–

Ráth Éva bűnügyi profilozó a Gyilkos elmékből és sok más profilozós filmből, sorozatból ismert szakmába vezetett be bennünket kicsit, ami idehaza sajnos még gyerekcipőben jár. A szakértők a ’70-es években ismerték fel, hogy az elkövető után nemcsak a rögzített nyomok, hanem a pszichológia segítségével is nyomozhatnak. Ma már sok kapaszkodónk van ahhoz, hogy megértsük az összefüggéseket az állatbántalmazás és az embergyilkosság között, illetve azt is, hogy mi vezet ezekhez.

Egy 2003 és egy 2004-es amerikai tanulmány szerint a börtönben súlyos bűncselekmények miatt ülők 56 százaléka követett el korábban állatkínzást – ez ijesztően magas szám (pláne, ha a látenciát is figyelembe vesszük).

De miért bántalmaz valaki gyermek létére állatokat? (Figyelem: itt fontos elkülönítenünk az előző cikkben tárgyalt nem szándékos állatkínzást a szándékosan elkövetetettől – most az utóbbiról van szó!)

Az állatkínzók gyerekkori élményei között extrém módon vagy gyakorisággal jelenik meg a megalázás – az állatokkal való kegyetlenkedés ennek a kivetítése. Mondhatjuk úgy is: az állatkínzók között nagyon sokan családon belüli erőszak áldozatai.

Mivel azonban az őket bántalmazó túl erős, vele szemben nem tudnak fellépni, a gyerekek úgy érzik, az állatkínzással nyerik vissza a kontrollt az életük fölött.

Ráth Éva – Alan Brantley FBI-ügynököt idézve – elmondta: a sorozatgyilkosok számára az állatkínzás gyakran főpróba az emberölés előtt, illetve – a gyújtogatáshoz hasonlóan – a frusztráció levezetésére szolgál. Sok elkövető emberöléskor ugyanazt a módszert alkalmazza, mint amit korábban az állatokon gyakorolt. Viszont a legritkább esetben történik mindez „magától”: a folyamat elején testi-lelki elhanyagoltság, abuzív, alkoholista vagy drogfüggő szülők állnak, kevéssé fejlesztő környezetben eltöltött gyerekkor, ezek miatt korán kialakuló abnormális fantáziák.

Az ilyen típusú állatkínzó tárgyként kezeli az állatokat – ahogy később az áldozatait is. Ráth elmondása szerint a gyerekkori erőszakos fantáziákat a leggyakrabban a húszas éveik közepén, harmincas éveik elején kezdik valóra váltani.

A homicid triász, avagy a macdonaldi hármas

Amint azt az első cikkben is említettem, John Macdonald pszichiáter 1963-ban három olyan gyerekkori viselkedést sorolt fel, ami előrevetíti a felnőttkori erőszakos bűncselekmények elkövetését:

• Ötéves kor feletti ágybavizelés
• Gyújtogatás
• Állatkínzás

Ráth Éva három példát hozott a legismertebb elkövetők élettörténeteiből.

„Nem éreztem semmit gyilkolás közben, olyan volt, mintha ittam volna egy pohár vizet”

Henry Lee Lucas az egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosok egyike volt, ő vallott tetteiről a fenti szavakkal a tetteiről. Tettestársával, Ottis Toole-lal mintegy 600 bűneset köthető hozzájuk rablástól nemi erőszakig és gyilkosságokig.

Alkoholista szülők, szadista anya, elhanyagolt gyerekek – Lucas pszichés és fizikai traumák sokaságát élte át, tízéves korában az apja rászoktatta az alkoholra.

Egy idő után hangokat kezdett hallani, szexuális aberráció fejlődött ki nála: különféle csapdákkal kisállatokat fogott el, majd közösült velük. Tizennégy évesen gyilkolt először, később megölte a saját anyját – a szakértő szerint gyakori mozzanat egyébként, hogy a sorozatgyilkosok az ellen fordulnak, akiktől a megaláztatásokat, bántásokat elszenvedték.

A börtönben Lucas állapota tovább romlott, folyton anyja hangját hallotta. Kiengedése után megismerte tettestársát, és innentől nem volt megállás: a Halál keze nevű szektába belépve nemcsak gyilkoltak, de Lucas fogyasztott is áldozatai megsütött húsából.

„Kíváncsi voltam, milyen érzés megölni nagyanyót”

Edmund Emil Kemper még él, jelenleg is börtönben van, nyolc ember halála köthető a nevéhez.

