Kedves Jacinda, ha lesz üresedés, szólunk! – Nő, princípium, Új-Zéland

–

Vajon hogy működne nálunk egy 37 éves, szociálisan hiperérzékeny, akár a legmagasabb üzleti körökkel is szembemenő, nem férjezett, a társától hivatali idejében gyereket váró, majd szülő miniszterelnök(nő)? Addig is, amíg találunk egy ilyet és megválasztjuk, itt van a szomszédos Új-Zéland, és a miniszterelnöke, Jacinda Ardern.

Nagy Trónok harca-rajongó, szereti az ecetes-sós chipset, és ő a világon a második miniszterelnök, aki hivatali ideje alatt szült gyereket, bár a baba apukájával nincs összeházasodva (mégis a férfi megy helyette gyesre). A gyermekágyból, babával a karjában, a Facebookon jelentette be a legújabb családsegítő kormányintézkedéseket, és Új-Zéland őslakos lakossága egyszerűen imádja. Különösen azóta, hogy a brit uralkodó fogadására egy madártollakból készült maori pelerinben érkezett a Buckingham-palotába.

A (világ)sajtó nagykanállal teríti a Jacinda-infókat, a gólyahírt bejelentő Instagram-posztot nyolcszáz különböző sajtótermék vette át, és a várandóssága idején lesifotósok kísérték minden lépését, meg a gyerek apjáét, Clarke Gayfordét is, aki egyébként hivatásos horgász és televíziós műsorvezető.

„2018-at írunk, és a világ csaknem 200 állama közül mindössze tizenegynek van női vezetője” – ezzel a mondattal kezdte Jacinda Ardern méltatását Sheryl Sandberg, a Facebook ügyvezető igazgatója a Time magazinnak a világ száz legbefolyásosabb emberéről szóló számában.

És ezzel folytatta:

„Egy olyan világban, amely túl gyakran mondja azt a nőknek, hogy ne álmodjanak nagyot, hogy maradjanak nyugton – és hogy az anyaság és a karrier egyszerűen nem fér meg egymás mellett –, Jacinda Ardern élő bizonyítéka annak, hogy a nőkkel kapcsolatos elképzeléseken mennyire túlhaladt az idő. Ez a nő nem csak egy országot vezet. Ez a nő újraírja a szabályokat. És ettől a világ minden lányának és asszonyának jobb lesz egy kicsit.”

De vajon milyen út vezetett a Time nagy presztízsű listájáig, az Új-Zélandon és a világsajtóban az elmúlt egy évben eluralkodó Jacinda-mániáig? Hogyan lett ebből a szinte szüntelenül mosolygó fiatal nőből a világ második, a nyugati világ első, hivatali időben gyermeket vállaló, és ezzel történelmet író miniszterelnöke? (A pakisztáni Benazír Bhutto 1990-ben szült, első miniszterelnöki ciklusa idején.) Tényleg minden olyan egyértelmű és rózsaszínű? Tényleg népmese ez, vagy inkább egy verejtékkel és kompromisszumokkal írt modern történet? És vajon akkor is ilyen nagy lenne a hype Jacinda Ardern körül, ha nem esett volna teherbe megválasztása után néhány héttel?

Erre voltam kíváncsi, amikor nekiálltam utánaolvasni – és -kérdezni egy kicsit. 

Jacinda, a „csodagyerek”

Jacindát nem akkor kezdték politikai csodagyereknek tartani, amikor 17 évesen belépett az új-zélandi Munkáspártba. Hanem már kiskamaszként, amikor csatlakozott az iskolaújság szerkesztőségéhez a mindössze 1700 lelket számláló Murupara régióban az északi szigeten. Az iskolába sok maori diák járt, Jacindát pedig mélyen megérintette az őslakosok kínkeserves történelme és az elnyomó fehér telepesek megjelenése után kialakuló és a társadalom szövetébe csontosodó egyenlőtlenségek.

