„Az én kutyám sose lesz szép – de nekem mégis ő a legszebb!”

–

„Hát ez a kutya meg olyan szép, mint én farba!” – csapta össze a tenyerét Bandi bácsi, amikor először pillantotta meg Winstont. Akkoriban a környéken (kelet-magyarországi kisváros) nem számított túl gyakori látványnak egy angol buldog, ráadásul Winston – fogalmazzunk úgy – még a fajtajellegen túl is mutatott pár sajátos vonást. Kiálló fogak, dongaláb, aránytalanul nagy és széles mancsok – tulajdonképpen cseppet sem csodálkoztam, hogy Bandi bácsi a tulajdon fenekéhez hasonlította szegényt.

Gyerekkori álom vs. valóság

Mindig is angol buldogot szerettem volna, ám amikor felnőttként utánaolvastam annak, micsoda feketepiacuk van Magyarországon az ilyen drága fajtáknak, és ez mennyi szenvedést okoz a szülőgépként használt kutyáknak, kissé átértékeltem a dolgot.

Egy barátnőm tanácsolta, hogy nézzek szét a menhelyeken meg a gyepmesteri telepeken, mert elég sok „selejtesnek” ítélt kutyát hajítanak ki – azt azonban nem gondoltam volna, hogy a legelső kattintásnál Winston néz velem szembe. Aki a leírás szerint másfél éves kan angol buldog volt, de külsőre sokkal inkább hasonlított valami fura szörnyecskére.

Gondoltam, biztosan a fotó előnytelen, de élőben még sokkal szánalmasabb látvány fogadott. A csontsoványra aszott testhez aránytalanul nagy fej társult, komikusan nagy mancsok és kusza fogazat, az orrából pedig vastag csíkban folyt a takony. Winston – akit kidobva találtak a két ünnep között az utcán – szinte semmit sem érzékelt a külvilágból, a ketrece hátsó részében ült magába roskadva, lehajtott fejjel.

Később kiderült, hogy ennek a fejnek komoly súlya van, elég nehéz meló megtartani (még nekem is, nemhogy magának Winstonnak), ezért a tulajdonosa általában alátámasztást keres neki. De szerencsétlen Winston akkor már feladott mindent. Én pedig ugyanabban a percben eldöntöttem: nekem ő kell.

Nem érdekelt onnantól, hogy néz ki, hogyan kellene kinéznie, és az sem, hogy olyan tökéletes kutyám legyen, mint a képeken meg a filmekben. Azt hiszem, ha ez egyszer átkattan az ember agyában, örökre megváltozik az élete.

Soha többé nem a külsejét látja a kutyának. Nem azt, hogy milyen csúnya a füle, a szőrhiánya vagy a torz fogsora, hanem azt, hogy a külső hibák, sebhelyek mennyi belső szenvedést, belső sebhelyet jeleznek. És kizárólag az utóbbi számít. Hogy miután kívül rendbe raktuk, amit lehetett, belül gyógyítsuk meg, ami fáj.

Legalább egy évembe telt Winston kikupálása

Úgy-ahogy persze. Mert a dongaláb meg a fogazat maradt, aminek köszönhetően még mindig egy nehezen beazonosítható állatfaj különös egyedével sétáltam nap mint nap. Egyszer például odaszaladt hozzánk egy négyévesforma kislány, hogy megsimogathatja-e Winstont. Az illetékes nem győzte osztani a pacsikat, így miután a kislány végzett, boldogan rohant vissza az anyjához: anya, anya, képzeld, láttam egy igazi… ööö… lovat!

Asszony kell a házhoz

Micikét azért „szereztem”, mert az állatorvos azt mondta, Winston depis egyedül. Apróhirdetésben láttam meg, hogy szaporítóktól mentett angol buldog szuka ingyen elvihető, oda is mentem a megadott címre a leendő vőlegénnyel, hogy együtt vegyük szemügyre reménybeli aráját.

Hát nem egészen erre számítottunk.

Micike felső „fele” csodálatos volt: igazi katalógusbuldog, plüss szőr – tényleg, mint a tankönyvi példa. Csakhogy a kisasszony alsó fertálya már inkább az állatorvosi tankönyvbe illett. A hasa szó szerint a földet súrolta, ugyanis kacska kis lábai annyira görbék voltak, hogy folyton azt lestem, mikor roskad össze az egész állat.

Mint kiderült, Micike lábai azért torzultak el ennyire, mert egész addigi életét egyetlen négyzetméteren, egy ketrecben élte le, miközben szaporításra használták. Mint egy szülőgépet.