Gyerekkora hasonló, mint Lucasé, ám 145-ös az IQ-ja. Nála is kulcsfontosságú a család szerepe: anyja nem szerette Kempert, és mivel a fiú igen nagydarab volt, a nő azt hangoztatta, hogy fél tőle, ezért egy ablaktalan pincébe zárta, ott kellett élnie, és közben olthatatlan gyűlöletet kezdett érezni a család nőtagjai iránt. (Hogy hol voltak eközben a férfiak? Jó kérdés.) Az eredendően félénk és csendes fiú azzal a tudattal élt, hogy ő mocskos és veszélyes, és ez egy idő után valóban el is torzította a tudatát.

Lucashoz hasonlóan Kemper is iskolai bullying áldozata volt.

Még szinte kisfiú volt, amikor megcsonkította és megölte a család két macskáját. Később hasonló módon csonkította meg áldozatait is.

Tizennégy évesen, egy banális vita után lelőtte a nagyszüleit – nagy kérdés, hogyan kerülhetett ki ezek után 21 évesen az elmegyógyintézetből. Szabadon engedése után stoppos lányokat vett fel, megölte és elrejtette őket, felboncolta a holttesteket, illetve szexuális perverzióit élte ki rajtuk. Az áldozatokat lefejezte, és a fejeket máshol helyezte el, mint a testeket. Végül saját anyja és annak barátnője ellen fordult, brutális módon végezte ki őket.

„Tudom, hogy a társadalom soha nem lesz képes megbocsátani nekem”

Jeffrey Dahmer a legismertebb sorozatgyilkosok egyike, 17 áldozata volt, és nyilván azért is foglalkoztatja máig annyira a közvéleményt, mert ő a kivétel, aki erősíti a szabályt. Dahmer ugyanis kifejezetten rendezett, szerető családi környezetben nőtt fel.

Sok sorozatgyilkosnál találunk valamilyen fizikai traumát az élettörténetben, Dahmer esetében ez egy heresérvműtét volt, ami után visszahúzódó és zárkózott lett.

Apja a tárgyalássorozat alatt idézte fel azt a pillanatot, amikor rádöbbent, hogy a fiával valami nagyon nincs rendben: a házuk alatt kisállattetemeket talált, a kisfiú pedig láthatóan izgatott lett, és élvezettel fogdosni kezdte a maradványokat.

Dahmer később elhullott állatokat gyűjtött, felboncolta őket – ahogyan azután az emberi áldozatait is. Dahmer alkoholista volt, letartóztatták gyerekmolesztálás miatt – apja szerint egész egyszerűen hiányzott belőle a lelkiismeret. Módszere a következő volt: fiatal férfiakat-fiúkat hívott fel magához, elkábította és megölte őket, majd közösült a holttestekkel – a belső szervek látványa, a kihűlő holttest szexuálisan izgatta, és ő is evett az áldozatai húsából.

Nem tudom, vannak-e fokozatok e tekintetben, de egyik terve az volt, hogy zombikat hoz létre: ehhez még életükben lyukat fúrt áldozatai koponyájába, és sósavat fecskendezett az agyukba. Dahmert végül az egyik áldozata buktatta le, aki meg tudott szökni, és odahívta a rendőröket, akiket sokkolt, amit Dahmer lakásában találtak. A férfit 975 év börtönre ítélték, de 1994-ben egy rabtársa agyonverte egy vascsővel.

Nem csak a filmekben

Vetter Szilvia, az Állatvédelmi Központ vezetője hangsúlyozta: mindez nem csak az amerikai filmekben van így, sorozatgyilkosok hazánkban is voltak és vannak, és ők sem különböznek abban, hogy az állatkínzás igen fontos eleme az önéletrajzuknak.  A „nikotinos hölgy”-ként elhíresült magyar sorozatgyilkos például először a saját kutyáját mérgezte meg. Jancsó Ladányi Piroska – aki az egyik legelborultabb elkövető, akiről valaha olvastam, 20 éves korában végezték ki – tizenéves korában fiatal lányokat ölt, holttestüket megerőszakolta, majd a kannibalizmus és a nekrofília minden formája után egy kútba dobta.

Piroska édesanyja (aki maga is bűnrészes volt a lánya ámokfutásában) a tárgyaláson felidézte, hogy Piroska imádta nyers húst, és a hozzájuk kerülő kiskutyák és kismacskák mind nagyon hamar „elpusztultak”, illetve eltűntek.

