„A kutya nyakán lévő bálamadzag csomóra volt kötve. A kutyát ülő helyzetben találtuk, a mellső lábai nem értek a földre.”

A fenti két mondat egy állatkínzási per aktáiból származik, tehát megtörtént, valós bűnügy – azon kevés ügyek egyike, amely nyilvánosságra került, és még következménye is lett. Mielőtt tovább írnám ezt a cikket, két másik mondat is hadd álljon itt.

  1. A kutyák nem tudnak tartósan két lábon ülni.
  2. Ez az állat szenvedés után magát akasztotta fel.

Hagyok időt elképzelni.

Az állatkínzás kérdésköre tele van indulatokkal, felfoghatatlan részletekkel, szürke zónákkal és olyan okokkal, amelyek a legnagyobb jóindulat mellett sem szűnhetnek meg egyik napról a másikra. Épp ezért szó szerint életbevágóan fontos, hogy többet tudjunk meg a problémakörről, hogy megfelelően tudjunk közbelépni, ha baj van, edukálhassuk magunkat és a jövő generációit.

Ne gondolja senki, hogy ez őt nem érinti: az állatkínzás mindenütt jelen van.

„Mi vagyunk a fiaitok, férjeitek, ott vagyunk mindenütt”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Dr. Vetter Szilvia ezzel a hírhedt, egyébként sorozatgyilkosokra vonatkozó Ted Bundy-idézettel vezette fel előadását, ami állatkínzókra is értelmezhető. Nem véletlenül.

Az Állatvédelmi Központ vezetője mellett a szakmai nap többi előadója is többször elmondta: az állatkínzás és emberekkel szembeni erőszak között tudományosan bizonyított összefüggés van.

Ahhoz, hogy valamit legyőzzünk, meg kell ismerni – röviden így foglalható össze a képzés célja, amelyben az etológustól a kriminálpszichológusig sok terület szakértői vittek közelebb bennünket a válaszhoz. Ami igencsak összetett.

Kezdjük például azzal: pontosan mit értünk állatkínzás alatt? A fogalom ugyanis mást és mást jelent

  • az állat szempontjából
  • köznyelvi értelemben
  • jogi értelemben

Dr. Vetter Szilvia azt mondja: rendkívüli módon kultúrafüggő az, hogy mit tartunk állatkínzásként elítélendőnek, és ez koronként is változik. Vegyük a zoofília megítélését: az ókori hitvilágban rendszeresen felbukkan a motívum, hogy az istenek állatok alakjában csábítanak el és tesznek magukévá nőket, manapság pedig a tagadás-tiltás álláspontjára helyezkedünk az ügyben.

Aquinói Szent Tamás például azt mondta, állatot kínozni elítélendő, de nem bűn, mert az állatoknak másodlagos lelkük van, ami meghal a porhüvellyel együtt. Descartes még ennél is furcsábban közelítette meg a témát: szerinte például, ha egy állat felvonyít, az nem más, mint egy olajozatlan gépezet recsegése, ezáltal a fájdalom és a kínzás egy állat esetében nem is értelmezhető.

A szocializáció hatása megkerülhetetlen, és nem csupán azért, amit Vetter Szilvia doktori értekezésében is részletesen kifejtett, jelesül, hogy a jobb gazdasági mutatókkal rendelkező országokban az állatvédelem is előrébb tart, hanem már ott is sokat számít a szocializáció, ahol meg akarjuk húzni az állatkínzást egyértelműen, mindenki számára jelző határokat.

Visszatérő motívum például a szegregátumokban sínylődő, láncon tartott, bántalmazott, éheztetett kutyák esetében, hogy alig lehet őket megmenteni, mert az állatokat borzalmas állapotban tartók érzelmileg kötődnek hozzájuk.

Ugyanakkor a Maslow-piramis alján lévő szükségletek szűkében élő embereken nagyon nehéz számonkérni bármit is, gyakran szinte lehetetlen elmagyarázni, mi a gond azzal, amit tesznek, hiszen a szegénység másfajta létezésre programozza azt, aki abban él.

Tetovált kutya, túletetett állat, festett macska: a jobb körülmények között élők körében más típusú problémák merülnek fel, és itt érünk el oda, hogy mi is az állatkínzás az állatok szempontjából. A szakértő őszintén elmondta: legfeljebb feltételezéseink vannak, hiszen nincs fogalmunk arról, milyen állatnak lenni.

