–

Gyerek voltam még. A szüleimmel, és az akkor a tizennyolcadik életévét épp betöltött nővéremmel egy alföldi kis faluban laktunk még másik ezerötszáz emberrel. A faluban mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott mindenkiről mindent, még azt is, ami meg sem történt.

Szavazás napja közeledett, a parlamenti. Akkoriban nem csináltak ekkora fesztivált a pártok a választásból, merthogy pártok sem voltak. Más volt akkor az élet. Mai vezetőink közül többen KISZ-titkárok voltak, a KDNP-sek pedig még a szocialista erkölcsöt tartották üdvözítőnek. Mivel nem voltak pártok, a Hazafias Népfront jelöltjére lehetett csak szavazni. De hogy demokrácia legyen, a Népfront két jelöltet állított. Így szó nem érhette a ház elejét: volt miből választani. A mi választókörzetünkben az egyik jelölt egy csorvási (szomszéd falu) traktoros volt, a másik pedig a kétsopronyi (másik szomszéd falu) MGTSZ (fiatalabbak kedvéért mezőgazdasági termelőszövetkezet) villanyszerelője. Egyiket sem ismerte senki a faluban, de ez nem nagyon izgatott senkit. Nem volt kampány, nem támadtak fel a halottak, hogy a nevüket adják a képviselőjelöltek ajánlásaihoz. Szép nyugisan teltek-múltak a napok, az élet a nem a politikáról szólt. Nekem akkor még egyáltalán nem hiányoztak a pártok (most is boldogabb lennék, ha egy-kettő nem létezne, de ez mindegy). Sokkal jobban izgatott, hogy banán sem volt.

Anyámnak viszont baszta a csőrét ez az egész népi demokrácia,

és otthon alkotmányjogi eszmefuttatásokat tartott apámnak arról, hogy mekkora hülyeség ez a szavazás, és hogy ő ugyan nem fog elmenni, még akkor sem, ha maga a párttitkár jön el neki térden állva könyörögni, mint előző évben a lengyel rokonokkal a Fekete Madonnához a lengyelországi Czestochowába, ami a lengyel katolikusok legszentebb helye.

Szerencsétlen apám kora reggeltől késő estig dolgozott, disznókat herélt, teheneknél nehézelléseket vezetett le, lovak oldalát varrta össze, pont arra volt szüksége, hogy esténként anyámtól zsibbadjon le az agya. Akkoriban ugyanis magától értetődő volt, hogy mindenki elmegy szavazni, így a szavazásra jogosultak 99,9 százaléka részt vett a parlamenti választásokon. Senkinek nem jutott eszébe nem elmenni voksolni a Népfront jelöltjére, mert aki nem ment el, azt nyilvántartották – legalábbis ez a szóbeszéd járta. Az emberek, ha nem is féltek, de jobbnak látták, ha nem mennek helybe a pofonért. Jól jött három évente a bécsi bevásárlótúra, ahol a gyerek is annyi banánt ehetett, hogy utána napokig szorulása volt. Nem akartak kockáztatni, hogy nem kapnak útlevelet, és ezt apám sem kívánta magának. Főleg azután, hogy előző évben feljelentett bennünket valaki, hogy disszidálni akarunk, pedig csak Párizsba mentünk megnézni a Mona Lisát, visszafelé pedig egy köteg tízmárkással videómagnót vettünk – és ABBA lemezeket.

Apám nyilván szentül meg volt győződve, hogy anyámnak csak a szája jár, és a parlamenti választás napján majd megjön végre az esze, és szépen elmegy szavazni, úgy, mint a falu összes többi lakója.

Csakhogy anyám továbbképezte magát alkotmányjogból. Elment a falu kultúrházába a könyvtárba, és nem volt rest utánanézni, mit írt elő az éppen hatályos törvény, és abban egy árva szó sem esett arról, hogy szavazni kötelező. Azt is megtudta, hogy a szavazási bizottságnak addig ott kell dekkolnia a szavazóhelyiségben, amíg az adott körzetben az összes választásra jogosult elvtárs és elvtársnő le nem adja a szavazatát. Ha délelőtt tízre mindenki odamegy, akkor viszont tízkor viszlát, szevasz, helló, már mehetnek is haza. Ez volt a gyakorlat a faluban. Az emberek nem akartak egymással kitolni, hiszen a választási bizottság tagjainak is meg kellett etetniük a disznót, meg kapálni a kukoricát.

Anyám – miközben jogtudorrá képezte magát a falu könyvtárban – értesült a választási bizottság személyi összetételéről is, és mivel az egyik elvtársnővel nem ápolt túl jó viszonyt (konkrétan utálták egymást), úgy gondolta, két legyet üt egy csapásra: egyrészt öntudatos demokrataként nem vesz részt a demokrácia megcsúfolásaként értelmezett kamuszavazáson,

másrészt jól kibaszik az elvtársnővel is, akinek este hétig ott kell majd üldögélnie talpig nejlondzsörzében a füstös pártházban felállított szavazóbizottságban, Lenin képe alatt.

Zseniális terv volt ez, csakhogy anyám elkövette azt az óriási hibát, hogy nem tartotta titokban, egy ilyen kis faluban viszont a fénynél is gyorsabban terjednek a hírek. Így a választás napjára már a falu apraja-nagyja arról suttogott, hogy anyám mekkora forradalmár, renitens lázadó, és hogy ilyet nem lehet csinálni. Ezért, amikor a hülye nővérem délelőtt kilenckor elment szavazni – első szavazása volt, oklevelet is kapott –, megkérdezték tőle, hogy az anyukája jön-e, és mivel határozott nemmel felelt, megkérték, hogy ugyan szavazzon már helyette is, ha már ott van.

A nővérem meg engedelmeskedett anyám ősellenségének a felszólítására, és szavazott anyám helyett, aki otthon majdnem agyvérzést kapott, hogy a lánya keresztülhúzta ördögi számításait.

Szegény nővérem, hogy mit kapott ezért. Pedig nem ő volt a hibás. Csak azt csinálta, amit mondtak neki.

Anyám viszont még napokig azon pörgött, hogy meghamisították a szavazást, és apám alig tudta lebeszélni arról, hogy ne nyújtson be panaszt a megyei pártbizottságon. Pedig valójában anyámat nem az érdekelte, hogy nem tudott alkotmányos jogával élni, hanem az, hogy az általa olyannyira utált elvtársnővel nem tudott kibaszni.

Homonnay Gergely

A kiemelt képen az 1971-es országgyűlési választások idején szavaz egy férfi Makádon (Forrás: Fortepan/Urbán Tamás)