Sok évvel ezelőtt volt egy eset a szülővárosomban, még akkortájt, amikor elballagtam általánosból. A lánynak pár suhanc beszólt egy viszonylag forgalmas utcán az esti órákban. A lány nem válaszolt, megijedhetett, gyorsított. A csapat meg ment utána nagy felháborodva, hogy mit flegmázik. A lány futott, de utolérték. Brutálisan megverték és megerőszakolták, majd otthagyták. 

A szalagcím valami olyasmi volt, hogy „nem reagált a bókokra, ezért megerőszakolták”. Sosem felejtem el, amit ettől a hírtől éreztem. Számomra azt üzente, nem tudsz jót tenni. Hogy egy a lényeg: veszélyben vagyunk, és a félelmeink nem légből kapottak. 

Szem lesüt, „lehellet megszegik”

Emlékszem, úgy tizenhét lehettem, a buszmegállóban ácsorogtam, szürke idő volt, kabátban voltam. Egyszer csak megállt előttem egy sötétített ablakos autó, és mézesmázos mosollyal kiszállt egy fickó,

„gyere, szépségem”, mondta, és nyúlt a kezemért. A következő pillanatokra nem is emlékszem tisztán. Annyi rémlik, hogy hátráltam, a pasas már nem mosolygott, de közelített felém, a kezemet húzva.

Láttam, hogy érkezett pár ember a megállóba, gyorsan odaszaladtam közéjük. A pasi káromkodott, beszállt az autóba, de nem indult el rögtön. Lehúzta az ablakot, és kiszólt nekem, hogy még találkozunk. A szívem a torkomban dobogott, leizzadtam, rázott a hideg, fel-leugrált a vérnyomásom.

Senki sem kérdezte, mi történt, mindenki a lábát nézegette.

Nem sokkal ezután láttam még ezt az embert, az autóból kiáltott ki, hogy mennyi az órabérem, én zavaromban csóválni kezdtem a fejem, mire visszaszólt, hogy majd lesz. Többé nem láttam, de nem is közlekedtem egyedül vagy két hónapig, a család furikázott mindenhova.

De akkor, azokban a pillanatokban, amikor ezek történtek, eszembe nem jutott megjegyezni a rendszámot, vagy rendőrt hívni. A föld alá akartam süllyedni. Még én szégyelltem magam. 

Aztán arra is emlékszem, hogy az általános iskolai helyettes tornatanár gerendagyakorlatoknál mennyire szeretett engem lesegíteni a gerendáról. Ha becsukom a szemem, máig fel tudom idézni, ahogy az ujjai „véletlenül” a mellem alsó részéhez hozzáérnek. Nem mondtam semmit. Hisz ő a tanár… 

Később többször is fogdostak és beszólogattak az osztálytársak, és mikor a pasim (most már a férjem) albérletéhez igyekeztem, válogatott disznóságokat kiabáltak felém az útszéli építkezésen dolgozók. Napestig tudnám sorolni ezeket az élményeket, amikor szemlesütve szaladtam tovább.

A fejemmel pontosan tudom, miről szól ez az egész. Nem lenne szabad a félelmeink miatt ekkora hatalmat adni ezeknek az embereknek a kezébe azzal, hogy nem vonjuk őket felelősségre. 

A testem az enyém. A testem az enyém?

Tévedés ne essék, nem azzal van a baj, hogy megtetszik valakinek a látvány, és ezt valahogy kifejezésre akarják juttatni.  

 

A baj azzal van, hogy az egész indíttatása egy primitív ösztön, aminek képtelenek parancsolni. És ez kizárólag róluk szól. Nem arról van szó, hogy meglátnak egy nőt, aki valami eszméletlen gyönyörű, és ez letaglózza őket. Tetszik nekik a látvány, úgyhogy valamilyen módon uralni akarják, birtokolni, amennyire csak az adott helyzetben ki tudják csikarni ezt. Akár annyival, hogy disznóságokat kiabálnak. Tudják, hogy halljuk, tudják, hogy hatással van ránk. Nem ismernek, nem tudnak rólunk semmit, mégis beférkőznek az intim szféránkba, akár fizikailag is. 

Pedig olyan egyszerű lenne… A napnál is világosabb: a testem az enyém. 

Tehát hozzáérni, megjegyzést tenni rá senkinek nincs joga, csak annak, akit valamilyen módon már magamtól, önként beengedtem ebbe a bizonyos intim szférába. Értékelnem kell annyira magam, hogy bizony nem érhet hozzá akárki, akárhogy. Nem szólhat be rá akárki, akárhogy. Ez nem nagyképűség.

Hogy akkor mégis miért olyan nehéz ez?

