Régebben sok embernek segített, most ő szorul másokra – Temesvári Orsi gondolatai a segítségről

–

Mit jelent segítséggel élni?

Kiszolgáltatottság. Tehetetlenség. Korlátozottság. Védtelenség. Bénultság, szó szerint és átvitt értelemben is. Csak néhány azok közül az érzések közül, amelyek azóta kavarognak bennem, hogy segítségre szorulok.

Sokan sokféle okból, mértékben és helyzetben szorulunk embertársaink segítségére. Vannak olyanok, akiknek a látása vagy a hallása sérült, egyesek valamilyen szellemi fogyatékosság miatt kénytelenek segítséget igénybe venni, jómagam pedig azt a csoportot képviselem, amelynek tagjai mozgáskorlátozottságuk miatt nem tudják ellátni magukat, és ezt mások teszik meg helyettük. Mindegyik csoportban vannak olyanok, akik születésüktől fogva segítséggel élnek, és olyanok is, akik valamilyen betegség vagy baleset folytán kerültek a segített pozíciójába.

Bármi legyen is az oka, segítséggel élni óriási kiszolgáltatottsággal jár.

Ahogy ezeket a sorokat írom, hirtelen beugrik egy gyerekkori jelenet. Óvodás lehettem, a szüleimmel vacsoráztunk otthon, közben pedig a kiszolgált és a kiszolgáltatott szavak jelentése közti különbséget próbáltuk megfejteni. Emlékszem, öntudatos mosollyal csaptam le a villámat és közöltem a szüleimmel: én egész életemben kiszolgáltatott akarok lenni! Anyukám szóhoz sem jutott a döbbenettől, apukám mentette meg a helyzetet. Kedvesen kinyújtotta felém a kezét, az ölébe ültetett és azt mondta: „Kislányom, azt kívánom neked, sose tapasztald meg, mit jelent a kiszolgáltatottság. Annál rosszabb talán nincs is az életben, hiszen ez azt jelenti, valamire nem vagy képes. Te viszont bármire képes vagy, ezt sose felejtsd!”

Talán ez volt az a gondolat, ami elindított az önállóságom útján. Már egészen kisgyerekkoromtól kezdve szerettem mindent magamnak intézni, nehezen fogadtam el, ha valami nem megy egyedül. Segítséget kérni és elfogadni számomra azóta is olyan, mintha átadnám valakinek a volánt az autóban. Adott esetben az életemet, a biztonságomat és a testi épségemet bízom rá, ami nem mindig könnyű. Főleg akkor nem, ha a nap 24 órájában, a hét minden napján, minden tevékenységhez szükségem van egy másik ember jelenlétére és aktív közreműködésére. 

Mit érez(het) a segítő?

A fentiekből (is) következik, hogy a segítségnyújtás – jó esetben – egy kölcsönös tiszteleten, bizalmon és kétoldalú kommunikáción alapuló tevékenység. A segítő a legszemélyesebb, a legintimebb helyzetekben is jelen van a segített életében, amit mindkét félnek fel kell tudnia dolgozni és a helyén kell tudnia kezelni.

Én egy baleset folytán kerültem a segített pozíciójába (Orsival Pásztory Dóri készített a WMN-re interjút, elolvashatjátok ITT – a szerk.), előtte végeztem önkéntes munkát, ahol segítőként voltam jelen. Ez a tapasztalat sokat segít, hogy a nehezebb pillanatokban belehelyezkedhessem a segítőm szerepébe és végiggondolhassam, hogy érzi magát, mi okozhat számára nehézséget és mit tehetek azért, hogy megkönnyítsem a folyamatot. Emellett sokat beszélgetek azokkal az emberekkel, akik akár magánemberként, akár hivatásukból kifolyólag a segítőimmé válnak, mert szeretném megérteni, számukra mit jelent a segítségnyújtás.

Tudatosan használtam a hivatás szót; ez ugyanis a legfontosabb jellemző, amit a segítőimmel kapcsolatban megtapasztaltam. Kivétel nélkül mindegyikükben felfedeztem a hivatástudatot, a legkülönfélébb formákban.

Van olyan, akinek a hozzáállásából, és olyan is, akinek az aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelméből látom mindazt, amit számára a segítségnyújtás jelent. De akad olyan is, akinek a szeme csillogásából és a mosolyából látom, az ő gondolkodásában nem létezik magasztosabb tevékenység annál, mint a másokról való gondoskodás.

Azt is megtanultam azonban, hogy a hivatástudatot nem szabad összekeverni a hibátlan munkával és azzal az elvárással, hogy a segítőnek mindig tökéletesen meg kell oldania egy helyzetet. Fontos a hatékonyságra és a minél magasabb szintű munkára való törekvés, de napi szinten emlékeztetem magam arra, hogy a segítőm is ugyanolyan ember, mint én. Időnként elfárad, előfordulhat, hogy beteg vagy egyszerűen csak rossz napja van és nem olyan közlékeny. 

Az elmúlt évek során segítőimtől megtanultam azt is, hogy a segítségnyújtás időnként (valójában nagyon sokszor!) kemény fizikai és lelki megterheléssel jár. Időbe telt, mire megértettem, hogy bár csak 60 kg vagyok, egy magatehetetlen test mozgatása, emelgetése sokszor nagyobb kihívás lehet, mint egy nagyobb súlyú, de (részben) mozgásképes emberé. 