Az ultrakonzervatív mormon vallás szerint élő családba született és ebben a szellemben nevelkedett Jacinda innentől fogva lelkes harcosa volt az egyenlő bánásmódnak, a gyermekjóléti kérdéseknek és más fontos ügyeknek, például a klímaváltozás elleni küzdelemnek. A szüleitől a szigorú elveken kívül megörökölte a természet, az emberek és az igazság szeretetét is. Apja negyven évig szolgált rendőrként, Jacinda, saját bevallása szerint korán megtanulta tőle, hogy „semmi sem fekete vagy fehér […] a bűnügyek és tragédiák mögött nagyon gyakran más bűnügyek és tragédiák rétegei húzódnak”.

A Barbie babák és táncórák helyett a családi traktor vezetésével és kisebb-nagyobb balesetek túlélésével foglalatoskodó lány tizenévesen iskola után fish & chipset árult egy helyi büfében. Végül az érettségi után két évvel, húszéves korában lépett ki a mormon egyházból, elsősorban annak a homoszexuálisokra nézve kirekesztő nézetei miatt. Szülei máig az egyház tagjai, de elfogadták, hogy a lányuk másban és máshogy hisz.

Evolution vs. revolution

Ez a fajta nyitottság egyébként egyáltalán nem kivételes a távoli szigetország társadalmában. Noha természetesen a politikai palettán ott is megtalálható mindenféle szín, a szélsőjobbtól a populistán és liberálison át a szélsőbalig, a nőjogok terén például kifejezetten progresszív államnak számít – Új-Zéland volt az első ország a világon, amely szavazati jogot adott a nőknek, messze az európai (pláne a magyar) átlagot meghaladó arányban töltenek be nők fontos közfeladatokat, Ardern pedig már a harmadik női miniszterelnöke az országnak.

De itt választották meg a világ első, nyíltan transzszexuális polgármesterét, majd később parlamenti képviselőjét is, Georgina Beyer személyében. Nem mellesleg, a férfiként született, majd 1984-ben nemváltoztató műtéten áteső Beyert még kétszer választotta újra az alapvetően konzervatív Wairarapa kerület lakossága...

Mindezek ismeretében a tény, hogy a 4,7 milliós Új-Zéland miniszterelnökének hivatali idejében gyereke született az élettársától, és a pár úgy döntött, annak érdekében, hogy Jacinda el tudja végezni a feladatát, amire a választók felhatalmazták, a férfi marad otthon a babával, „inkább fejlődési, mint forradalmi folyamat”, ahogy a Guardian napilapban megjelent publicisztikájában fogalmazott Helen Clark, Új-Zéland korábbi miniszterelnöke. (Angolosoknak, a szófordulat pontosan így hangzik: „this is evolutionary, not revolutionary”.)

Ezzel együtt, egy Budapesten élő új-zélandi ismerősöm, a harmincéves Lucy Blade szerint az emberek féltették Ardernt a miniszterelnöki munkától, de nem azért, mert nő, hanem mert a nagypolitikában viszonylag járatlan. De Lucy azt mondja,

az alsóbb és középosztálybeliek ugyanezért szavaztak rá; elegük lett az uralkodó rezsimből és ellenzékéből, frissebb, emberibb hangra és megoldásokra vágytak a politikában.

Miniszterelnökségének első évében pedig Ardern rácáfolt kritikusaira, mondja a részben maori származású lány. 

„Könnyedén beleáll a számára fontos vitákba. Hatékonyan képviseli, amit a kampányában ígért, például az őslakosok jogainak ügyét, amely Aotearoa (Új-Zéland) társadalmának egyik legfontosabb kérdése – mondta el kérdésemre. – Emellett transzparensen él és politizál, a rivaldafényt is büszkén viselte a terhessége alatt és azóta is, hogy anya lett. Erős és lágy, kitartó és empatikus, okos és melegszívű egyszerre, igazi wahine (nő)! Egyszerűen érti az emberek nyelvét, kapcsolódik hozzájuk.”