A bántalmazásból fakadó fájdalom félelmet és szorongást szül az állatokban, ugyanakkor mentési helyzetben érzik, hogy a fájdalmas beavatkozás az ő érdekükben történik, tehát önmagában a fájdalom sem mérvadó szempont.

Kit nevez a jog állatkínzónak?

A büntető törvénykönyv kimondja, hogy az állatkínzás Magyarországon minősített esetben három év szabadságvesztést „érhet”. Az állat elhagyása, elvesztése két év szabadságvesztéssel sújtható. Fontos tudni, hogy a jog csak a gerinces állatok kínzásával foglalkozik, csupán a legsúlyosabb eseteket emeli ki, másrészt nagyon magas a látencia. Azaz: az elborzasztó hírek csak a jéghegy csúcsát jelentik.

A magyarországi állatkínzás enyhe csökkenés után 2017 óta ismét emelkedő tendenciát mutat, az elkövetőkről pedig elmondható, hogy átlagosan 3,3 bűncselekményt hajtanak végre, amiből szintén sokféle következtetést lehet levonni.

A brutális esetekről szóló hírek alatt persze azonnal érkeznek a „szakadt volna a feje az anyjába” típusú kommentek, Vetter Szilvia ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy

a stigmatizáció sok esetben csak ront a helyzeten, hiszen az „igen, én rossz vagyok, és az is maradok” hatást érheti el. A szakértő azt mondja: „akit formálni lehet, azt formálni kell” – azaz: az edukáció kiemelten fontos az állatbántalmazás témakörében.

A klinikai szakpszichológus szemével

Dr. Kitanics Márk igazságügyi pszichológus szakértő előadásában arra mutatott rá, hogy a legtöbb állatkínzás más bűntény hozadékaként kerül nyilvánosságra, tehát nagyon magas a látencia.

Márpedig aki állatot bánt, az előbb-utóbb embert is fog – a család, a környezet a legtöbbször mégis inkább eltussolja ezeket az ügyeket, vagy nem veszi komolyan azokat, pedig ezzel épp az időben történő beavatkozást lehetetleníti el.

A szakember hozott néhány konkrét példát arra, milyen ügyekben lehetett volna piros zászló már a legelején az állatkínzás. Például azt a szélsőséges ügyet, amelyben az elkövető a temetőben a halottakat abuzálta, illetve saját gyerekeit, családtagjait bántalmazta szexuálisan. Ez az elkövető a gyerekeit kényszerítette arra, hogy a kisállataikat lefejezzék.

Egészen másfajta példa volt azé a gazdáé, aki sosem gyógyuló sérülést talált a lova nyakán: akármit tett is a sebbel, az újra és újra felszakadt. Az elkeseredett gazda végül elbújt az istállóban, hogy kilesse, mi okozza a sebet. Hajnalban megjelent egy férfi, aki egy hokedlit a ló mögé állítva, közösült az állattal. A sérülést azt okozta, hogy az elkövető szorosan kikötötte a lovat az erőszakhoz, annak pedig kidörzsölte a nyakát a karám…

Mindenki követett el állatkínzást élete során

Dr. Kitanics Márk szerint – sajnos szembe kell ezzel néznünk – mindannyian kínoztunk már állatot. Minden gyerek szeret ugyanis csapkodni, gyömöszölni, nyomogatni, stb., de nem méri fel, ezt min tölti ki: egy tárgyon-e vagy egy élő állaton.

A gyerek nem tudja, hol a határ, és szeretetből okoz fájdalmat az állatoknak. A kérdés az, hogy a környezete hogyan reagál ilyenkor, elmagyarázzák-e neki, miért ne nyúzza a macskát, vagy úgy nő fel, hogy fogalma sincs arról, mi nem oké a viselkedésével.

A szakember szerint sokféle állatkínzás és sokféle motiváció létezik. A teljesség igénye nélkül leírtam néhányat:

  • Aktuális frusztráció, indulati cselekmény: amikor feszültséglevezetésként bánt állatokat
  • Szadista: minél jobban szenved az állat, ő annál boldogabb.
  • Antiszociális személyiség: nem érzi át a fájdalmát. Gyakran nem azért bánt állatokat, mert élvezi, hanem valamilyen cél elérése érdekében kíméletlen.
  • Elmebetegség: azt képzeli például, hogy ő az Isten kiválasztott hírnöke, el kell pusztítania minden aranysakált.
  • Szexuális zavar, rendellenesség: zoofília
  • Mentális hanyatlás, organikus rendellenességek: például amikor valaki alkoholizmus miatt nem lát el rendesen egy állatot.
  • Gyenge intellektus, énfejlődés alacsony szintje: nem tudja elképzelni, hogy amit tesz, az az állatnak fájhat, hiszen nem képes annak helyébe képzelni magát.
  • Modellkövetés: ha arra szocializálják, hogy rúgja arrébb a disznót, akkor így fog cselekedni ő is

Ezen a ponton szóba került egy hátborzongató eset, ami sok mindent érthetőbbé tesz.

