–

Először is, Bence azt állítja, ő már nem érzi az illatot a műhelyben, legfeljebb akkor, ha ritka, új fafajta érkezik hozzá, és épp felvágják. Másodszor meg zavarja a por, ami a munkájával jár, és ami állandóan ellep mindent, nem menekülhet tőle. Harmadszor nehezményezi a pakolást, mert hát, ezeket a fákat (pláne, ha a bútor már elkészült belőlük) jó sokat kell cipelni, mozgatni. Szóval ha azért kattintottál, hogy egy mesébe illő történetet olvass a jóképű asztalos srácról, aki újra piedesztálra emeli ezt a szép, régi mesterséget, akkor csalódni fogsz, nem ezt fogod kapni. Helyette az igazságot, ami – ígérem – még sokkal érdekesebb és sokszínűbb lesz.

A cél és az eszköz

Vályi Bence első találkozása a fával a gördeszka volt hatéves korában, de inkább hatott rá a kultúrája, mint az anyaga. Tetszett neki, hogy ez a sport nem vesz el semmit a természettől, hiszen csak az utca meglévő elemeit használja. Később ennek a gyerekkori szerelemnek az ihletésére készített egy gördeszkarámpa formájú gyerekágyat is, amiben ma kisfiúk alszanak, de igazából ő is örülne neki, ha létezne franciaágy méretben, csak nem tudja, mit szólnának hozzá a lányok… Inkább majd a leendő gyerekének készít ilyet, ha ott tart.

„A gördeszka és a többi deszkasport, amit művelek, például a szörf, olyan szabadságélményt adott, ami kitágította számomra a világot, és én meg akartam ismerni – mesél a kezdetekről. – Rájöttem, hogy ha van egy hiányszakmám és beszélek angolul, akkor eljuthatok olyan egzotikus helyekre, mint például Új-Zéland vagy Ausztrália, ahol a hobbijaimnak élhetek. Így találtam rá az asztalosmesterségre (ami ezekben az országokban nagyon keresett), amiben persze az is megfogott, hogy szeretek a kezemmel alkotni, és szeretem látni a munkám eredményét. De

sok évet kellett befektetni a tervembe, mert ha valaki komolyan akarja csinálni, ahhoz valódi lelkesedés kell.”

Bence ugyanis teljesen a nulláról indult, otthon nem látott senkit barkácsolni. Előbb elvégzett egy asztalos iskolát, aztán keresnie kellett egy mestert, akihez beállhatott tanulni – de ezért általában az inasnak kell fizetnie. Az iskola ugyanis csak arra jó, hogy kialakuljon egy biztonságérzete a gépek használatával kapcsolatban, de valódi gyakorlatot nem lehet ott szerezni. A mesterét végül egy véletlennek köszönhette: egy barátja elment egy wellnesshétvégére, és a szaunában találkozott egy bácsival, aki épp arról panaszkodott, hogy asztalosként nincs embere, aki dolgozni akarna. A barát azonnal tudott egyet.

Bence egy évig volt asztalosinas, amikor bement az új-zélandi nagykövetségre, és jelentkezett mint egy hiányszakma betöltője. „Én csak szörfözni akartam, ez vezérelt mindig – és most is. Illetve volt egy olyan álmom is, hogy harmincéves korom előtt beutazom a világot, amit sikerült is megvalósítanom asztalosként. Ausztrálián és Új-Zélandon kívül éltem Máltán és a Kanári-szigeteken is. De nem azért mentem el itthonról, mert nálunk minden rossz, hanem csak azért, hogy szörfözhessek, és tisztességesen megéljek a munkámból. Az új célom pedig az, hogy kétlaki életet élhessek: télen négy-öt hónapra átköltöznék a Kanári-szigetekre.”

Semmiből várat… sok-sok munkával

Ha most megnézed Bence Insta-profilját (amit már tízezren követnek, azért az nem semmi), úgy tűnik, mintha máris az áloméletét élné: a munkájában kreatív és egyre csak fejlődik, a környezettudatosság jegyében tart „zero waste” workshopokat, lassan csapatot is épített maga köré, és ott van a szenvedély mindenben, amit magáról közvetít – hol a deszkasportokkal, hol meg épp a szép nőkkel kapcsolatban, akik közül Sofía Vergara az etalon számára. Úgy tűnik, mintha az önmagáról sugárzott kép nagyon profi tervezés eredménye lenne, mintha az üzletét külföldi minták alapján építgetné. De ez csak a látszat:

 „Ausztráliában és Új-Zélandon nem azt tanultam meg, hogy hogyan lehet vállalkozást építeni, hanem azt, hogy szidalmazás nélkül is hogyan lehet valakit motiválni

– mondja. – Itthon a mai napig az a szokás, hogy ha a tanuló valamit elront, akkor a mester csak még jobban lebassza – velem is így történt. Ott viszont azt mondták: »sebaj, másodjára jobban csinálod«, és legfeljebb építő kritikát kapsz. Rám személy szerint ez sokkal jobban hatott.” 

