„Minden, ami szegregál, embertelen, és le kell győzni” – 130 éve kaptak először szavazati jogot nők

–

1871-ben, Dunedinben nyílt meg Új-Zéland első leánygimnáziuma, nem sokkal később pedig a fiatal nők már a felsőoktatásba is jelentkezhettek. 1877-ben Kate Edger lett az első nő a Brit Birodalom területén, aki egyetemet végzett, majd Helen Connon követte őt, aki a nők közül először szerzett mesterdiplomát. Hamarosan mások is követték a példájukat, és 1893-ra az új-zélandi egyetemi hallgatók több mint felét nők alkották. Az ország büszke volt eredményeire, a nők függetlenségének híre pedig egyre messzebbre jutott a világban.

A nőjogi mozgalom kulcsszereplője a christchurchi Kate Sheppard volt

1847-ben Catherine Malcolm néven született Liverpoolban, és húszéves korában költözött Új-Zélandra. 1871-ben találkozott Walter Sheppard kereskedővel, akihez feleségül ment, majd aktív szerepet vállalt a Woman’s Christian Temperance Union (WCTU) nemzetközi mértékletességi szervezet munkájában. Itt ismerkedett meg a politikával, de találkozott a szexizmus fogalmával és más előítéletekkel is.

A Brit Birodalomban és az Egyesült Államokban működő választójogi mozgalmak által inspirálva Sheppard a hozzá hasonlóan gondolkodó nőkkel gyűléseket szervezett annak érdekében, hogy szavazati jogot szerezzenek, majd valódi befolyást gyakorolhassanak a társadalomra. Kezdetben az alkoholfogyasztás mérséklését tűzték ki céljukként, Sheppard azonban úgy vélte, hogy

„minden, ami szegregál, legyen az faji, osztálybeli, hitbeli vagy nemi hovatartozás, embertelen, és le kell győzni”.

Mozgalom a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelem mintájára

A szervezet tagjai a rabszolgaság elleni abolicionista mozgalom által alkalmazott módszerekkel dolgoztak: értekezéseket írtak és röpiratokat adtak ki, nyilvános gyűléseken szólaltak fel, a találkozóik pedig korábban soha nem látott szövetségbe kovácsolták a különböző társadalmi osztályokból származó nőket.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

SEA SOCIETY® (@seasocietynz) által megosztott bejegyzés

Mivel a rabszolgaság ellen harcoló abolicionisták számára a legerősebb eszköznek a tömeges petíció bizonyult, a női aktivisták is előszeretettel alkalmazták ezt, ráadásul – akárcsak a rabszolgaságot ellenzők esetében –

a reformot követelő petíció aláírása azok számára is lehetőséget adott a politikai véleménynyilvánításra, akiknek nem volt szavazati joguk.

Az első petíciót 1891-ben tízezren írták alá. Egy évvel később, a második petíción már kétszer annyi név szerepelt, az 1893-as petíció mellé pedig már 31 871-en álltak, ami akkor az új-zélandi nők negyedét jelentette. Ez volt az új-zélandi parlamenthez valaha benyújtott legnagyobb petíció – a maga háromszáz méterével a szó konkrét értelmében is.

Mint minden mozgalom esetében, a női választójoggal szemben is szerveződött ellenzék

Voltak, akiket riasztott az elképzelés iránt mutatott, egyre növekvő támogatás. Az ellenzék egy részét titokban az alkoholipar résztvevői és a kocsmárosok finanszírozták, jellemzően azok, akik aggódtak a mozgósítás miatt.

A kritikusok azt állították, hogy a nőjogi mozgalommal a társadalom természetes tagoltságát fenyegeti veszély. Azzal érveltek, hogy a nők valójában nem is vágynak egyenlő jogokra, mindez csak egy hangos kisebbség véleménye, ráadásul

ha az intézkedés érvénybe lép, a nők és a férfiak „nemtelenek”, sőt „degeneráltak” lesznek, ami egyenes út a társadalom összeomlásához.

Más kétkedők inkább amellett lobbiztak, hogy a nők csak úgy szavazhassanak, ahogyan az illetékes miniszter vagy a papjuk utasítja őket. A szavazati jogot ellenző szervezetek megpróbáltak saját ellenpetíciót indítani, ez azonban kudarcba fulladt, miután elterjedt a hír, hogy ingyenitalokat ajánlottak fel azoknak, akik aláírják a kezdeményezést.

