„Semmi bajom a feministákkal, de…” – Kommentek, amelyekkel többet ártasz, mint hinnéd

–

Hát, én ezzel sosem találkoztam még, ilyen nincs is

Ez a fajta tagadás egészen pusztító tud lenni: valós gondokat, sérelmeket annullál valaki mindössze azért, mert ő maga még nem tapasztalt ilyesmit. Azaz: én még sosem jártam az Északi-sarkon, szerintem nem is létezik. Sosem láttam még kacsacsőrű emlőst, szóval nincs is ilyen állat.

Egy másodpercre állj meg, és gondolj bele, milyen érzés lehet az áldozatnak (vagy panaszt tevőnek) azt olvasnia, hogy azonnal meghazudtolja valaki? Vajon legközelebb is ilyen bátran meri-e vállalni a sérelmét nyilvánosan, vagy elgondolkodik, hiszen a múltkor is lehülyézték?

Őszintén nagy öröm, ha rád sosem emelne kezet egy férfi, el sem tudod képzelni, hogy belecsússz egy bántalmazó kapcsolatba, és téged sosem ért semmiféle hátrány azért, mert nő vagy – de sajnos nem vagyunk egyformák és a tapasztalataink is mások. Épp ezért a legokosabb, amit tehetsz, ha elolvasod, mások miként keveredtek egy általad nem ismert helyzetbe, és megpróbálsz segíteni nekik, meghallgatod és bátorítod őket. De legalábbis nem próbálod meg eltagadni a fájdalmukat, dühüket.

Szerintem ez túlzás

Az egyik leggyakoribb komment bármilyen egyenjogúsággal kapcsolatos írás alatt. Ártalmatlannak tűnik, és többségében nem is rosszindulatú. Mégis káros, hiszen bagatellizálja a problémát. Ahogyan a csípős ételek esetében is mást érzünk finomnak, pikánsnak vagy elviselhetetlenül erősnek, úgy bizonyos élethelyzeteket, jelenségeket is máshogy ítélünk meg. Más az előéletünk, máshogyan neveltek bennünket, ami egyikünk számára mindennapos dolog, annál más felháborodik, és tenni akar valamit a változásért.

Annak viszont, aki szerint valami jól van úgy, ahogy van, tisztában kell lennie valamivel: azok, akik lázadnak, a legtöbbször hosszú ideje foglalkoznak a problémakörrel, és sokkal jobban átlátják azt, mint ő, akit bevallottan nem érdekel egyáltalán. Így azt is sokkal jobban meg tudják ítélni, hogy mi a túlzás és mi nem az.

És persze, mindenki tévedhet, mindannyiunknak vannak túlkapásai néha, de jusson eszedbe, amikor legközelebb bepötyögnéd, hogy „ez már azért túlzás”: nem szabhatod meg másoknak, hogy mi fáj nekik vagy mi zavarja meg őket.

Ne rinyáljatok már!

Ebben a kommentben az a „gyönyörű”, hogy az, aki leírja, észre sem veszi, hány sztereotípiát sűrít bele egyetlen megjegyzésébe: egy nő legyen csendes, elegáns, ne hisztizzen (mert, ugye, MINDEN nő hisztizik, ez afféle női attribútum), és hát a férfi nyugalma mindig fontosabb, mint az, amit a nő közölni szeretne.

Ha sarkítani akarok, így fordítom: kussoljatok már, és tűrjetek csendben. Ha kevésbé akarok sarkítani, így: aha, oké, hallom, amit mondasz, de idegesít, ahogy mondjátok, megzavarjátok a nyugalmamat.

Akkor mégis hogyan kellene megoldanunk bármit, ha nem beszélhetünk róla? És miért épp te akarod megmondani, mi a megfelelő hangnem/stílus a jelzésére?

Kikérem magamnak!

Mosom kezeimet, én sosem tennék ilyet, nem is vagyok olyan, mint akiről szó van, és egyébként meg kikérem magamnak, hogy egy kalap alá vesztek más férfiakkal. Ez az egyik legtipikusabb reakció bármiféle írás alatt, amelyben a hímsovinizmus kerül terítékre. A kommentelő nagy hangon reklamál, amiért le merjük írni, hogy „sok férfi” vagy „a férfiak jelentős része” – és közben nem veszi észre, mekkora öngól ez az a reakció:

te azt KÖVETELED egy nőket ért hátrányokról szóló cikk alatt, hogy MINDENEKELŐTT azt deklaráljuk, te nem vagy olyan, és egyébként is milyen sok nagyszerű férfi van. Sőt: még ki is fejted, neked milyen rosszulesik az általánosítás, és foglalkozzunk inkább a te érzéseiddel. Ez azért valahol állati ironikus, nem?