Winston és Micike menten egymásba szeretett a háztűznéző során. Nem viccelek: az előbbi majdnem kitörte a kocsi hátsó szélvédőjét, amikor világossá vált, hogy Micike nem jön rögtön haza velünk, az utóbbi pedig leült a kapu elé, és egész délután éhségsztrájkolt, ami elég nagy szó egy angol buldog esetében. Várta vissza Winstont.

Aztán Micikét is örökbe fogadtam

Öt évig csodáltam minden egyes nap ezt a furcsa párt: a pacsiosztó, sármos Winstont és a buldózer módjára taroló, tökéletesen alulszocializált Micikét, és minden egyes nap arra a megállapításra jutottam, hogy nincs nagyobb tanítás az életben, mint észrevenni a hibák mögött a szépet, és megőrizni.

A legtöbb kutya a Városligetben szebb volt, mint ők. Kevesebb sebhellyel, egyenesebb lábakkal, bizalomgerjesztőbb tekintettel – de annál őszintébb örömmel nem lehet gyönyörködni a világ legszebb kutyájában sem, mint ahogyan én bennük gyönyörködtem.

Puszi, a kompakt sztár

Amikor Winston meghalt (négy évvel élte túl Micikét), sokáig azt mondtam, nincs lelkierőm egy új kutyához. De persze sutyiban a menhelyek oldalát nézegettük, a férjem folyton virtuális örökbefogadója lett a buldogmentés kutyáinak (stílszerűen általában Winston vagy Micike nevében).

Csakhogy megláttuk Puszit, a világ legszomorúbb kiskutyáját, aki csupa seb volt, alig volt szőre, és a hatalmas füleivel meg a csontsovány kis testével egy nagyon elkámpicsorodott denevérre hasonlított.

Az emlői mélyen lelógtak, és úgy be voltak dagadva, gyulladva meg pikkelyesedve a kezeletlen allergiától (és, gondolom, a túl korán elszakított kölykök hiánya miatt), hogy hónapok múltán kezdtek csak visszahúzódni. Kompakt kutya, ezért nagyon megérte szaporítani, ezt mondták.

Puszi jött, látott (pontosabban nem látott, mert majdnem teljesen vak szegényem), győzött. Minden difi ellenére teljes életet él, és kiélvezi annak minden percét, nemrég például egy kutyás sajtóeseményen kajának nézte a mikrofont, és az épp forgó kamerák előtt lopta le róla a szivacsot.

Tina Turner színre lép – azaz sántikál

Arról, hogyan toppant Tina Turner az életembe, ITT írtam. Igaz, a toppanás talán enyhe túlzás, hiszen szegény Tina Turner elég összerendezetlenül mozog. Ha túl gyorsan akar szaladni, összecsuklik, és hát rendszeresen idegrángásai is vannak.

A fogazata felülmúlhatatlan, az egyik füle lefelé konyul, és bár nem emiatt, de tök süket. És persze allergiás, meg egy kicsit inkontinens. Pont nekem való kutya.

Ne hidd, hogy fenékig tejfel

Mentett kutyákkal bíbelődni nem rózsaszín vattacukor-felhőkön ugrándozást jelent. Buldogok esetében az a minimum, hogy fekete öves tályogfelnyitóvá válsz, tíz méterről megmondod, hogy a bőrén allergia vagy csípés miatt keletkezett kiütés, és úgy suvickolod a bőrredőket fertőtlenítő kendővel, hogy Győrfi Pál is büszke lenne rád.

Micikével egy kicsit keményebb szitukat is meg kellett oldanom: ha ugyanis a kisasszony focilabdát látott, bekattant. Annyira boldog volt, hogy egy idő után túlhergelte magát, és ha nem állítottam le kellő időben a folyamatot, akkor a gégefedője felmondta a szolgálatot.

Ez kívülről úgy nézett ki, hogy a kutya elkezdett felfúvódni, mint egy lufi – és ebben a legkisebb költői túlzás sincs. És közben alig jutott levegő a tüdejébe.

Ilyenkor rohanni kellett az ügyeletre vele, de addig is a torkára nyomott ujjammal újra meg újra kipréselni belőle a levegőt (ami persze hányással jár). Ha esetleg érdekelt volna, mi van az olcsó szaporítós buldogok cuki Insta-fotóinak hátterében. Hát például ez.

Puszi annyi mindenre allergiás, hogy a méregdrága teszt csak az allergének egy részét tudta kimutatni. Ezek közül akad, amivel nem tudok mit kezdeni (pollenek), és akad, amivel harcolok. Az élősködők (bolhák, atkák) ellen télen-nyáron védekeznünk kell például, és persze nem csak az allergia miatt, ezért is vagyok ilyen penge a piacon található legkülönfélébb termékekből.