Ami pedig a lelki megterhelést illeti, az a tapasztalatom, hogy akik valamilyen sérüléssel vagy fogyatékossággal élő emberekkel dolgoznak, sokkal érzékenyebbek és nyitottabbak, igyekeznek tanulni a segített emberek élethelyzetéből, hozzáállásából. Ez nem igaz mindenkire, illetve akadnak olyan extrém helyzetek is, amelyek jobban megérintik a segítőket, mint mások. Mondhatnánk erre azt is, hogy aki nem bírja, ne dolgozzon ilyen helyen, de ez nem ilyen egyszerű. Én magam is képes vagyok meghatódni sorstársaim történetein, pedig a balesetem kapcsán rengeteg nehézséget, megalázó helyzetet kellett már átélnem, így már hozzászoktam. De úgy tűnik, mégsem.

Ülj le mellém!

Mostanra talán már felmerült benned a kérdés: hogyan segíthetek jól? Azt hiszem, univerzális recept nincs, minden ember máskor, másért és máshogyan kéri és fogadja el a segítséget. Az alábbi szempontok figyelembevétele ugyanakkor sokat segíthet abban, hogy a segített ember úgy érezze, biztonságban van.

Életem egyik legfontosabb tanulsága az önállóság újraértelmezése. A balesetem előtt azt jelentette az önállóság, hogy mindent saját magamnak intéztem, egyedül, a magam tempója, rendszere és elvárásai szerint. Abban a helyzetben, amikor egy másik ember végzi el helyettem ugyanezt, az önállóság jelentése átalakul: azt jelenti, hogy segítettként eldönthetem, mikor és milyen jellegű segítséget kérek és azt kitől szeretném igénybe venni. 

Mindez azt jelenti, hogy segítettként mindannyian el tudjuk mondani, mire van szükségünk. Előfordulhat, hogy néhányunk nehezen önti szavakba a kéréseit, de a modern technikának és a kreativitásnak köszönhetően rengeteg módszer áll rendelkezésre, hogy megértessük magunkat.

Segítőként tehát a legfontosabb feladatunk, hogy figyeljünk a segített kéréseire, kövessük az utasításait. Ez nem jelenti azt, hogy nem élhetünk javaslatokkal, de elsőként mindig fontos meghallgatni, mit és hogyan szeretne megoldani az, akit segítünk.

Segítői és segített szerepemben is tapasztaltam már, hogy az emberek könnyen a végletek áldozatául esnek, azaz túl- vagy alulsegítenek másokat. A legegyszerűbben úgy lehet megőrizni az egyensúlyt, hogy segítőként nem tukmáljuk szolgálatainkat másokra, ugyanakkor megpróbálhatjuk bátorítani a segített személyt, hogy először próbálja meg magától megoldani azt, amire minket kért meg. Ez azonban igényel némi jártasságot, illetve kristálytiszta, pontos kommunikációt a kellemetlenségek elkerülése végett. 

Nagyon érzékeny téma a személyes határok betartása. Ez nemcsak a testi érintkezésre vonatkozik, hanem azokra a használati tárgyakra és segédeszközökre is, amelyek a közlekedést vagy a tájékozódást segítik (például fehér bot, mankó, járókeret, kerekesszék). Segítségnyújtás közben elkerülhetetlen a segítő és segített közti testi kontaktus, illetve adott esetben a segítő kénytelen megfogni, beállítani vagy elhelyezni a szükséges segédeszközöket, de nem mindegy, hogyan kezelik ezt a helyzetet a felek. Ahány sérült, annyiféle tűréshatár létezik, így általános szabályok helyett mindenkit a tiszta és nyílt kommunikációra, illetve türelemre biztatok.

Fontos szem előtt tartani, hogy a segítségnyújtás sosem lesz konfliktusmentes. Velem számtalanszor előfordult már, hogy a saját kiszolgáltatottságom miatt érzett szégyen, szomorúság vagy düh hatására türelmetlen voltam és olyan hangon szóltam a segítőmhöz, amit azonnal megbántam.

Sok önismereti munka kellett ahhoz, hogy ez tudatosodjon bennem és felismerjem azokat a helyzeteket, amelyekben kifejezetten fontos többször is átgondolni, mit és hogyan mondok. Nem állítom, hogy ez tökéletesen működik, az édesanyám jelenlétében a kelleténél jóval többször elengedem magam, de bízom abban, hogy még van hová fejlődni.

Ha röviden szeretném megválaszolni azt a kérdést, hogyan segítsünk jól, azt mondanám, legyünk türelmesek, tisztelettudók és empatikusak. A legjobb zsinórmérték talán az, ha elképzeljük, a segített ember helyzetében mi magunk milyen segítséget remélnénk, milyen gondoskodás az, ami jólesne. Segítettként pedig kommunikáljunk nyíltan, érthetően, és ne sértődjünk meg, ha valakinek elsőre nem egyértelmű, mit szeretnénk. A kölcsönös tisztelet és a figyelem a legtöbb konfliktushelyzetben nagyszerű megoldást jelenthet, az pedig csak hab a tortán, ha mosolyogva mondhatjuk a segítőnknek: köszönöm, hogy itt vagy!

Temesvári Orsolya

A képek a szerző tulajdonában vannak