„A szemet szemért elv oda vezet, hogy mindannyian megvakulunk” – A bosszúfantáziák működéséről

–

Járom az utcákat, és elfog a rosszullét. Mint amikor fiatalkoromban felébredtem egy házibuli után, és megláttam a vad dorbézolás okozta romokat. Így hatnak rám a céljukat vesztett plakátok: van bennük valami kellemetlen, áporodott és ragacsos. Séta közben émelygek, inkább csak vonszolom magam, és furcsamód szégyenkezem, hogy részt kellett vennem ebben az egészben (azért furcsa, mert tudom, hogy fontos). Ezzel párhuzamosan, az online térben megindult a bűnösök keresése. Ki a hibás? A vidékiek? A szegények? Az idősek? Azok, akik nehezen írnak vagy olvasnak? 

Ne érts félre! Teljesen természetes, hogy ki-ki értelmet keres a történtekben, és igyekszik feltárni az eredmények mögött meghúzódó tényezőket, hogy közösségként fejlődni tudjunk. De ha ez átcsúszik ellenségeskedésbe, az több szempontból is veszélyes: nemcsak azért, mert agressziót szülhet, hanem azért is, mert önmagunkról viszi el a fókuszt. Pedig fontos lenne érteni a bennünk lejátszódó folyamatokat. 

Elvesztettük a kontrollt

A bosszú definíció szerint egy (vélt vagy valós) sérelemre adott válasz, amelynek során igyekszünk megbüntetni azokat, akiket mi magunk felelősnek tartunk a nekünk okozott károkért. Nem biztos, hogy a velünk történtekben valóban ők játszották a legnagyobb szerepet, mindenesetre, mi valamiért nekik tulajdonítunk jelentőséget. Előfordulhat, hogy azért, mert ők vannak kéznél (például szomszédok), hozzájuk kötődünk a legerősebben (például családtagok), vagy korábbi ellentétek miatt belőlük tudunk a legkönnyebben bűnbakot gyártani (például főváros–vidék-konfliktus).

Bárhogy legyen, azt érezzük, hogy cserben hagytak minket, áldozattá váltunk, és el vagyunk keseredve. Legszívesebben visszavágnánk, de mivel egyrészt úrrá lett rajtunk a tehetetlenség, másrészt erkölcsi-jogi tilalom alá esik a bosszú végrehajtása, inkább csak fantáziálunk arról, mit érdemelnének.

Nyilván nem mindenki gondolkodik erről, de sokan vannak, akik igen.

A bosszúfantáziák mélyén általában a kontroll elvesztése húzódik meg, nem véletlen, hogy gyermek- és fiatalkorban kifejezetten gyakoriak. Ennyi idősen ugyanis testi, mentális és pénzügyi értelemben is rendkívül kiszolgáltatottak vagyunk: a minket körülvevő felnőttektől, elsősorban a szüleinktől függünk. Ha azt tapasztaljuk, hogy ők nem védenek meg, vagy kifejezetten bántanak minket, akkor a játékainkban, a képzelgéseinkben, az álmainkban, a beszélgetéseinkben egyaránt megjelenhet, hogy revansot veszünk rajtuk. Ily módon az elménk kompenzálja a cselekvésre (és a gyászra!) való képtelenségünket, elfedi a kínzó szégyenérzetünket, gondolatban pedig ismét hatékonynak, erőteljesnek élhetjük meg magunkat, tehát megkapjuk azt az illúziót, hogy visszaszereztünk a hatalmunkból valamit.

Érzelmek egész sora van jelen

Bár a bosszúról szóló fantáziák középpontjában többnyire az elkövető iránti gyűlölet és megvetés áll, nagyon sok minden kavaroghat bennünk ilyenkor. A féktelen harag, a bizalomvesztés, a sors kegyetlensége miatti kétségbeesés, a totális belefáradás vagy az igazságtalanságok miatt érzett undor.

Elkezdhetjük saját magunkat is utálni. Azért, mert sebezhetők vagyunk, mert reménykedtünk, mert nem voltunk képesek az önvédelemre.

A sok negatív érzelem mellett megjelennek az öröm rétegei is: elképzeljük, hogy a többiek, akik a másik oldalon állnak, szenvednek, és mi helyreállíthatjuk a büszkeségünket, az önértékelésünket. Aztán szégyenkezünk, bűntudatot érzünk, hogy ilyesmikről fantáziáltunk. Azt hisszük, ez valami jellemhiba, szánalmasnak és gyengének tartjuk magunkat az aljas gondolatokért. Noha egy tanulmány szerint

a bosszúról szóló képzelgések nem feltétlenül veszélyesek abban az értelemben, hogy közvetlenül agresszív cselekedetekhez vezetnének, mégis elsősorban magunknak ártunk vele, ha sokáig fenntartjuk őket. 