Emellett persze Jacinda Ardern született politikus (nem véletlenül foglalkozik politikával már húsz éve); különleges kapcsolatát választóival és az egész babavárás/gyerekszülés adta népszerűségét igyekszik használni is.

Ha már úgy adódott, hogy munkaköre miatt a nyilvánosság előtt volt kénytelen végigélni és végigdolgozni a terhességét, hát az embereket is bevonta például a névválasztásba. Kislánya középső nevét például a maori nyelvből választották, így lett a neve (nem elírás) Neve Te Aroha Ardern Gayford, amelyben a „Neve” azt jelenti: ragyogó, „Te Aroha” pedig őshonos nyelven azt, hogy szeretet. 

Ardern július elsejei élő Facebook-bejelentkezésében például 430 ezren látták, ahogy a nő, rögtön a szoptatás után, karikás szemmel, smink nélkül, ült a kanapén, karján a tíznapos gyerekkel, és széles mosollyal jelentette be, hogy hatályba lépett az általa kezdeményezett kormányzati családsegítő intézkedéscsomag. Majd nevetve hozzátette, reméli, hogy a sűrűn pukizó babából kijövő hangokat a nézők nem hallják. Ilyesmi azelőtt még egy olyan progresszív országban sem fordult elő, mint Aotearoa…

Nem csak játék és mese

Ezzel együtt Jacinda Ardern élete egyáltalán nem csupán babaillatú boldogság. A megválasztása pillanatában az ország egy jó része, köztük a saját szülei is, attól féltette, hogy „túlságosan fiatal” és „túlságosan érzékeny” a politikai harcvonalhoz.

A terhessége bejelentése után, amikor is a hangos gratuláló tömeg zajából bizony ki-kihallatszottak a kritikák, mondván például ezt:

„Jacinda, kérem vissza a szavazatomat, én rád voksoltam, nem a pelenkacserére!”

Vagy ezt: „Van egy csomó munka, amit terhesen és kisbabával is lehet végezni – a miniszterelnöki nem ilyen. Ha tudta, hogy gyereket akar, akkor a szakmai ambícióit félre kellett volna tennie, amíg a gyerekek megszületnek és elég nagyok lesznek.”

Utóbbi hozzászólás nem áll messze egy másik, csaknem harminc évvel ezelőtt hangoztatott véleménytől, amit a várandós Benazír Bhutto fejéhez vágott az akkori pakisztáni ellenzéki vezető, Szjeda Abida Huszajn (Syeda Abida Hussain): „A miniszterelnök asszony nyilvánvalóan mindent akar egyszerre […] egy ilyen embert, normális körülmények között úgy neveznénk: telhetetlen.” 

Jennifer Curtin, az Aucklandi Egyetem politikatudományok-professzora egyetért azzal, hogy a látszat ellenére olyan nagyon sok minden nem változott a politikai tisztséget vállaló nők megítélése terén. A női politikai vezetők most is ugyanolyan többszörös présben vannak, mint Bhutto idején. Ha nincs gyerekük, akkor megkapják, hogy „érzéketlenek” és „nőietlenek” (lásd például az már idézett Helen Clark esetét), ha fiatalok, akkor csak „inkompetensek” lehetnek (például az Ardernt ért kritikák), ha viszont gyerekeik vannak, akkor vagy „telhetetlen, rossz anyák”, vagy „képtelenek ellátni rendesen a vezetői feladataikat”.

„Kutatásokból tudjuk, hogy politikusnőként nincs jó pillanat a gyerekvállalásra – írja Curtin professzor publicisztikájában a New Zeland Herald napilapban. – Ez nem egy gyerekbarát munka, így a női politikusok között több a gyermektelen, mint a férfiak között. Ardern éppen ezért komoly tabukat dönt le azzal, hogy most szült. Ezzel a szó szoros értelmében és átvitt értelemben is elutasítja azt a nézetet, hogy a családos nők kevésbé komolyan vehetők és elkötelezettek a politikai-vezetői munka iránt. Arra számítok, hogy ennek másodlagos hatása is lesz; Ardern ugyanis nyomás alá helyezte a magán- és közintézményi munkáltatókat egyaránt, hogy dolgozzanak ki olyan támogató rendszereket, amelyek könnyebbé teszik a családos nők és férfiak munkavégzését.”