Rosszul vagyunk „bekötve”, hiszen kicsi korunk óta arra kondicionálnak, hogy másoknak igyekezzünk megfelelni: „Adj egy puszit a néninek, a bácsinak, öleld meg, ne legyél már olyan udvariatlan!” A kisbabákat is mindenki fogdossa, ahogy a terhes hasunkat is.

Az intim szféra nem létező fogalom. A gyerek, aki elhúzódik az idegenektől, „undok”, amit majd remélhetőleg „kinő”. Nem csoda, hogy mostanra gőzünk nincs, mi az a pont, amitől kezdve meg kell magunkat védeni.

Hogy is tudnánk, miként kell?! 

A pszichológus szerint ez áll a „lefagyás” hátterében:

„Az állatvilágban létezik a holtnak tettetés reflexe, amely során a védtelen helyzetben lévő megadja magát az erősebbnek, mert akkor van esélye arra, hogy elengedik, nem bántják, megmenekül, megússza. Amikor váratlan veszély esetén lefagy a vészhelyzetben levő ember, ott is ilyesmi is lehet a háttérben. A remény, az ősi reflex, hogy talán megmenekülhet. A bizalom abban, hogy nem fogják bántani. Pedig ez a vakbizalom – fájdalom, de – veszélyes.

Aronson írta a Társas lény című korszakalkotó könyvében, hogy a gyáva emberek ereje megsokszorozódik, ha a többi ember közé keverednek. Amikor már két ember van együtt, vagy tömegben vannak, akkor az egyedek is sokkal bátrabbak. A tahóság összeadódik, osztódással szaporodik. A leblokkoló ember eszköztárában nincs jelen az aktív önvédelem. Nem volt rá szüksége, nem tanulta meg, hogy védekezzen. Megijed, „halottnak tetteti magát”, mert tudattalanul is naivan bízik. Na de kiben?! A támadóban, a tahóban, az erejével visszaélőben?

Érdemes kinőni a bénultságból, a kiszolgáltatottság védtelenségéből, ha kell, szakember segítségével is megkeresni a bénultság lehetséges okait, és betárazni a védekezés eszköztárát. A támadók valójában gyávák, frusztráltak, agresszívek, primitíven viselkednek az élet számtalan egyéb területén is. 

Ami a legfontosabb: el kell jutni az önismereti úton az önértékelés és önbecsülés azon szintjére, ahol védendő értékként tekintek önmagamra, és senkitől nem tűröm el méltóságom csipetnyi csorbítását sem! Ebben tilos alkut kötni.

Kazimir Ágnes pszichológus

Lefagyva, megkövülve

Nagy a szám… Akárhányszor ilyesmivel találkozom, megdermedek, a szívem ki akar ugrani a számon keresztül, hányingerem lesz, és elég hamar rám tör a sírás is. 

Tudom, van, aki ezt akkor sem fogja megérteni, ha belefeszül.

Mások vagyunk, tisztában vagyok vele. Elhiszem, hogy van, akit nemhogy nem ráz meg az ilyesmi, talán még örül is neki. Vannak olyanok, akik szerint az a fütty, az bizony kiérdemelt, jóleső. 

Értem ezt is, és egyáltalán nem ítélem el. Bár nagyon érdekelne, mi húzódik emögött: tényleg akárkitől szívesen fogadja a füttyöt vagy a taperolást? Mindenesetre el kéne fogadni, hogy azért sokan vagyunk, ha nem többen, akik semmilyen szinten nem tudjuk békével kezelni, ha erőszakosan betolakodnak a legszemélyesebb terünkbe. 

Az, hogy kinek mi lépi át az ingerküszöbét, változó. Van, akinek a fütty még belefér, de a seggrepacsi már nem. Van, akinek már a fütty sem fér bele. És van olyan is, akinek mindez teljesen oké. 

Csak az a baj, hogy a relativizálás veszélyes. 

Nem tudhatjuk, hogy aki az egyik percben a seggünkre csap, az a következő pillanatban nem ránt-e be a bokorba. Hogy aki beszól, vagy épp alig észrevehetően, de egyértelműen a mellünkhöz nyúl, nem fog-e a következő nap megerőszakolni. Minket vagy valaki mást.

Szeméremsértés és bántalmazás

De vissza arra a bizonyos seggrecsapós esetre. Egész pontosan így történt: Tekla fényes nappal sétált Bicske főutcáján. Jött vele szemben egy család. Apa, anya, gyerek. Elhaladtak egymás mellett, mire az apa teljes erőből rácsapott a fenekére. Tekla nem teketóriázott, azonnal felelősségre vonta a pasit, mire a párja magára vállalta az egészet, hiába tartózkodott az eset alatt a járda távolabbi oldalán. Ekkor került elő a telefon, Tekla már hívta is a rendőrséget. Telefonálás közben végig veréssel fenyegették, szidták, kiabáltak vele. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

𝐓𝐞𝐤𝐥𝐚 (@woodstockwomb) által megosztott bejegyzés

Amikor bement a rendőrőrsre, ott segítséget is kapott, hogy megtehesse a feljelentést szeméremsértésért és bántalmazásért.