Dr. Kiss Anna kriminológus előadásának egyik fontos eleme volt, hogy a legújabb kutatások szerint (bár egyelőre még kevés erről az adat) biológiai alapja is lehet annak, hogy miként és mennyire tudjuk átérezni mások szenvedését – ez pedig fontos adalék lehet ebben a problémakörben. Az Országos Kriminológiai Intézet kutatása 2012 és 2016 között 197 állatkínzási ügyet dolgozott fel, a szakértő ezekből az adatokból hozott összefoglalót.

Miért bánt a gyerek állatokat (vagy másik gyereket)?

Novák Ferenc iskolaiagresszió-kezelési szakember szerint, ha a gyerekek állatokkal a közelükben nőnének fel, és a segítségükkel megtanulnák, mi az az empátia, akkor az egymással szembeni agresszió mértéke is jelentősen csökkenne.

A szakember szerint az állatokat és gyerekeket bántalmazó gyerekek motivációja hasonló. Noha az erőszakos gyerekek kevesen vannak, annyi gondot okoznak a közösségen belül, hogy a pedagógusok az idejük 80 százalékában velük foglalkoznak, hiszen ők a problémásak.

Ennek részben az is az oka, hogy nem mindig azt kezelik, amit kell. A gyerekek agresszivitásának ugyanis kétféle oka lehet: testi és lelki. Az utóbbival pedig akkor lehet elkezdeni foglalkozni, ha az előbbiek meglétét ellenőriztük, azokat orvosoltuk – és ekkor gyakran meg is oldódik a probléma.

Testi okok lehetnek:

• Nem alszik eleget
• Nem eszik eleget
• Nem tápláló ételeket eszik
• Sok cukros ételt fogyaszt
• Betegség (ez nyilván számos különféle ok lehet)
• Drog

Ha mindezeket kizártuk vagy orvosoltuk, rátérhetünk arra, mik lehetnek a lelki okok.

Meg kell-e mentenünk az agresszív gyereket?

A kérdés költői. Természetesen mindent meg kell tennünk, hogy megértsük a gyerek motivációit, és visszafordítsuk az úton. „Győzni szinte bármi áron, akármi vagy akárki kárán. Így tapasztalja meg, hogy győz” – mondja Novák az agresszió okait illetően. A szakértő szerint ugyanis az agresszív gyerek két dolgot nem tud:

• Tisztességesen győzni
• Méltósággal veszíteni

Ha az agresszív viselkedés rendszeressé válik, az egyenes út ahhoz, hogy megszűnjön az önbecsülése, hiszen azt érzi, ő csak agresszióval érhet el bármit is az életben. Viszont a legtöbb agresszív gyerek viselkedése visszafordítható, és Novák szerint akár már két hét alatt elképesztően látványos eredményeket lehet elérni, ha a környezet nekilát, hogy visszaadja a gyerek önbecsülését.

Kiemelten fontos a szakértő szerint azzal is tisztában lennünk, hogy a szabály szó hallatán a gyerekek összerezzennek, hiszen pici koruktól abban szocializálódnak, hogy ha áthágnak valamilyen szabályt, akkor bűnösnek érzik magukat. Emiatt szabályok felállításával nem megyünk sokra, ha első körben nem állítjuk vissza a gyerekek szabálytiszteletét (Novák szerint ezt két-három foglalkozás alatt meg lehet oldani egy osztályközösségben!).

A szakértő hangsúlyozta: mindez nem kérhető számon a pedagógusokon, hiszen könnyen kiszámolható, mennyi időt tudnak egy-egy gyerekre szánni a mindenkori terhelésük mellett.

Állatok és állattá válók

A konferenciát dr. Fliegauf Gergely előadása zárta, aki 25 éve dolgozik a büntetésvégrehajtás különböző területein, és ennek megfelelően sokkoló történeteket mesélt az elítéltek állatkínzáshoz, illetve állatokhoz fűződő viszonyáról. Elmondta, hogy a rabok közötti szabályok igen merevek, vannak bűncselekmények, amiket a fogvatartottak nem tolerálnak: közismert, hogy ilyen a pedofília, az viszont kevésbé egyértelmű, hogy az állatkínzás bizonyos esetei is ide tartoznak. Fliegauf szerint az állatok gyakran meglepő formában tűnnek fel a börtönben, például a börtönrajzokon, ahol a legtöbb esetben agressziót, hatalmat szimbolizálnak, de olykor szerencsehozó vagy épp szexuális jelképként szerepelnek. Ugyanakkor az állatbántalmazás a börtön falain belül is jelen van.

