Te is biztos ismered az érzést, amikor valahogy nem férsz a bőrödbe, kell valami inger, ami leköt. Ilyenkor a legkönnyebb a Facebook után nyúlni, és scrollozni kicsit az üzenőfalon. Csakhogy az érzés furamód nem múlik el ettől. Nem leszel nyugodtabb, nem jön a várt kielégülés, hanem csak egyre idegesebben pörgeted a posztokat, és bosszankodsz azon, hogy nincs köztük semmi érdekes – rémes, hogy már a Facebook is milyen unalmas hely lett. És mégsem tudod abbahagyni. Kergeted vadul az élményt, hogy legyen végre egy hír, egy fotó, egy poén, amiért érdemes volt elcseszni az elmúlt tizenöt-húsz percet, vagy legalább egy vitába hadd pillants bele, ahol mások – a balgák – szétszedik egymást, míg te hűvös és felsőbbrendű mosollyal nyugtázod az értelmetlen veszekedésüket. 

Aztán vagy sikerül erőt venned magadon, és letenned, vagy addig hajszolod az élményt, míg végre találsz valamit, amin kérődzhetsz kicsit. Nem lenézni akarlak ezzel, én ugyanezt csinálom. És évek óta próbálom kontroll alatt tartani, mert nem tehetem meg, hogy töröljem magam a platformról, viszont nem akarom átengedni neki az uralmat az életem felett. 

Amikor viszont egy-egy ismerős (nem túl gyakran) ír egy búcsúposztot, amiben bejelenti, hogy neki, köszöni szépen, elég volt, mindig irigykedem kicsit (mert én tényleg nem tehetem meg a munkám miatt), egyúttal az önbecsülésemen is csorba esik, mert úgy érzem: lám, neki sikerült, volt hozzá ereje. Legutóbb Réz Anna lépte meg ezt 2020 utolsó napján, de azt állítja, nem azért, mert az újévi fogadalmai között egy Facebook-mentes élet szerepelt. Csak épp most jutott el erre a pontra, és igen, pont a pandémia közepén, nem is attól függetlenül. 

Pszeudokapcsolatok, pszeudovalóság 

„Arra jöttem rá, hogy már nem szeretem, amilyenek az ismerőseim a Facebookon, és azt sem, amilyen én vagyok ott. Zavart, hogy a Facebook mindenki számára létrehoz egy univerzumot, aminek ő áll a középpontjában. Ez egy olyan grandiózus, narcisztikus szerepbe kényszerít minket – anélkül, hogy bármit is tennénk –, amit nagyon ellenzek, és most, amikor nem tudunk kimenni még az utcára, emberek közé, hogy valódi kapcsolataink legyenek és valódi együttműködésben létezzünk, még nagyobb kárt tud okozni bennünk, mert mindenki be van zárva a saját birodalmába, és onnan böfögi ki a félig emésztett gondolatait. 

A pandémia ellenére úgy éreztem, nem az történik, hogy a Facebook jobban összehoz minket, hanem hogy még inkább elválaszt.”

És ahogy engem, Réz Anna döntése másokat is felkavart az ismeretségi köréből: „Egy barátnőm olyan ingerülten reagált, mintha lejelentkeztem volna az ő személyes YouTube-csatornájáról – és megértem. Ő folyamatosan közvetíti az életét, és úgy élte meg, hogy egy hozzá közelálló ember azt mondta erre: többé nem kívánja figyelemmel követni. Más pedig úgy beszélt rólam, mintha öngyilkosságot követtem volna el. Nagyon érdekes reakciókkal találkoztam… Biztos vagyok benne, hogy valóban lemaradok emiatt dolgokról, de összességében az elmúlt egy hónapban sokkal békésebb lett az életem. Nekem filozófusként fontos, hogy időnként el tudjak távolodni a hétköznapoktól, és azon gondolkodjak, hogy mi a helyzet velünk társadalmilag – ez a munkám. Úgy érzem, ez jobban megy, amióta nem vagyok fent.”

Egy másik barátnőm, Donáth Mirjam író-újságíró már pár évvel korábban kicsekkolt. „Az első felhasználók közé tartoztam, mert 2007-ben, amikor felvettek a New York-i Columbia Egyetemre, a tanítás kezdetéig a leendő diákokat a világ minden tájáról egy Facebook-csoportban hozta össze az egyetem, és attól kezdve még hosszú évekig a Facebookon keresztül kommunikáltunk egymással. Sokáig nem volt vele semmi bajom, csak akkor kezdett el rosszulesni, amikor elkezdődött rajta a személyes brandépítés, elindult a lájkverseny, és a virtuális jelenlét – amit hamisnak éreztem – egyenrangúvá vált, vagy átvette a helyét a valódinak.

Azt tapasztaltam, hogy gyakran nem azért nyilvánítunk véleményt, hogy beszélgetést indítsunk el vele, hanem hogy saját magunkat pozicionáljuk. Mintha ezek a publikus szóváltások a Facebookon valójában dühöngők vagy csaták lennének, amikből mindenki győztesen akar kikerülni, de ritkán valódi párbeszédek.”