És persze őszintén remélem, hogy az általánosítás olyankor is zavar, amikor szőke nős vicceket mesélsz, a női sofőrökön élcelődsz vagy amiatt alázol valakit, hogy szerinted nem ismeri a lesszabályt.

És mi van azokkal a férfiakkal, akik…

Bántalmazással kapcsolatos cikkek alapvetése, hogy perceken belül megjelenik a férfi, aki vehemensen követeli, hogy foglalkozzunk a nők által bántalmazott férfiakkal is. ITT ÉS MOST. Lehetőleg előbb, mint a nőkkel.

Elárulok egy titkot: azok, akik a bántalmazás ellen harcolnak, annak minden formáját elítélik, akárki kövesse is el. Tehát neked nem kell minden egyes bántalmazott nőkről szóló cikk alatt előadnod a performance-odat, amely arra hívja fel a figyelmet, szegény fehér, középosztálybeli férfiak milyen szörnyűséges elnyomás alatt élnek.

A tanácsom az, nézd meg a bántalmazási statisztikákat, és gondold át: ha kerékkötője vagy a teljes, globális változásnak, azzal vajon nem akadályozod-e egyúttal a bántalmazott férfiak ügyét is? Na ugye.

Nő létére így viselkedik?

„Azt még meg is értem, hogy zavarja, ami vele történt, de hát miért kell csúnya szavakat használni/kihívóan öltözködni/provokálni?”

Oké, oké, elfogadjuk, nem szép dolog, hogy megerőszakoltak, de hát miniszoknyában voltál. Meg még ittál is. Ejnye-bejnye! Persze, szerintünk sem jófejség, hogy a férfi főnököd ellopta és sajátjaként állította be az ötleted – de muszáj volt jelenetet rendezned értekezleten?

Ahogyan a fiúkat olyan ostobaságokkal kondicionálják születésüktől fogva, hogy „katonadolog” meg „a fiúk nem sírnak”, a nőket arra trenírozzák, hogy mindig maradjanak decensek, fegyelmezettek, minden körülmények között legyenek udvariasak, és örüljenek annak, ha bármely férfi érdeklődést mutat irántuk. Bármilyen is az az érdeklődés, vegyék bóknak.

Egyszer és mindenkorra jó volna leszámolni azokkal a butaságokkal, hogy egy nőnek hogyan KELLENE viselkednie adott helyzetben – különösen, mivel csak arról az apróságról feledkeznek meg sokan, hogy a „hiszti” vagy a „csúnya beszéd” az esetek jelentős részében reakció, és nem a semmiből jön.

Azt pedig, ugye, nem kell fejtegetnem, hogy nincs az az öltözék vagy alkoholmennyiség, ami feljogosítana bárkit arra, hogy visszaéljen a helyzetével?

Kérlek, te se erősítsd ezeket a sztereotípiákat a kommentedben!

Szerintem ezt így meg úgy kellene/lehetne megoldani, és slussz

Nemrég egy cikkemben arról írtam, az információalapú társadalomban milyen konkrét, akár egészségkárosító hátrányok érik a nőket. Például évente sok nő hal meg vagy szenved súlyos sérülést amiatt, mert az autók biztonsági öveit a férfitest paramétereire tervezték. A kommentekben hamar előkerültek azok, akik a fenti kommenttípusok szerint elmagyarázták, hogy

• csak picsogok;
• ilyen nincs is, ők sosem találkoztak ilyesmivel;
• nekik pont jó helyen fut a biztonsági öv;
• menjek el és vegyek ülésmagasítót (és ne picsogjak, lépjek tovább).

A negyedik akár segítőkész javaslatnak is tűnhetne, de egyrészt ott volt a zárójeles rész, másrészt pedig álljunk meg egy pillanatra.