Azonban nem mindenki ellenezte a nők szavazati jogát

Sok új-zélandi férfi, köztük különböző politikai hátterű elismert vezetők is támogatták, hogy a nők szavazati jogot kapjanak. Voltak közülük néhányan, akik úgy gondolták, hogy a saját politikai pártjuk népszerűségét mozdítja elő, ha támogatják a petíciót.

1893. szeptember 8-án az új-zélandi parlament végül megadta a huszonegy év feletti nőknek a választójogot, a döntés pedig tizenegy nappal később jogerőre emelkedett, és a nőknek szavazati jogot biztosított.

Az ez után következő választásokon a szavazásra jogosult nők több mint nyolcvan százaléka élt is a jogával, az új-zélandi választójogi mozgalom sikerének hatásai azonban messze túlmutattak ezen. Amikor a nők megszerezték a szavazati jogot, Új-Zélandról táviratokat küldtek más országok női választójogi mozgalmai számára, később pedig Kate Sheppard beutazta Angliát, Kanadát és az Egyesült Államokat, és előadásokat tartott arról, hogyan sikerült elérniük a céljukat.

Az első parlamenti választások, amikor a nők is szavazhattak, szintén döntő hatásúak voltak

Maga a tény, hogy a nők nagy számban vettek részt a választásokon, megcáfolta az ellenzők által előszeretettel hangoztatott érvet, miszerint a nők többsége egyáltalán nem vágyik szavazati jogra, sőt inkább közömbös az egész mozgalom iránt.

A sikert világszerte nagyszerű kísérletnek, a szemünk előtt zajló fejlődés példájának tekintették, Kate Sheppard azonban – aki ma az új-zélandi tízdolláros bankjegyen látható – utólag a következőképpen értékelte az általuk elért eredményeket:

„Végül semmi sem állt a feje tetejére. Az országot nem vezettük szörnyű pusztulásba, de nem is orvosoltunk minden problémát. Egyszerű fejlődés csak, ami történt.”

És igaza volt, a sikeres petícióval járó fordulópont nem egyik napról a másikra hozott változásokat. 1893-ban az új-zélandi nők szavazati jogot kaptak, az első nőt azonban csak negyven évvel később, 1933-ban választhatták be a parlamentbe. 

Ráadásul hiába volt Új-Zéland jó példa, a világ más részein még váratott magára a fejlődés

Az első világháború előtt mindössze négy országban kaptak választójogot a nők. Az első Új-Zéland volt, majd Ausztrália 1902-ben, Finnország 1906-ban és Norvégia 1913-ban. A világháború tapasztalatai azonban sok országban katalizáló hatással bírtak, olyan módon alakították át a társadalmi nézeteket, amire a választójogi mozgalom korábbi érvei nem voltak képesek.

Az első világháborúban társadalmak egészét mozgósították, a gyári termelés ugyanolyan fontossá vált, mint a katonák jelenléte a csatatéren – végül pedig egyre inkább elmosódtak a határok a háborús és az otthoni front között. A nők a hazai frontokon új szerepeket vállaltak, muníciós munkákban vettek részt, egyre többen dolgoztak sofőrként és irodákban is,

az újonnan betöltött szerepük láttán pedig egyre több kormány vélte úgy, hogy már nem lehet tőlük megtagadni a szavazati jogot.

1920-ban, a világháború után elsőként, az Egyesült Államokban iktatták törvénybe a nők választójogát, majd más országok is hasonlóképpen cselekedtek, köztük Nagy-Britannia, Németország, Hollandia és a balti országok, Észtország, Lettország és Litvánia. 

Máshol a folyamat hosszabb ideig tartott. A francia nők 1944-ben kapták meg a választójogot, nálunk 1945-ben vezették be az általános, egyenlő és titkos választójogot. Svájcban csak 1971-ben engedélyezték, hogy a nők szavazhassanak a szövetségi választásokon, és a nők szavazati jogát helyi szinten érintő utolsó korlátozásokat csak 1990-ben oldották fel – ennek okairól ebben a cikkben írtam korábban. 

Kuvaitban a nők csak 2005-ben kaptak választójogot, Szaúd-Arábiában ezzel szemben még ma sem szavazhatnak. És bár a nők egyenjogúságát eredményező folyamat még messze nem ért a végére, az új-zélandi sikerek hatása óriási volt: egy olyan történelmi lépés, amely sok millió nő és férfi világnézete mellett az önmagukról alkotott képet is megváltoztatta.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Ponomariova_Maria

Mózes Zsófi