Nyitva tartja a sebeket

Az ismétlődő bosszúfantáziák nemhogy csökkentenék, inkább csak fokozzák a szorongást. Részben azért, mert az elképzelt jelenetek legalább annyira agresszívak, ijesztők és tolakodók lehetnek, mint az eredeti trauma képei. Másrészt rengeteg energiát igényel tőlünk, hogy újra meg újra a múltbeli sérelmeinkkel foglalkozzunk, és ne engedjünk be más impulzusokat, élményeket a pszichés rendszerünkbe. A történteken való folyamatos rágódás rendkívül kimerítő, és hozzájárulhat ahhoz, hogy fáradékonynak, depressziósnak érezzük magunkat.

Ráadásul hiába tűnik édesnek a bosszú, valójában soha nem tudja semmissé tenni, vagy megfelelően kompenzálni az eredetileg elszenvedett károkat. 

Agyi képalkotó eljárásokkal készült vizsgálatok azt találták, hogy amikor megbüntetünk másokat, a jutalmakat feldolgozó nucleus caudatus nevű területen mért idegi aktivitás fokozódik, tehát rövid ideig örömöt élünk át. Óriási kérdés viszont, hogy mi történik a következő pillanatban, vagy napokkal, hetekkel a bosszú után. Hogyan éreznénk magunkat? Valószínűleg nem túl jól. Kutatásokból tudjuk, hogy például azok a veteránok, akik megtorló cselekedeteket hajtottak végre, a tetteik után továbbra is kiugróan súlyos poszttraumás tünetektől szenvedtek.

Nem olyan, mint amilyennek elképzelték

Nyilvánvaló korlátaik ellenére nagyon izgalmasak azok a kísérletek is, amelyek laboratóriumi körülmények között szimulálnak bosszúhelyzeteket. Kevin Carlsmith és munkatársai például négyfős csoportokba sorolták a résztvevőket, és mindenkinek adtak egy-egy dollárt. Azt mondták nekik, hogy választhatnak: vagy megtartják az egy dollárjukat, vagy bedobhatják a közösbe. Ha a közös kassza mellett döntenek, a kutatók 40 százalékkal növelni fogják a felhalmozott összeget, és ezt a pénzt fogják négyfelé (!) osztani. Tehát az is kap a közös pénzből, aki megtartja a saját egydollárosát. Ha önző módon viselkedik, de a többi három társa nem, akkor aránytalanul magas összeghez jut (2,05 dollárhoz), míg a többiek alacsonyabbhoz (1,05 dollárhoz). A résztvevők között volt ráadásul egy beépített ember, aki meggyőzte a csapatot a mindenki számára egyformán előnyös egyenlő osztozkodásról, majd amikor dönteni kellett, hirtelen mégis a különutas stratégiát választotta, azaz becsapta a társait.

A kutatók valójában arra voltak kíváncsiak, hogy az emberek hogyan reagálnak a beépített személy viselkedésére. Megkérdezték tőlük, milyen érzés lenne nekik bosszút állni rajta. Ezt követően a válaszadók egy része lehetőséget is kapott arra, hogy megbüntesse az illetőt, azaz csökkentse az általa elvitt összeget.

Kiderült azonban, hogy azok, akik megbüntethették az önző csoporttagot, rosszabbul érezték magukat, mint ahogyan azt saját maguk várták, és annál is rosszabbul, mint ahogyan azok érezték magukat, akik nem állhattak bosszút. Sokkal tovább rágódtak a történteken. 

Az elégtétel sikere nem rajtunk múlik

Egy másik vizsgálatban szintén osztozkodási dilemmákról szólt a feladat, de a kutatók annyival továbbmentek, hogy a bosszú végrehajtói és az önző módon cselekvő személyek üzeneteket is válthattak egymással. Utóbbiak ebben az esetben is beépített emberek voltak, az ő válaszaikat a tudósok manipulálták. Azt az eredményt kapták, hogy a bosszú csak abban az esetben nyújtott elégedettséget, ha a megbüntetett személy értette, miért történik a megtorlás. Az tehát nem elég, hogy látjuk a másikat szenvedni. Fel kell fognia az üzenetet, össze kell fejben kötnie a reakciónkat a saját eredeti tettével, és át kell éreznie az indítékunkat, hogy miért ártunk neki. Ez viszont a való életben ritkán fordul elő, és ha az elkövető végül eljut erre a felismerésre, akkor már tulajdonképpen nincs is nagyon okunk tovább büntetni őt. 