Amikor egy tűhegynyi állat mindent tönkretesz

Winston volt a kakukktojás a bandában: leszámítva az ivartalanítás előtti kangörcseit (igen, raktam már helyre életemben „elromlott” buldogpéniszt telefonos orvosi útmutatással), soha semmi baja nem volt.

Aztán egészen szürreális módon egyik napról a másikra belázasodott, és lebénult a két hátsó lába. Eleinte el sem akartam hinni, hogy egy kullancs miatt történhetett, hiszen egy nyolcadik kerületi foghíjtelekre jártunk sétálni (akkoriban már elég rozoga volt szegény).

Ha vidékre utaztunk, mindig kapott spot ont, hát nem hazardíroztam soha, mondtam az orvosnak, aki azt mondta: azok az idők elmúltak, hogy a városi kutyák védve érezhessék magukat – majd rám ömlesztett egy csomó infót arról, hogy a kullancsokon túl már a szúnyogoktól is tartanom kell.

Hát kösz.

Egy dolgot biztosan tudtam: Winstont sok-sok hétbe telt lábra állítani, és azt nem kívánom senkinek, hogy magatehetetlennek lássa imádott kedvencét. Szóval frissítettem a tudásom, és kikupáltam magam szúnyogokból meg férgekből. Brrr.

Szívférgesség, bőrférgesség, leishmaniózis

Ezek a borzasztóan hangzó szavak pont ugyanilyen borzasztó betegségeket jelölnek. A közös bennük, hogy élősködők okozzák őket, amelyeket szúnyogok terjesztenek.

A szívférgesség tünetei: köhögés, légszomj, szívritmuszavarok. A szúnyogok egy fertőzött kutyából fölveszik az úgynevezett mikrofiláriákat, azaz a szívféreg miniatűr lárváit, amelyeket a csípéssel az addig egészséges kutyába juttatnak. A lárvák az új kutyában kifejlődve, tovább szaporodva óriási pusztítást tudnak végezni.

A bőrférgesség tünetei: bőrgyulladás, viszketegség, szőrhullás, olykor a bőrfelszínből kiemelkedő csomók. A megfertőződés menete ugyanaz.

A leishmaniózis egysejtű élősködőit, amelyek az immunvérsejteket támadják meg, a nőstény lepkeszúnyogok terjesztik. Ez a betegség súlyos szövődményekkel jár, akár halálos is lehet, és emberre is veszélyes!

Azt nyilván minden gazdi tudja, hogy többféle módon védekezhetünk a különféle élősködők ellen: létezik nyakörv, tabletta és spot on (azaz rácsepegtetős készítmény) is.

Ha valamelyiken azt látjuk, hogy repellens, az azt jelenti, hogy a termék megakadályozza a vérszívást, minimálisra csökkentve így a fertőzésveszélyt. Az állatorvosnál feltétlenül kérdezzünk rá, hogy az általunk használt termék véd-e a szúnyogok, illetve az általuk terjesztett szív- és bőrférgesség ellen!

Minden kutyásnak azt javaslom, hogy vegye komolyan ezt a témát, és kérdezzen az állatorvosától, olvasson el néhány szakmai leírást, mert a klímaváltozás következtében nálunk is mind gyakoribb a szívférgesség. Nézzetek rá bármelyik menhely honlapjára, a leírásokban külön kiemelik, hogy pozitív vagy negatív a tesztje az adott állatnak – hát nem véletlenül.

Puszinál és Tina Turnernél már eleve szívféregteszttel nyitottunk. Kétfélével, mert

a gyorsteszt csak a kifejlett szívféreg antigénjét mutatja ki, tehát ha még csak lárva stádiumban van, negatív eredményt kapunk – pozitívat a kifejlett fonálférgekre mutat.

Az élősködők és szúnyogok ellen használható cuccok az allergiás, bőrgyulladásos kutyák állapotát is javíthatják, szóval (hogy egy remek képzavarral éljek): két legyet ütünk egy csapásra. Meg hát van nekünk épp elég bajunk így is, nem?

Hogy akkor miért csináljuk?

Szóval mi kutyaszépségversenyt sosem fogunk nyerni. Tina Turnernél már az is nagy eredmény, ha nem csuklik össze séta közben, Puszi pedig lassítás nélkül nekiszalad fejjel bárminek, ha nincs elég világos.

De mindketten boldogok, kinyíltak, a lehetőségeikhez képest egészségesek – és mindent megteszünk, hogy ez így is maradjon.

A japánoknak erre is van szavuk meg hagyományuk: kincugi. Azt jelenti, hogy ha eltörik egy cserépedény, akkor arannyal javítják meg, hogy onnantól a törésvonal ne szégyenfolt, hanem dísz legyen.

 Csepelyi Adri