Jacinda Ardernnek már a terhessége idején kismilliószor föltették a kérdést: vajon hogyan tudja ellátni felelősségteljes munkáját várandósan, majd később egy néhány hónapos gyerek mellett? Ő pedig mindannyiszor mosolyogva válaszolt. Például ezt:

„Csak terhes vagyok, nem cselekvőképtelen. Éppen úgy, ahogy a legtöbb nő, aki teherbe esett már előttem, egyszerűen teszem a dolgom.”

Amikor pedig a BBC riportere föltette neki mindannyiunk életének legalapvetőbb kérdését, miszerint: „Akarhat-e mindent egy nő?” – ezt válaszolta:

„Igen, akarhat mindent. De nem kellene, hogy egyedül küzdjünk meg érte. Van egy tévhit, hogy a nők, ha családot és karriert is akarnak, akkor dolgozzanak csak meg érte maguk, egyedül, ráadásul úgy, hogy az egész tűnjön egyszerűnek, ne beszéljenek a nehézségekről. Ezzel nem értek egyet. Mi mindannyian mindig is egyensúlyozni fogunk a feladataink, szerepeink között, és mindig is lesz egy pici bűntudatunk. De nem kellene, hogy egyedül csináljuk!”

Back to business

Kritikai hangok ide vagy oda, a baba megszületett, méghozzá a lehető leghétköznapibb körülmények között (Jacindát Clarke vitte be a közkórházba a saját autóján, ahol egy mezei szülőszobán két mezei bába segítségével világra jött a 3 kiló 30 dekás kislány). A közvélemény jelentős része pedig azután is Jacinda és Clarke mellett áll, hogy Ardern bejelentette: hat hét elteltével fokozatosan visszatér a munkába, mert az ország lakói ezzel bízták meg, a gyerekkel pedig Gayford marad otthon, aki addig felfüggeszti a munkáját a televíziónál.

Azt elképzelni sem merem, hogy mit kapna egy ilyen döntésért itthon az ellenzéktől és a kommentelőktől, odakint mindenesetre egy-két barátságosan kritikus blogbejegyzésen kívül (itt például egy blogger apuka azt írja, hogy tiszteletben tartja a döntését, de azt kéri, fontolja meg, hogy ne hat hetet, hanem hat hónapot marad otthon a babával) nem szedték le róla a család döntése miatt a keresztvizet. Politikai ellenfelei és azok szavazói is gratuláltak nekik a gyermekáldáshoz.

Neve Te Aroha Ardern Gayford éppen ma négyhetes. Édesanyja két hét múlva visszaül az új-zélandi kormány miniszterelnöki székébe, az apukája pedig átveszi otthon az irányítást.

Jól van ez így? Ezt döntse el mindenki maga, a lényeg úgysem az, hogy te vagy én mit gondolunk erről; hanem az, hogy annak a háromfős pici családnak, Magyarországtól 18 ezer kilométerre, most így jó.

Mindenkinek így kellene csinálnia? Nem, ezt senki nem állítja, ők sem. Az viszont biztos, hogy az ottani lányoknak új ikonjuk született, aki fontos alternatívát mutat nekik – ahogy az új-zélandi Lucy Blade írta:

„Jacinda Ardern sztorija számunkra a bátorságról szól. Arról, hogy felállsz, és azt mondod: igen, képesek vagyunk kihordani a gyerekeinket és aztán folytatni a munkánkat. Bárhogy döntünk is a gyerekvállalásról, ez a nő egy rendíthetetlen példakép az új-zélandi nők és kislányok számára, aki azt tanítja: húzd ki magad, légy határozott és büszke arra a bizonyos döntésre, és arra, hogy nő vagy a férfiak világában.”

D. Tóth Kriszta