A macskák gyakori vendégek a börtönben, hisz könnyen átmásznak a bástyafalon, így aztán néha kedvencként tartják őket a rabok. Fliegauf ugyanakkor elmesélte azt a közszájon forgó történetet, hogy a fiatal elítéltek a macskákat „cidáztatják” – igen, ez az orális kielégülést jelenti. Amihez kitépik a macskák fogait.

Hajmeresztő az a ’90-es évekből származó történet is, amelyben a rabok labdavarró zsineget csempésztek ki az üzemből, ahol foglalkoztatták őket. A zsinórra zsilettpengét hajtogattak, arra kenyérgalacsint gyúrtak, és kidobták az ablakon. A galambok bekapták a „csalit”, a rabok pedig, amikor a penge mélyen a torkukba-csőrükbe fúródott, behúzták a cellába, és az úgynevezett „kerálóval”, azaz elektromos kábelből fabrikált vízmelegítővel megfőzték és megették a madarakat.

Fliegauf arra is mondott példát (te jóságos ég, milyet!), amikor az ember elleni erőszak összefonódik az állatkínzással, a bestialitással és a szexuális perverzóval. Ilyen volt annak a férfinak a tette, aki egy vidéki diszkóból rabolt el egy fiatal lányt a ’90-es években, majd egy autópályaépítés területére vonszolta, és ott több napig tartotta fogva az áldozatát egy csatornába rejtve.

Az elkövető a környéken elfogott egy borzot, amit megölt és megnyúzott, a bőrét a nő fejére húzta, és így erőszakolta meg többször is.

A szakember vázolta, hogy a rabok csoportjaiban piramidális hierarchia figyelhető meg, és ezek a kisebb-nagyobb piramisok hálózatba tömörülnek. Ennek a rendszernek az egyik összetartó ereje pedig a szadizmus, amely több személyiségzavar alkotója, és néha egészen szélsőséges formákat ölt. Hátborzongató példa erre az a bolgár eset, amelyről képet is mutatott a szakértő (én ettől mindannyiunk érdekében eltekintenék), és amely lényegében az ember állati sorba taszításának, animalizációjának. A rabok egy részét a hierarchiában magasabb szinten lévők láncra verve, pórázon tartották, és arra kényszerítették, hogy kutyaként harcoljanak egymással – meztelenül. Ezeknek a raboknak körömreszelővel élesre csiszolták a fogaikat, hogy minél nagyobb sebet tudjanak egymáson ejteni. A viadalokat okostelefonnal videóra vették, és fogadásokat is lehetett kötni a győztes személyére.

Mit tehetünk mi?

Nehéz ennyi brutalitás után bármit mondani, ugyanakkor, ha valaki elolvassa a két cikket, amelyben összefoglaltam a szakmai képzés velejét, láthat kirajzolódni bizonyos alapvetéseket, amelyek segíthetnek.

• Ha azt látjuk, hogy egy gyermek nem megfelelően bánik az állatokkal, az a mi felelősségünk is, hogy rászóljunk, és elmagyarázzuk neki, mi a baj azzal, amit művel. Az empátia kialakulásában elengedhetetlenül fontos a környezet szerepe!
• A gyerekek agressziójának számos oka lehet, fontos, hogy kiderítsük, mi okozza a viselkedését, és megoldjuk a problémát (meglepően gyorsan lehet javulást elérni!)
• Nagyon lényeges, hogy edukáljuk a gyerekeket ember és természet viszonyáról, a természet szeretetét adjuk át nekik!
• Az állatkínzás gyakran a hatalom visszaszerzésének eszköze a bántalmazott gyerekek esetében
• Az állatkínzás az úgynevezett homicid triász része, azaz a sorozatgyilkosok többségének ott van az előéletében, épp ezért is kell komolyan venni, és nem eltussolni

Egyvalamit viszont hadd jegyezzek meg lezárásként:

az állatkínzás nem csupán azért rossz, mert emberkínzáshoz vezet – és szeretném hangsúlyozni, hogy az előadások egyike sem sugallta ezt.

A szakmai nap fókuszában az állatkínzás és az emberek elleni agresszió kapcsolata állt. Úgyhogy az egyértelműség kedvéért hadd álljék itt: az állatkínzás önmagában borzalmas, hiszen az állatok is megérdemlik a méltó, szenvedésmentes, nyugodt életet, illetve a megfelelő életkörülményeket.

 

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illuszráció – Forrás: Getty Images/Angela Auclair,clickhere