Mindketten úgy érzik tehát, hogy valami álságos, nem igazi világ keletkezik a közösségi platformon, ami nem is ad esélyt az őszinteségre és a valódi kapcsolódásra. „A Facebook egy piactérhez hasonlít, ahol minden szónok kiabál, hogy köré gyűljön a nép, és mert hangzavar van, mindig egyre hangosabban kell kiabálni. Egy idő után túl nagy lett a zaj” – mondja Mirjam. Szerinte a csetes kommunikációnk minősége is kezd a piaci kofák modorára hasonlítani. „Elméletben jó érzés, hogy minden ismerősödet egy perc alatt eléred, és tudhatod, mi van velük, de azt vettem észre, hogy ez leépítette bennünk az alapvető emberi tiszteletadást. Úgy írunk rá egymásra – akár félidegenek is –, hogy csak odavakkantunk a másiknak, mert cseten nem trend a másikat megszólítani, fogalmazni, egyáltalán érdemi időt adni egymásnak. Odakiáltasz a másiknak, mintha semmi tétje nem lenne az egésznek. De aminek semmi tétje nincs, annak van jelentősége?” 

 

Már pletykálni sem lehet

Anna szerint: „Teljesen világos, hogy a Facebook nem alkalmas valódi beszélgetésre. Például egyre több ismerősöm próbált elmesélni egy konfliktushelyzetet a posztjaiban, de nyilván nem tudták minden részletét megosztani, mert ahhoz túl nagy volt a nyilvánosság, valakihez visszajutott volna. Erre persze mindenki kérdezgetni kezdte őket, hogy ez pontosan hogy volt, és az egész elkezdett kínossá válni. Arra jöttem rá ebből, hogy most, hogy nem találkozhatunk emberekkel, nem tudunk pletykálni, pedig annak nagyon fontos funkciója van az emberi viszonyokban. És ezt a Facebook sem tudja pótolni, mert az komoly konfliktusokhoz vezetne.”

Mindketten hangsúlyozzák, hogy talán velük volt a baj, túlérzékenyek voltak, vagy túlagyalják ezt a dolgot, de nekik szorongást okozott, ha kiposztoltak valamit (akár azért, hogy kellő figyelmet kaptak-e, akár azért, hogy olyanok figyelmét keltették-e fel, akik a kommentjeikkel csak provokálni akartak), és egy idő után már a passzív szemlélődés is – mert azok, akik nem szeretnek szerepelni, vagy nem hallatják a hangjukat, a Facebookon kicsit olyanok, mint a szellemek. Tudták, hogy ezzel a lépéssel áldozatot is vállalnak, hiszen a Facebooknak számtalan előnye van, de egyelőre úgy érzik, megérte így dönteni.

„Nem a ruhatáramat pucoltam ki, hogy csak egy kapszulakollekcióm legyen, hanem a körülöttem zsibongókat halkítottam el. Legyen kevesebb zaj, kevesebb ember, de azokkal igazi kapcsolat, és tudjuk, hogy számítunk egymásnak. Ez egy másfajta »Marie Kondó-zás«”

– mondja Mirjam.

„Nem lehet a Facebookon odafigyelni egymásra, nem lehet gondolkodni, és szerintem nem lehet értelmesen beszélgetni – fűzi hozzá Anna. – Persze más dolgokra nagyon jól lehet használni, például tanácsot kérni abban, hogy hol találsz egy megbízható szerelőt, vagy új gazdát találni a megunt, kinőtt gyerekholmiknak, vagy sorozattippeket kérni, és nosztalgiázni a 90-es évek popslágerein. Én ezeket sem becsülöm alá, mert van kohéziós erejük. De az vettem észre, hogy amióta lejöttem, folyton telefonálok, és akikkel most kapcsolatban vagyok, azokkal sokkal szorosabb barátságba kerültem. Ha most felmennék, és végigpörgetném a falamat, valószínűleg rájönnék, hány olyan félismerősöm van, akivel sosem találkozunk, és eszembe sem jutottak egy hónapja, miközben előtte oda-vissza lájkoltuk egymás posztjait.”

Még egyszer hangsúlyozom: ezek egyedi esetek, mert a számok azt mutatják, hogy a Facebook-felhasználók köre a pandémia során kismértékben ugyan, de tovább növekedett: ma 2,8 milliárdan vagyunk fenn havonta, és ebből 1,85 milliárdan látogatják naponta. Minden ellenkező híreszteléssel vagy hiedelemmel szemben továbbra sem egy oldschool, elavult fórum, ugyanis a felhasználók 65 százaléka ma is 35 éven aluli, tehát fiatal felnőtt. És az internethasználók 60,6 százalékával még mindig piacvezető a közösségimédia-felületek között – tehát temetni még távolról sem kell. Csak talán megtalálni azt a felhasználási módot, amit ideálisnak érzünk, és ami nem szorongást vagy belső feszültséget okoz, hanem azt éljük meg vele, hogy kapunk valamit tőle. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Teljes megvonás vagy tudatos hozzáállás?