Az ignoráns tervezés az alacsony embereket érinti, akik között arányaiban sokkal több a nő. De férfiak is vannak. A férfiaknak viszont nincsenek nagy melleik, így mégiscsak megállapodhatunk abban, hogy

• a probléma ugyan nem kizárólag nőket érint; de
• őket nagyobb arányban; és
• sokukat duplán is (magasság + nagy mell)

Ha ez a probléma csak mintegy a nők felét érinti, az a föld lakosságának 25-30 százaléka. Ha a férfiak tíz százaléka is érintett, akkor viszont ennél is jóval magasabb ez a szám. Ez pedig már nem figyelmen kívül hagyható (nem mintha 15-20 százalékot fair volna ignorálni), és nem tudható le annyival, hogy „vegyél magadnak ülésmagasítót”.

Amikor tehát azt hiszed, roppant kreatívan megoldottál egy dolgot, és ezt arrogánsan be is kommenteled (mert hát másnak nyilván sosem jutott még eszébe semmi hasonló), gondold át, nem épp bagatellizálod-e mások (egyébként halálossá is válható) problémáját.

Például te magad szeretnél-e ülésmagasítóval a hónod alatt rohangálni a városban (mert, ugye, nem mindig a saját autódban utazol), vagy annak örülnél, ha a világ vezető mérnökei néhány nap alatt kikísérleteznek valami megoldást, ami senkit nem sorol vissza egy alsó tagozatos általános iskolás szintjére?

Szóval örülünk, hogy sokan vagytok ilyen kreatívak, amíg nem titeket érint egy probléma, de mi igazi, hosszú távú, általános megoldást akarunk.

Hát én meg így vagyok boldog, és aki nem, az hülye!

Az egyik legpusztítóbb kommentek egyike, mivel nőktől érkezik, és a férfiakat is megerősíti abban, hogy „a rendes nők” igenis a családi tűzhely őrzésére vágynak csak, gyerekeket szeretnének nevelni, és nem vágynak karrierre. Aki mást szeretne, az deviáns, sérült, és majd rájön egyszer a saját kárán, mennyire ostoba volt. Fontos: azokra is nagyon mérges vagyok, akik azokon gúnyolódnak, akik tényleg, őszintén a fentiekre vágynak, és ki is teljesednek benne. Egyik sem megengedhető, és alapjaiban rengeti meg az amúgy is ingatag sisterhoodot.

A boldogság ezerszínű, és nekünk nincs jogunk megmondani, ki mitől érzi jól magát. Vagy mitől KELLENE jól éreznie magát. Nekem hiába magyarázza bárki, hogy a vaníliafagyi a legfinomabb, ha a pisztáciát szeretem – és fordítva. De attól még, hogy nem szeretem a vaníliát, nem várom el, hogy kizárólag pisztáciát lehessen kapni a fagyizóban, és nem hülyézek le mindenkit, aki mégis vaníliát enne.

Őszintén hiszem, hogy ez semmivel sem bonyolultabb az életben. Mindenki éljen aszerint, ami őt boldoggá teszi, egészen addig, amíg nem árt vele másoknak. Legyen a fagyizóban mindenféle íz, és ennyi.

Attól még soha senki nem lett jobb feleség, nő, családanya, hogy ostobának nevezett bárkit, aki mást szeretne az életével kezdeni. Talán hízelgő lehet, amikor a hímsoviniszta férfiak bekommentelik neki, hogy na, végre egy értelmes, igazi nő – de szemernyi kétsége se legyen afelől, hogy az „igazi nőt” nem abban mérik, mennyire felel meg a férfiak elvárásainak.

Szerintem egyébként sem mérik semmiben. 

A fentiek egy része talán szőrszálhasogatásnak tűnhet. Én őszintén hiszem, hogy nem az, egyszerűen csak nem gondoljuk át mindig megfelelően, milyen hatása lehet a kommentünknek. Pedig iszonyúan fontos, hogy az, aki panaszt mer emelni valami ellen, aki vállalja a saját sérelmét, megaláztatását, és van ereje kiállni a nyilvánosság elé, az ne azzal szembesüljön, hogy még azok is szétszedik kommentben, akiknek „amúgy semmi bajuk a feminizmussal”.

A szó, amit keresel, az empátia. Nem kell ugyanazt gondolnod, elég, ha nem vitatod el a másik fájdalmát, és nem leszel kerékkötője a változásnak. Abból így is akad bőven.

Csepelyi Adri