Tekla elmondása szerint a rendőr kifejezetten örült annak, hogy telefonált és feljelentést tett. Két évig terjedő szabadságvesztés is járhat azért, amit a férfi tett. Bizony. Én ezt nem tudtam, gyanítom, sokan mások sem. Sokan elbagatellizálják, hogy „minek így felfújni egy ilyen semmiséget”. 

Hát vajon semmiség-e az, amiért törvény szerint szabadságvesztés is járhat még a vak komondorok Magyarországában is? Vagy csak az ingerküszöbünk túl magas már?

A történet mondhatni, semmi extra, leszámítva a feljelentést

Naponta jó ég tudja, hány nővel esik meg. Egyiknek a fenekére csapnak, másiknak a combjához nyomják a farkukat, a harmadiknak mocskos dolgokat kiabálnak, a negyediket követik a hídon, mint Csepelyi Adrit

Ha felszólalunk, az a baj, ha nem szólalunk fel, az a baj. Ha felemeljük a hangunk, a nők ugyanúgy képesek felháborodni és pocskondiázni bennünket, mint a férfiak.

De Tekla nem agyalt ezen, csak azt tette, amit abban a pillanatban helyesnek ítélt, miközben nem is tudta, hány nőnek nyitotta fel a szemét a történetével. Ösztönösen jött belőle, hogy elég volt. Elég volt a félelemből, a megalázottságból. Ezt neki nem kell tűrnie. Cselekedett, és itt nem állt meg, beszélt is róla.

Nyilván az is nagy szerencse, hogy olyan rendőr érkezett a helyszínre, aki kellő empátiával és érzelmi intelligenciával, szakmaisággal kezelte a helyzetet, mert hazánkban sajnos ez sem mindig evidens. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Több tízezren látták már a videót, és a kommentekből látszik, milyen elkeserítően ismerős ez a helyzet nekünk, nőknek. Jó, nem általánosítok. Sokunknak ismerős, inkább így fogalmazok.

És az áldozatok szemszögéből teljesen mindegy, mi volt a motivációja a fickónak, hogy „ő csak a tetszését nyilvánította ki”, ha egyszer olyan történt, olyan hangzott el, ami a nőnek rossz érzéseket okozott, sőt, akár traumát. 

A random bántalmazók és szeméremsértők nem foglalkoznak az áldozatuk lelkével, méltóságával. 

Épp ezért van szükség erőre velük szemben, amihez persze lélekjelenlét kell. Min múlik, hogy van-e vagy nincs? Nekem miért nincs soha? Miért van az, hogy beszélni tudok róla, osztom az észt, és közben hörögve bőgök, ha egy pasi azzal szórakozik, hogy elállja az utamat, és csak úgy tudok továbbmenni a járdán, ha hozzáérek? (Ez pár hónapja történt a Király utcában.) A faszi a szemembe nézett, és mosolygott. Azt üzente a tekintetével: „én diktálok, kislány”. Én pedig szokásomhoz híven lesütöttem a szemem, és hebegve-habogva nagy nehezen kikerültem, ijedten ugorva a forgalmas úttestre. 

Ez persze nem szeméremsértés és nem is bántalmazás, tudom. De az attitűd nagyjából ugyanaz. 

Fölém akart kerekedni, mert nagydarab fickó, megteheti, gondolta. Még ha el is jutnék odáig, hogy felemeljem a telefont egy fogdosós eset után, nem tudom, mit tennék, ha közben veréssel fenyegetnének. Lehet, hogy elszaladtam volna. 

Gyávaság? Elővigyázatosság? Nem tudom. 

Túl sok a saját élmény, túl sok a rémes hír, és túl sok az ellenállás is, főleg nőktől, hogy „minek emiatt rinyálni”. Aki seggfej, azt vágjuk tarkón, ne rinyáljunk, a fütyülést le kell szarni, meg a beszólásokat is, nem kell itt feszültséget generálni, ugye…

Hát hogy lehet itt jól cselekedni? Sehogy. Nem lehet mindenki szempontját és véleményét figyelembe venni. De a saját magunk védelménél semmi nem lehet fontosabb egy ilyen helyzetben. És igen, jó lenne, ha minden olyan bunkót, aki tárgyként tekint a nőkre, és aszerint bánik velük, alaposan felvilágosíthatnánk, hogy van ám egy határ, amit nem léphetnek át. 

Ez viszont nem tőlük fog indulni.

Ezt a láncot csak mi indíthatjuk el. 

Szóval le a kalappal, Tekla. Köszönjük, hogy megosztottad velünk, hogy így is lehet.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/M-Production