A megtorlás ciklusai

A bosszúfantáziák hangsúlyos eleme egyfajta egyetemes igazságosság helyreállítására való törekvés. Tanulmányok kimutatták, hogy minél jobban hisz valaki egy igazságos világban, annál nagyobb szorongást él át például egy terrortámadás után, és annál nagyobb benne a bosszúvágy. A baj csak az, hogy abszolút igazság nem létezik, legalábbis kultúránként, személyenként eltérő módon észlelhetjük, mi számít annak. Erre világított rá Arlene Stillwell és csapata munkája. Ők arra kértek meg embereket, hogy elevenítsenek fel két eseményt az életükből: egy olyat, amikor ők álltak bosszút, és egy olyat, amikor rajtuk álltak bosszút.

A személyek minden esetben úgy értékelték, hogy az általuk elkövetett bosszú visszaállította a kapcsolat igazságosságát, az őket ért megtorlás viszont óriási túlzás volt.

Ez a különböző nézőpont vezethet oda, hogy a bosszú hajlamos végtelen ciklusokban ismétlődni. A terrorcselekményeknél maradva, amikor az amerikaiak szeptember 11-e miatt meggyilkolták Oszama bin Ladent, az al-Kaida megfogadta, hogy bosszút áll a haláláért. Az erőszak körei folytatódnak. 

A bosszú elmaradása a legjobb érzés

Egy ötletes vizsgálatban az embereknek lehetőséget adtak arra, hogy megbüntessék azokat, akik legyőzték őket egy számítógépes játékban. Az ellenfeleik valójában nem léteztek, a program úgy volt beállítva, hogy véletlenszerűen hirdessen nyertest. Ezt persze a résztvevők nem tudták. Nekik azt mondták, hogy ha akarnak, revansot vehetnek azzal, hogy pár másodperces, igen kellemetlen zajt szabadítanak a győztesre. Ezt úgy tehették meg, ha a meccs befejezése után akkor nyomják meg a szóköz billentyűt, amikor a megbüntetni kívánt személy neve zölden világít. Csakhogy a zöld mezők váratlanul gyorsan, fél másodpercenként váltották egymást. Így előfordult, hogy a résztvevők véletlenül rossz embert büntettek meg, vagy csak simán senkit sem sikerült megbüntetniük.

Az eredmények nemcsak azt erősítették meg, hogy az emberek kifejezetten rosszul érzik magunkat, ha ártatlanokat büntetnek meg, hanem azt is, mennyire megkönnyebbülnek, ha végül senkit sem ér megtorlás. Még azok is, akik a leginkább vágytak a bosszúra, ebben az esetben számoltak be a legtöbb pozitív érzelemről. 

Radikális önelfogadás és konstruktív düh

Szokták idézni azt a Buddhának tulajdonított mondást, mely szerint „a haragba kapaszkodni olyan, mintha forró szenet markolnánk azért, hogy másokat dobáljunk meg vele – csak a saját tenyerünket fogjuk megégetni”. A fentiekből látszik, hogy a bosszúfantáziák és a bosszú mennyire ártalmasak tudnak lenni.

De akkor mit tegyünk most, a választások után? 

A célunk szerintem ebben az esetben kettős. Egyrészt fontos, hogy megéljük a gyászunkat, a saját sebezhetőségünket. Megértsük, hogy a biztonságérzetünk, az egész jövőképünk megrendült, és hagyjunk időt magunknak a feldolgozásra. Ehhez radikális önelfogadásra van szükség. Arra, hogy türelmesek legyünk, ne ijedjünk meg, ha lassabban megy a munka, a tanulás. Engedjük meg magunknak, hogy kizökkentsenek az események. A stabilitás helyreállítása a testünkkel kezdődik: pihenjünk, aludjunk, táplálkozzunk egészségesen, mozogjunk, töltsünk időt a szabadban. Fókuszáljunk az emberi kapcsolatainkra, a megtartó közösségeinkre, a béke szigeteire. 

Mindez nem passzivitást jelent: az öngondoskodás egy elnyomó rendszerben fontos politikai tett. 

Tudatosan erősödünk, nem dugjuk homokba a fejünket. Lényeges, hogy ne váljunk közömbössé, ne is bagatellizáljuk az eseményeket. A felháborodás, amit érzünk, jogos: úgy jelzi az igazságtalanságot, mint az éhség a táplálékhiányt. A düh viszont természeténél fogva lobbanékony érzelem, viszonylag könnyen továbblépünk rajta. Ha így teszünk, soha nem fog változni semmi. 

Ehelyett arra érdemes törekedni, hogy a haragunkat konstruktív cselekvésbe tudjuk forgatni. Lehet, hogy ennek a pontos tartalmát ma még nem látjuk. De ha elkezdjük keresni azokat a lehetőségeket, ahogyan a közösségünket az érdeklődésünknek, a tudásunknak és a vérmérsékletünknek megfelelően, a lehető legjobban segíthetjük, biztosan fogunk találni új irányokat. 

Milanovich Domi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jonathan Kirn