Azt meg, hogy hogyan kell brandet építeni, nem asztalosoktól, hanem más területen dolgozó sikeres emberektől tanulta vagy leste el, és integrálta a saját elképzeléseibe. Hálás is nekik ezért, de persze ahhoz, hogy jól tudja használni az innen-onnan felszedett információkat, előbb önmagával kellett tisztába jönnie. 

„Én például olyan asztalos vagyok, aki nem szeret kilépni a műhelyből, amit csak úgy lehet elérni, ha mások jönnek ide – ezért indítottam a workshopokat. Mert arra viszont nyitott vagyok, hogy másokat beengedjek, és megmutassam nekik a szakmai fogásokat.

Amíg tart az alkotófolyamat, azt én is élvezem, de amikor ki kell szállítani a bútort, fel kell pakolni, parkolóhelyet kell találni, izgulni azon, hogy elférünk-e majd a lépcsőházban, félni attól, nehogy összetörd, amit csináltál – ezt már nem csípem. Így viszont ezzel nem is kell foglalkozni.”

Terjeszkedni, visszaadni, fejlődni

Emellett a környezettudatosság is fontos szempont volt a tanfolyamok elindításában: nem szerette volna a hulladékfát, ami a bútorok előállítása során keletkezik, kidobni – keresett hát valami funkciót nekik. Amikor egyszer egy kisgyerekes családnak készített kerti házikót rendelésre, úgy döntött, a megmaradt anyagból készít pár építőkockát is a gyerekeknek. Amikor átadta, elkezdett beszélgetni az anyukájukkal, akiről kiderült, hogy formatervező mérnök, és szívesen dolgozna vele. A zero waste workshopokat ma már együtt viszik Csortán Beátával, aki nemcsak ötletekkel szállt be a vállalkozásba, de ott van a tanfolyamokon is a jelentkezők mellett.

„A workshop egy remek kikapcsolódás mindenkinek, legyen az nő vagy férfi – mondja. – És itt maximum négyen dolgoznak egyszerre, ketten felügyeljük őket, így nulla kézügyességgel is érkezhet valaki, és a nap végére megtanulja ugyanazt előállítani, mint amit mi csinálunk, mert végig segítjük őket. Eleinte főleg anyák jöttek, de most átfordult a dolog: az új tendencia, hogy a férjüket fizetik be egy alkalomra, például arra, hogy maguk készítsék el azt a kiságyat a gyereknek, amit különben tőlem rendelnének meg. Így sokkal jobban járnak, mert nem számoljuk fel a kiszállítási költséget, a parkolást, minden egyebet, és a saját kezükkel hozzák létre a bútorukat.”

Bence amúgy is azt vallja, hogy aki beletanul az asztalosmesterségbe, az életrevalóbb lesz minden területen, mert ha bármi eltörik vagy elromlik körülötte, már lesz kézügyessége ahhoz, hogy megjavítsa.

Persze biztosan akadnak olyanok is, akik miatta, az ő személyes varázsa miatt jelentkeznek – vetem közbe. Azért ez a „tetovált asztalos” elég jól kitalált imázs.

„A név valójában onnan jön, hogy anyukám azt mondta, nem lesz munkám, ha lesz tetoválásom, úgyhogy be akartam neki bizonyítani az ellenkezőjét: hogy direkt erre építem a vállalkozást – meséli. És hozzáteszi: most már nem is kételkednek benne a családban. – De harmincegy éves koromig még észszerűen varrattam: nem jött le a karomra, csak a póló alá tetováltattam. Úgy vagyok vele, hogy ilyen ágyat bárki tud készíteni, valami pluszt kell adnom hozzá az embereknek. És most nemcsak a személyemre gondolok, hanem a megbízhatóságra is: nálunk minden megrendelő időre megkapja a terméket.

Az pedig, hogy így nézek ki, hogy nem vagyok a megszokott asztalosfigura, csak egy adottság, amit használunk, de egyre kevésbé szeretném magam középpontba állítani.”

