Kamaszkoromban szentül hittem, hogy a férjemnek zenésznek kell lennie. Zenészfeleségnek lenni király, semmi más nem jöhet szóba. Vagy legfeljebb színész, esetleg táncos, de ha lehet, inkább legyen zenész. Pár évre elfelejtettem ezt az elképzelésem (hát persze, hiszen az akkori pasim és majdani szerelmi bánatom nem volt se zenész, se táncos, se színész), ám aztán megismerkedtem Vele…

Így lettem végül tényleg zenészfeleség

Persze rájöttem, hogy ez a titulus nem fenékig tejfel, amikor nekem otthon kellett lennem a gyerekekkel, és veszettül irigykedtem a férjemre, ha koncertezni ment szuper helyekre, akár külföldre. Ő a reflektorfényben, én a pelenkák, szoptatómaratonok és Playmobil-lovagok Bermuda-háromszögében. Félreértés ne essék, én ekkor is dolgoztam, csak home office-ban. 

Nem hasonlítgattuk, ki mennyit keres, a missziónk mindig az volt, hogy közös erővel meglegyen a szükséges havi betevő. Ki-ki belerakta a családi kasszába, amit előteremtett. 

Aztán jött a Covid 

És egyik napról a másikra minden koncert és próba lefújva. 

A Covid alatt bebizonyosodott, mi a közvélekedés a művészekről. 

Lumpen népség, akiknek büdös a munka, menjenek csak téglákat hordani, mit nyavalyognak?! 

Miközben az emberek a karantén alatt zenét hallgattak, filmeket, színházi közvetítéseket néztek a mentális túlélésért, közülük azért rengetegen szidták nyíltan a művészeket, hogy „ha annyira nincs pénzük, keressenek rendes munkát”. 

Így hát leültünk, és megbeszéltük a dolgokat. Most rajtam volt a sor, hogy eltartsam a családot. Tudtuk, hogy nekem több lehetőségem van, ezért abban maradtunk, megborítjuk az egyensúlyt, én fogok dolgozni, és a férjem lesz a gyerekekkel. 

Ő mosott, teregetett, főzött, takarított, bevásárolt és foglalkozott a kicsikkel. Én pedig elvonultam a hálószobába a laptopommal, és akkor jöttem elő, amikor befejeztem a munkát. Onnantól kezdve becsatlakoztam a háztartási dolgokba, a Playmobil-lovagos buliba. 

Nem volt könnyű. Nehezen viseltem az egzisztenciális nyomást, de biztosan sokkal nehezebb lett volna, ha mellette a férjem összeomlik a helyzettől. Ám ő nem csinált ebből önérzeti kérdést. 

Pontosan tudtuk, miért csináljuk a dolgainkat úgy, ahogy. 

Ez volt a logikus lépés annak minden előnyével és hátrányával

Azt is tudtuk, hogy a szerencsések közé tartozunk, mert meg tudtuk oldani, hogy egyedül én dolgozzak, így a gyerekek otthon maradhattak. 

Azzal volt a legnehezebb megbirkózni, hogy valaki, aki addig jött-ment, akinek addig mozgalmas élete volt, és már huszonsok éve zenél, az hirtelen bekényszerült a négy fal közé. 

Az anyagi része volt az egészben a legkevesebb. 

Addigi életünknek szerves része volt a munkája. A próbára járás, a koncertek, a gyakorlás, húrozás… De annyi teendővel járt a háztartás és a karanténban tartott gyerekek, hogy hetek teltek el úgy, hogy nem ért hangszerhez. Tudtam, hogy szenved emiatt. Én pedig attól szenvedtem, hogy stresszes volt a munkám. Egyikünknek sem volt könnyű, de egyikünk sem mutogatott a másikra. Nem lett volna értelme.  

 

Egyenjogúságot a férfiaknak is!

Sokat írok a női egyenjogúság problémáiról, de az a helyzet, hogy a férfiak sok szempontból ugyanúgy rettenetesen nehéz helyzetben vannak.

Ha egyszer a közmegegyezés szerint a férfinak kell keresnie, eltartania a családot, akkor egy fordított helyzetben borzasztó előítéletekkel kell szembenézniük. Mintha nem teljesítenék a feladatukat.

Holott számomra az, hogy amíg dolgoztam, ő ellátta az otthoni teendőket, és játszott a gyerekekkel, főzött ránk, szerintem férfiasabb mindennél.

Nem is férfiasság a lényeg ebben, hanem az emberi teljesítmény: méltósággal viselni a helyzetet. 

