„Azért tesszük, mert így helyes” – Elkészült az első kutatás arról, kik és miért segítenek az ukrajnai menekülteknek

–

A résztvevőkről

A kutatók – Kende Anna mellett Faragó Laura, Lantos Nóra Anna és Hadi Sam Nariman – olyan, a 18. évüket betöltött felnőtteket kerestek a vizsgálathoz, akik bármilyen módon, akár apróságnak tűnő dolgokkal is, de segítették az ukrajnai menekülteket. A kérdőívet 2261 fő töltötte ki, 60 százalékuk nő, 38 százalékuk férfi (a többiek üresen hagyták a rubrikát).

Átlagéletkoruk 46 év, a legidősebb válaszadó 86 éves.

A résztvevők többsége, 58 százaléka, Budapesten lakik, 29 százalékuk városban, 8 százalékuk falun, közel 5 százalékuk külföldön él. 62 százalékuk azonosította magát inkább baloldalinak, 13 százalékuk inkább jobboldalinak, 25 százalékuk pedig sem jobb-, sem baloldalinak nem tartotta magát. 

Azt is tudni lehet a segítőkről, hogy a legtöbben (89 százalékuk) pénzt vagy tárgyakat adományoztak, 41 százalék volt azoknak az aránya, akik információkat osztottak meg, illetve a közösségi médiában posztoltak.

A résztvevők közel harmada személyesen is segített, például a pályaudvarokon.

14 százalék fogadott be menekültet az otthonába, 20 százalék pedig valamilyen egyéb módon segített. „A résztvevők több választ is bejelölhettek, így általában többféle tevékenységgel is kifejezték a támogatásukat” – teszi hozzá Kende Anna.

Sokan elítélik a putyini agressziót

A pszichológusok megvizsgálták a válaszadók motivációit is. Miért áldoz valaki időt, energiát, pénzt arra, hogy a menekültekkel törődjön? A válaszok alapján a tudósok kétféle segítést különböztettek meg. Jószándékú segítésnek hívták azt, amikor azért nyújtunk támogatást a bajbajutottaknak, hogy a szenvedésükből eredő rossz érzéseinket csökkentsük, és jobban legyünk. Az ilyen típusú motivációk közepes mértékben voltak jelen a kitöltők körében. 

Ennél gyakrabban fordult elő az úgynevezett átpolitizált segítési motiváció, amely során azért teszünk valamit a menekültekért, hogy elhatárolódjunk a Putyin és Oroszország által elkövetett erőszaktól, és kifejezzük az azzal való szembenállásunkat. Míg a válaszadók 22 százalékára volt kifejezetten jellemző a jószándékú motiváció, addig 57 százalékuk arról számolt be, hogy az átpolitizált motiváció késztette segítségnyújtásra. 

„Jó” és „kevésbé jó” menekültek

Az egyetem munkatársai arra is rákérdeztek, mennyire számít a segítségnyújtás szempontjából, hogy a menekültek bizonyos tulajdonságokat vagy viselkedéseket mutassanak.

„Pozitív sztereotípiaként írtuk le, amikor a menekült hálás, rászoruló, azaz nehéz anyagi helyzetben van, és a kulturális hátterét illetően hozzánk hasonló” – magyarázza Kende Anna.

Míg összességében a válaszadók nem tartották ezeket a tényezőket kiemelten lényegesnek, a segítségnyújtási hajlandóságukra mégis hatással voltak. Minél fontosabb volt valakinek, hogy a menekült megfeleljen a fenti sztereotípiának, annál kisebb valószínűséggel vett részt akár kisebb bevonódást jelentő aktivitásokban (például posztolás, adományozás, ételkészítés), akár nagyobb befektetéssel járó tevékenységekben (például elszállásolás, fuvarozás, gyerekekre vigyázás). 

Érdekes eredmény volt továbbá, hogy minél inkább baloldaliként azonosították magukat a személyek, annál inkább hajlandók voltak a nagyobb bevonódást igénylő segítségnyújtásra, az alacsonyabb ráfordítással járó segítség vállalásában viszont nem volt jelentősége a politikai irányultságnak. 

A morális kötelesség (határai)

„A motivációk, illetve a menekültekkel kapcsolatos elvárások mellett azt is hozzá kell tenni, hogy a segítségnyújtás mindenekfelett értékalapú volt, tehát a válaszadók aktivizálódását leginkább az jósolta be, mennyire gondolták úgy, hogy morális kötelességük segíteni” – hangsúlyozza Kende Anna. A résztvevők közel háromnegyede számolt be arról, hogy azért segít, mert ez a helyes viselkedés egy ilyen helyzetben, és csupán két százalék volt, aki nem ezért segített.

Sajnos úgy tűnik, az erkölcsi értékek nem azt diktálják, hogy minden kiszolgáltatott helyzetben lévő emberen segítsünk.

A kitöltők közel negyede nem segítene afrikai, szír vagy roma háborús menekülteknek.

„Ez azért is figyelemre méltó, mert Ukrajnából nagy számban érkeztek magyar anyanyelvű roma menekültek is, akik ennek tükrében várhatóan ugyanazzal az idegenellenességgel és rasszizmussal néznek szembe, mint a más kultúrájú, más bőrszínű menekültek” – mutat rá az aggasztó tendenciára a szociálpszichológus. 

