyebbülésről számolt be ennek kapcsán.

Hogy is van ez akkor? És miért alakulhattak így az eredmények?

A társadalmunkban az anyai szerephez még mindig rengeteg mítosz, elvárás kötődik, és óriási pátosz övezi – ez pedig nagyban befolyásolja azt is, ahogyan róla gondolkodunk vagy inkább, amit az anyaszerepről KELL gondolnunk. Utóbbi szerint az anyaság a női lét megkoronázása, értelme, a jó anya pedig a végletekig türelmes, önfeladó.

Épp ezért az anyákra óriási nyomás nehezedik, ha az érzelmeik, a szükségleteik, a vágyaik és az anyasággal kapcsolatos megéléseik őszinte kommunikációjáról van szó. Kezdve onnan, hogy lehetnek-e egyáltalán őszinték. 

A dolog eldöntésében (vagyis a nehézségek és az olykor megjelenő ambivalens érzések vállalásában) pedig természetesen nem segít, hogy az anyaságról, az anyasággal kapcsolatban tényleg mindenkinek van véleménye: és rengeteg felszólítás jön onnantól kezdve, mikor és hogyan kellene szülni, egészen odáig, hogyan kellene gyereket nevelni. 

A legtöbben pedig nem tudják függetleníteni magukat ettől. Meg akarnak felelni, mert ez az elvárás. Mást érezni nem lehet, nem szabad, nem megengedett, hiszen mégiscsak a világ legcsodálatosabb dolgáról beszélünk: a gyereknevelésről. Még sok esetben a családon belüli narratíva is ebben merül ki, amiben közrejátszik az is, hogy mire unokájuk születik, a nagyszülők megélései a gyermekágyas, valamint kisgyerekes időszakról meglehetősen távolivá válik, az emlékek megszépülnek, átalakulnak. 

Nem érdemes tehát (kizárólag) az anyákat kérdőre vonni ebben a tekintetben,

hiszen ők csupán az elvártak szerint fogalmazták meg a kutatás során a válaszaikat (még akkor is, ha ezzel továbbra is egy rossz narratívát tartanak fenn). Viszont épp emiatt fontos kellő kritikával szemlélni az eredményeket, amelyek inkább arra szolgálhatnak intő jelként, mennyire fontos lenne a nyílt kommunikáció az anyaság nehézségeiről. És mennyire égető egy olyan narratíva létjogosultságát megteremteni és beágyazni a társadalomba, amely teret enged annak is, hogy kimondható legyen: az anyaság nem csupa rózsaszín cukormáz.

Az anyaszerep jelenleg nagyon erősen körbe van rajzolva társadalmilag, azt az ambivalenciát viszont, ami egyébként az út része, nem tartalmazza. Holott a gyerekvállalástól való félelem, ahogy a gyereknevelés körüli nehézségek is, természetesek. És épp itt az ideje, hogy így is kezeljük őket: nem elhallgatva, nem bagatellizálva az anyák nehézségeit, ambivalens érzéseit, és nem szégyenbe burkolva.

Feladatunk, hogy társadalmi szinten kezdjünk valamit ezzel. Például úgy, hogy amikor kérdeznek (akár a családtagjaink, akár a barátaink, akár a védőnőnk, akár egy társadalomkutató), akkor őszintén válaszolunk.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Charles Gullung