Egy kettő és egy négyéves kisgyerek elásott három kiskutyát. Amikor kikérdezték őket a kínzásról, azt mondták, kíváncsiak voltak, meddig mozognak a kiskutyák a föld alatt. Amikor a felnőttek jelezték nekik, hogy ez nem jó, a kutyusoknak fáj, teljesen egyértelmű volt, hogy megváltozott a hozzáállásuk, sajnálták őket, megértették, mi a gond.

Ebből kiviláglik, hogy az állatkínzás valójában ott kezdődik el, hogy a kisgyerek bántja az állatot, és a környezete nem szól rá, nem magyarázza el neki, miért rossz, amit művel. A gyerek ugyanis bizonyos korig egyszerűen nem tudja más személy nézőpontját előnyben részesíteni.

Hogy mit tehetünk? Elsősorban megelőzünk. Például úgy, hogy felvilágosítunk, és utánkövetjük ennek sikerét. A szakember szerint súlyosabb szankciókra van szükség, illetve arra, hogy átalakítsuk a társadalmi hozzáállást, és kialakítsuk a megfelelő terápiás eszközöket. A legfontosabb pedig: a szakemberek és a törvényalkotók közötti konszenzus, mivel a törvényhozók nem értenek ehhez a területhez, fontos volna, hogy kikérjék a szakemberek véleményét.

Hogy lehet egy állat fájdalma komikus?

Prof. dr. Miklósi Ádám előadása elég erős felütéssel indult: az etológus Petőfi Sándor Megy a juhász szamáron című verséből idézett: 

„Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.”

A szakember ezután azzal szembesített: az interneten fellelhető elemzésekben szó sem esik állatkínzásokról, vers humorát emlegetik a neves elemzők, a szamár bántalmazása komikus elemként jelenik meg.

Miklósi említi az állatjólét (animal welfare) fogalmát amely azt jelenti, hogy az állatok olyan tartási körülmények között élnek, amelyek lehetővé teszik számukra a fajra jellemző viselkedési formák gyakorlását. (Táplálék, folyadék, bújóhely, szociális interakció, állatorvosi ellátás.)

Az etológus szerint fontos látnunk, hogy az állatkínzás inkább következmény, nem pedig kiindulópont, ott már valami elromlott, ennek a tünete a bántalmazás. A tágabb megértéshez mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést, mit gondolunk az emberi faj és a természet viszonyáról. Edward O. Wilson zoológus Biophilia című könyvében azt írja, hogy a természetkedvelés az emberben evolúciós örökség. Például, bár át tudja alakítani a természeti környezetét a megélhetése érdekében, igényli a természet közelségét. Erre utal például az állatok háziasítása is: a kutya, macska közelségére való igényünk. Épp ezért, ha a probléma mélyére akarunk ásni, azt kell megnéznünk, pontosan mi és hol siklott félre az ember és a természet viszonyában.

Dr. Miklósi Ádám fontosnak tartaná az iskolai nevelést is: erre kiképzett állatok segítségével azok a gyerekek is megtanulhatnák a helyes bánásmódot, akik otthoni környezetünkben rossz mintát kapnak.

És ezzel át is köthetünk a következő előadásra, amelyben az állatorvos szakértő kiemelte:

nem is feltétlenül az anyagi tényező a fontos az állatkínzók esetében, hanem a rendezett környezet és életmód. Régen még a legszegényebb portákon is úgy kezdődött a nap, hogy ellátták az állatokat, utána jöhetett bármi más. Ha a napirend, a rendezett élettér megszűnik, akkor felborul minden.

„Ezek a mondatok gyomrot igényelnek”

Ezzel a figyelmeztetéssel kezdte előadását dr. Lorászkó Gábor igazságügyi állatorvos szakértő, aki szándékosan nem hozott képeket vagy videókat, de így is előrebocsátotta, hogy a valódi ügyek aktáiból vett szó szerinti idézetek minden jóérzésű ember megviselnek majd.

Hát, így is lett.