Ezt is megszokjuk, a menekültek pedig magukra maradnak?

Márciusban a fél ország megmozdult, hogy ritkán tapasztalt összefogás keretében segítsenek a háború elől menekülőknek. A támogatás mértéke már most, április közepén is jelentősen csökkent, és erősen kérdéses, meddig tart ki hosszú távon. „Ez persze csak részben pszichológiai kérdés” – emlékeztet Kende Anna. Hogyan alakul a háború? Kik maradnak tartósan Magyarországon, és kik mennek tovább? Milyen intézményes keretei lesznek a segítségnyújtásnak? Ezek mind meghatározó tényezők lehetnek.

Kende Anna ugyanakkor arra számít, idővel még inkább csökken az odafordulás mértéke, ráadásul várhatóan egyre többen fogják úgy érezni, a menekültek most már önállóan is boldogulhatnának. „Ez a hozzáállás viszont figyelmen kívül hagyja, hogy az első hullámmal jellemzően azok szoktak érkezni, akiknek vannak tartalékaik, külföldi kapcsolataik, tehát van hova menniük, ezzel szemben a később érkezők között már mindenféle társadalmi helyzetű ember lehet” – figyelmeztet a szakember. 

Szerinte a segítségnyújtás fennmaradásának az is fontos feltétele, hogy az emberek úgy ítéljék meg, a menekültek megérdemlik a segítséget, hiszen önhibájukon kívül kerültek abba a helyzetbe, amiben most vannak.

Ebből a szempontból persze nem mindegy, mit gondolunk magáról a háborúról, illetve mennyire érzékeljük annak a veszélynek a nagyságát, ami miatt ezek az emberek elhagyni kényszerültek az otthonukat. „A közösségi médiában ma már számos példa van arra, hogy a kommentelők magát a háborús helyzetet is kétségbe vonják” – mondja Kende Anna.

Kell a megerősítés, a jó példa, a személyes történet

„Az emberek akkor maradnak motiváltak a segítségnyújtásra, ha látják annak értelmét – hívja fel a figyelmet a szociálpszichológus –, vagyis azt élik meg, hogy valóban javítani tudtak valakinek a helyzetén.” Ezek lehetnek apró eredmények is, de ahhoz, hogy kitartson a segítés, fontos, hogy azt érezzük, valóban hasznos a munkánk, az adományunk pedig eljut a rászorulókhoz. Ez azt is jelenti, hogy az önkénteskoordinálás, az adománygyűjtés továbbra is óriási szervezőmunkát igényel, már csak azért is, hogy a folyamatosan változó körülményekhez, a menekültek szükségleteihez lehessen igazítani az erőforrásokat.

Az sem mindegy, hogy az emberek mit látnak maguk körül. Mások is segítenek? Az odafordulás, a törődés a norma? Erre buzdítanak a politikusok, a hírességek, az újságírók?

„Ezzel szemben, ha akár a közéleti szereplők, akár a szűkebb társas környezetünk részéről a segítés helyénvalóságát megkérdőjelező véleményekkel találkozunk, az egész biztosan negatívan hat a segítési kedvünkre” – veti fel Kende Anna. Szerinte az együttérzés fenntartása is kulcstényező lehet. Ennek elérésében nagy jelentősége van az emberi sorsok megismerésének, vagy egy-egy ikonikus fotónak. A szélsőségesen félelemkeltő üzenetek ugyanakkor oda vezethetnek, hogy inkább elzárjuk magunkat a további információktól, így a médiának is érdemes ügyelnie arra, milyen tartalmakat készít. 

Segítőként is legyenek határaid

Kevesebb mint egy hónappal a menekültválság kezdete után – az ELTE kutatásának adatfelvételekor – még kevesen számoltak be a kiégés tüneteiről és az úgynevezett együttérzési fáradtságról. Utóbbi abból fakad, amikor valaki túlságosan átéli azoknak a traumáit, akiknek segít. „Természetesen rendkívül megterhelő mások szenvedésével és nehéz sorsával szembesülni, éppen ezért fontos odafigyelni a saját érzelmeinkre, jóllétünkre is” – mondja Kende Anna, aki azt tanácsolja:

ne vállaljunk többet annál, mint amennyit tényleg elbírunk. 

A rosszul szervezett önkéntes munka, a túlzott lelkesedés, és maga a krízishelyzet is ahhoz vezethet, hogy valaki akár napi 10-12 órákat is segít, de ez nyilvánvalóan nem tartható fenn néhány napnál hosszabban. „Az extrém odafordulás utáni kiszállás bűntudatot és kiüresedettségérzést okozhat – figyelmeztet a szociálpszichológus. – Ha viszont a kapacitásainknak megfelelő típusú és mennyiségű feladatokban veszünk részt, az növelheti az önértékelésünket és a mentális egészségünket, illetve megvédhet minket a kiégéssel szemben.” 

Milanovich Domi

Kende Annával március elején Kurucz Adrienn készített interjút, érdemes elolvasni ITT. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Chripkó Lili / WMN