Ehelyett csapatot toborzott maga köré, és inkább vállalkozóként tekint magára. Csak olyan munkatársakat fogad el, akiket szakmán kívül, emberileg is becsülni tud. „Bejönnek, és egy nap alatt kiderül, milyen a hozzáállásuk a munkához és a többi emberhez. Illetve fontos az is, hogy mindenki kreatív legyen – teljesen mindegy, milyen területen: dekorfestés vagy formatervezés, a lényeg a kreativitás, mert olyanokat keresek, akik azt tudják, amiben én nem vagyok jó, hogy én is tanulhassak tőlük.”

„Fogta az apja a gyereke karját, és a vénájába szúrta a heroinnal teli fecskendőt” – Tamás története

WMN Life – 2022. április 22. – WMN

Esélyt teremteni annak, akinek nem volt

Illetve egy helyet fenntart a műhelyben valakinek, akit ő nevel ki asztalosmesterré – ezt most a 17 éves Gergőben látta meg, akit a Cseppkő Gyermekotthonból vett maga mellé. Nem messze lakik ugyanis tőle, és egy nap eszébe jutott, milyen jó lenne esélyt adni egy fiatalnak, hogy szakma legyen a kezében, mire felnőtt lesz. Felvette a kapcsolatot a gyermekotthon vezetőjével, ő pozitívan fogadta a megkeresést, és miután elmondta neki, mit vár, előkészítették neki a terepet a kiválasztáshoz. Bence már csak a három legígéretesebb jelentkezővel találkozott, és mindegyikükkel elbeszélgetett, megkérdezte például tőlük, hogy ha a világ összes pénze az övék volna, mire költenék.

Úgy látszik, Gergő adta a legjobb választ, mert azóta Bencénél tanul, és ő nagyon elégedett is vele. A zero waste workshopból befolyó összegekből az ő asztalos iskoláját finanszírozzák – ezt pedig elmondják mindig a résztvevőknek is.

„Vannak olyan asztalosok, akik nem szívesen adják ki a fortélyaikat a kezük közül – mondja Bence. – Ők bezárkóznak, és csak annyi megrendelést vállalnak, amennyit saját maguk teljesíteni tudnak a két kezükkel. Én nem tartozom közéjük – és nem is vagyunk egymás konkurenciái.

De ha belépek egy ilyen műhelybe, csodálom őket! Egy bútorrestaurátortól is szívesen tanulnék, de minket más hajt.” Bence inkább egy olajozottan működő, sokakat foglalkoztató, nagy műhelyt szeretne, ami akár sorozatgyártásra is alkalmas – ehhez viszont még sokat kell tennie. Hál’ istennek, a sok munka sosem riasztotta el semmitől.

A cél lebegjen a szemed előtt

Két éve például a filmgyártásba is belecsöppent, és azóta már hat külföldi produkciónak gyártott díszletelemeket. „A filmes megrendeléseket az angolnyelv-tudásomnak köszönhetem, mert kevés asztalos beszél nálunk azon a szinten angolul, hogy amikor a külföldi berendező idejön, és elmondja, mit szeretne, akkor valaki meg tudja valósítani. Most dolgozom a hetedik produkción (egy Netflix-sorozaton), ebben már a saját műhelyemből, de a Fekete özvegyben például még beugró asztalos voltam, aki helyrehozta a jelenetben széttört díszletelemeket, és akkor testközelből láttam Scarlett Johanssont is.” 

És ezt nem azért mondja, mert ekkor érezte úgy, hogy eljutott a csúcsra – távolról sem.

„Számomra a legnagyobb visszajelzés az, amikor idejön egy anyuka a workshopra, és azt mondja: a tizenegy hónapos gyereke születése óta nem lépett ki az anyaszerepből, de erre a tanfolyamra el akart jönni. Ez nagyon megérint, hogy amit csinálok, az ennyire tetszik az embereknek.”

Úgyhogy bármilyen okból került is ebbe a szakmába, az biztos, hogy 33 évesen már nem keveset ért el benne, és persze vannak még ötletei arra, hogy hogyan szeretne továbbfejlődni. „Nagyon jó volt, hogy anyu megtanított úszni, hogy emiatt lejártam az uszodába, hogy aztán beleszerettem a szörfözésbe, majd megtaláltam az eszközt, ami lehetővé teszi, hogy azt művelhessem. Ha újrakezdhetném, lehet, hogy mást csinálnék, de fogalmam sincs, mi lenne az. Most örülök annak, ami van, de tudod, én olyan ember vagyok, hogy bárhol ledobsz a világon, fel fogom találni magam, és nem ijedek meg attól, ha váltani kell. Egyelőre viszont ez a műhely a legjobb eszköz arra, hogy azt az életet élhessem, amit szeretnék.”

Gyárfás Dorka

Képek: D. Tóth Kriszta / WMN