Sorjáztak a példák, nőtt a gyomromban a hányinger. A szakértő bevezetett abba, hogy nem, kor, rendezettség és egyéb tényezők mellett azt is fontos megvizsgálnunk a büntetőügyeben, hogy mutat-e megbánást az állatkínzó, ez ugyanis sokat elárul az előéletéről és a motivációiról. Márpedig a bűntetthez való viszony – kapaszkodjatok – igen széles skálán mozog. A büszkeségtől (!) a közönyön át a szégyenig és a megbánásig sokféle reakciót bemutatott a szakember.

És ugyan egy felmérés alapján az állatkínzók több mint nyolcvan százaléka férfi, egyáltalán nem kizárólagos a dolog, sőt: egyes kínzások kifejezetten „női” módnak számítanak.

Ilyen például az állatok kikötése, ami nagyon jellemző fiatal, felnőtt nőkre, akikből (és ez a döbbenetes) általában semmilyen reakciót nem vált ki az állat szenvedése. Miközben gyereket nevelnek – továbbadva ezzel a mintát a követező generációnak.

A szakember kitért arra is, hogy a segítség gyakran nem valódi segítség, ugyanis a jószándék ellenére sokszor állandósítja az állat rossz körülményeit. Sokan vannak ugyanis, akik természetesnek veszik, hogy hetekre magára hagynak egy állatot, „hisz majd úgyis jön valaki, aki megeteti”. Ilyen esetben akkor szolgáljuk igazán az állat érdekét, ha nem „besegítünk”, hanem megoldást találunk az élhető körülmények megteremtésére.

A „de hát raktam ki nekik tápot” kifogás Lorászkó szerint mindennapos. Előfordul, hogy a kutyák (!) a tetőn át szabadítják ki magukat.

Az elhanyagolás mellett a női elkövetőknél az is gyakori, hogy kiadják a „feladatot” másnak: italért, némi pénzért öljék meg az állatot, amit ők nem hajlandók tovább gondozni. De Lorászkó olyan esetről is beszámolt, amikor egy nő nem akart tovább foglalkozni a macskájával, ezért kihajította az állatot a harmadik emeleti ablakból.

A szakértő a legváltozatosabb, olykor hajmeresztő magyarázatokkal találkozik a tárgyalások során. Említett például egy esetet, ahol egy járókelő bement az udvarra, és az őt állítása szerint rendszeresen megugató kutyát vascsővel verte agyon – majd mindezt önvédelemnek akarta beállítani. Vagy ott volt az a férfi, aki az éhezéstől legyengülve elhullott, rosszul tartott szarvasmarhákat, amik télen is szabad ég alatt éltek, felboncolta (!) – és minden szakképzettség nélkül megállapította, hogy elsorvadt a belük, mert megmérgezték az állatokat. Szinte bármit képesek az embere kitalálni, hogy felmentsék magukat a tetteik alól.

Vannak kemény bűnözők, akik különös szégyennek élik meg az állatkínzást.

„Egész életemben raboltam, betörtem, de ezt a bűncselekményt nem követtem el” – mondta egyikük, akinek a kutyájának elevenen kirohadt a szeme egy tályogtól. Később megértette, mit tehetett volna az állat érdekében, de egészen addig egyszerűen nem látta úgy, hogy állatkínzást követett el.

Állatkínzóból sorozatgyilkos

Mire idáig értem az előadásokban, már üvölteni tudtam volna a dühtől, úgyhogy a képzés anyagát két részre bontottam. Mert mindezt egyben befogadni… Hát, kemény.

És még csak most jönnek az igazán extrém dolgok. Azt minden sorozatfüggő tudja, hogy a sorozatgyilkosok szinte mind állatkínzóként kezdték, ám talán sokan hiszik, hogy ez afféle városi legenda, amit eltúloztak. Nos, a szakmai nap minden előadója hangsúlyozta: nem az.

Tény, hogy a sorozatgyilkosok előéletében három dolog fordul elő szinte bizonyosan:

  • pirománia: szeretik látni, ahogy a tűz pusztít
  • ágybavizelés: akár serdülőkorban is
  • állatkínzás: hatalmaskodással, kontroll gyakorlásával járó kínzás – és a gyakorlás miatt

Úgyhogy mielőtt a cikksorozatom második részére térünk, kicsit emésztgessük a fentieket – amelyek tükrében más színt kap az a Konrad Lorenz-idézet is, ami elhangzott a képzésen:

„Az egyetlen igazán szép és léleknemesítő állatszeretet az, amely az élőlények összességének szélesebb és általánosabb szeretetéből fakad, s amelynek legfontosabb központi része csak az emberszeretet lehet.”

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Cylonphoto