Ehhez persze kellett az is, hogy nem dörgöltem az orra alá semmit, pontosan tudtam, hogy a munka, amit ő végez, épp olyan fárasztó, sőt…
Ha azt várjuk a férfiaktól, hogy a munkából hazaérve csatlakozzanak be a „körforgásba” és még lelkileg is támogassanak minket, úgy ez fordított helyzetben is érvényes. Egy ilyen helyzet arra is jó, hogy tanuljunk egymástól, hogy a „másik” oldal életét is jobban megismerjük, belássunk a kulisszák mögé. 
Oda-vissza tudjuk gyengíteni és erősíteni is egymást.

Tele van az internet olyan cikkekkel, hogy milyen nehéz háztartásbeli anyának lenni. Hát akkor az egyenjogúság nevében bizony mondjuk csak ki: épp olyan nehéz a háztartásbeli apák élete is. 

Főleg, ha nem ez volt a terv. Mert nálunk nyilván nem ez volt. Nem kalkuláltuk be az életünkbe a világjárványt, és azt, hogy egyik napról a másikra minden megváltozik. 

Nem mondom, hogy példaértékűen csináltunk mindent, de az biztos, hogy kihoztuk a helyzetből, amit lehet. Ehhez le kellett fektetni a játékszabályokat.

A szokásosnál is több empátiát kellett gyakorolni egymás iránt. Nem vontuk kétségbe egymás kiégéseit, és a fáradtságot sem. Egyikünknek sem járt több vagy kevesebb semmiből. 

Ez természetesen hullámzó volt, hiszen emberek vagyunk.

Voltak szuper periódusok, főleg az elején, amikor a férjem is ajándék szabadságként tekintett az egészre. Reggeli torna, tajcsi, kézműveskedés, napirend, minden volt. Aztán persze veszítettünk a lendületünkből, mind besokalltunk. 

Költözködtünk is, ráadásul kétszer, én munkahelyet váltottam, szóval rengeteg dolog történt, de egyvalami a legmélyebb pontokon is biztos volt: tiszteltük egymást, megbecsültük egymás befektetett munkáját, áldozathozását. 

Nemtől függetlenül ebből lenne jó kiindulni. 

Nem szerencsés méregetni a filléreket

Rossz irány nagyítóval figyelni, ki mi mindent csinál, nem jó elvárni az elszámolást. Ehhez bizalom is kell, tudom, és ezzel társadalmi szinten is hadilábon állunk. (A gazdasági bántalmazás fogalmát pedig még csak most kezdjük megismerni, holott régóta jelenlévő jelenség, az erről szóló cikkünket ITT olvashatjátok.)

Ha nyomasztás, számonkérés van bármelyik oldalról, ha nincs bizalom, akkor függetlenül az anyagi egyenlőtlenségektől előbb-utóbb felszínre jöhetnek a problémák. 

Nincs nálunk a bölcsek köve, nem egy mintaházasság képét szeretném kelteni. Nálunk is vannak kőkemény időszakok, csetepaték, de azt hiszem, az alapok elég biztosak ahhoz, hogy az anyagiakon nem eshetünk pofára. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nem tudjuk, mit hoz a következő pár év, hogy a járvány meddig lesz része ilyen aktívan az életünknek.

Most élvezzük a nyitással járó örömeinket, hogy újra vannak koncertek, és picit felszívhatjuk magunkat lélekben. Kicsit visszakapunk abból, amit az elmúlt másfél évben elveszítettünk. 

Megedződtünk, tudjuk, mit vagyunk képesek elbírni és mi az, amit már nem. Készülünk az újabb lehetséges zárásra. Szeptembertől mindkét gyerekünk „intézményesül” már (amíg a járvány hagyja), ezt kihasználva nyilván változnak a körülményeink. De abban az egyben biztos vagyok, hogy az, hogy ki hozza a (több) pénzt a konyhára, nem szerepel a problémáink listáján. A lényeg, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat, a költségeinket, de hogy ezt ki milyen mértékben teremti meg kettőnk közül, nem számít. 

Volt, hogy ő keresett többet, volt, hogy én. 

Volt, hogy kettőnknek együtt sem volt pénzünk, és olyan is, hogy egy fizetésből is megvoltunk. 

Rugalmasak vagyunk, edződünk minden kihívással. Küzdünk, súrlódunk, de a lényeg úgyis az, hogy együtt küzdünk.

Nem versenytársak vagyunk. „Csak” társak. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/aluxum