Lévai Richárd közösségimarketing-szakértő szerint „már van egy olyan tudatos Facebook-felhasználói kör, amelynek a tagjai látják a Facebook árnyoldalait, és próbálják korlátozottan használni, vagy azoktól teljesen távol maradni. De a teljes megvonást nehéz tartani, mert ezáltal sok mindentől elvágják magukat: nemcsak fontos hírektől és információktól, hanem olyan applikációk használatától is, amik össze vannak kötve a Facebook-profilunkkal.” Vagy például egy amerikai cikkben azt olvastam, hogy az online párkeresést is nehezíti, ha valaki nincs fenn, mert így nem tudja lecsekkolni azt, akivel a randiappon keresztül éppen ismerkedik. De már egy álláshirdetésnél is alap, hogy a szóba jöhető pályázók oldalát átböngészik – ezt mindenki tudja. 

Anna és Mirjam azonban mond még egy okot, amiért a profiljuk törlése nehézséget okoz az életben: a gyerekeik közösségi és intézményi élete.

Mirjam szerint ma Magyarországon egyenesen Facebook-diktatúra van. „Az ország vezetője is a Facebookon kommunikál, és ha a gyereked bármilyen intézménybe jár – a balettól az iskoláig –, ott osztanak meg minden információt egy zárt csoportban.

Én például szóltam ezeken a helyeken, hogy nem vagyok fenn, és ezután sem szeretnék regisztrálni, kérem, hogy e-mailben értesítsenek a fontos tudnivalókról. Azt mondták, nem lehet, hozzak létre magamnak egy ghostprofilt. Vagyis rá akartak kényszeríteni arra, hogy igénybe vegyek egy szolgáltatást, amit nem akarok. És persze van, aki már az esküvői meghívóját is teljes egészében a Facebookon intézi, de ez teljesen rendben van: ha emiatt lemaradok egy meghívásról, akkor nincs is ott a helyem.”

Anna úgy érzi, nem teheti meg a párjával, hogy ezeket az ügyeket egy az egyben áthárítsa rá, mert így csak ő látja az ovis és iskolai csoportok üzeneteit, úgyhogy időnként visszaregisztrál, de csakis konkrét céllal és rövid időre. Ő nem is törölte, hanem ezáltal csak felfüggesztette a profilját. 

Lévai Richárd ezért azt mondja, próbáljunk meg inkább más módszerekkel, „okosan” facebookozni, és kordában tartani az időt, amit eltöltünk ott. „Bár ez nem az én szakterületem, mert a pszichológiát érinti, de azt gondolom,

a Facebook-felhasználók nagy része valamilyen mértékben függő. Kérdés persze, ki milyen súlyos mértékben, ami sok mindenen múlik, de ezek a felületek úgy is lettek megalkotva, hogy mindenféle eszközzel benne tartsanak minket a rendszerben.

Ezért jönnek az értesítések, és ezért nem ér véget soha az üzenőfalad, görgetheted akár a végtelenségig is. Mégis azt mondom, ellen lehet állni a kísértésnek úgy is, hogy az ember nem törli teljesen a profilját. 

Az egyik megoldás, ha a telefonunkról töröljük a Facebook-alkalmazást, és legfeljebb a böngészőn keresztül nyitjuk meg – ráadásul úgy, hogy ne legyen elmentve a jelszó, hanem mindig be kelljen pötyögni. Így minden egyes alkalommal, amikor az ember, mondjuk, épp sorban áll, és az a választása, hogy az előtte lévő tarkóját bámulja, vagy a Facebookot görgeti, akkor kétszer is meggondolja, hogy az utóbbit válassza-e. A cél, hogy egy nyereség-veszteség kalkulációt kelljen végezni minden egyes alkalommal, amikor be akarunk lépni.

A másik, hogy az ember az összes értesítést kikapcsolja, mert ha nem jelenik meg a kis piros karika a képernyőn, ami az idegszálainkat csiklandozza, akkor kicsit talán csökken az a szám, amikor fellátogatunk az oldalra. Nyilván a legjobb az lenne, ha úgy általában az okostelefonunkat is kevesebbet használnánk, de ha már ez utópia, akkor töltsünk le rá egy könyvolvasót, és amikor pár percet sorban állunk, akkor ne a Facebookot nyissuk meg, hanem a kedvenc könyvünket – vagy amit épp olvasunk. Így legalább értelmesebb dologra használjuk az okostelefonunkat” – javasolja. 

De ő is tisztában van vele, hogy időnként nehezebb kisebb változtatásokat végrehajtani az életünkben, mint drasztikusat, és azzal is, hogy az egyéni felhasználók küzdelme a nagy rendszerrel szemben meglehetősen egyenlőtlen.

„Bár a platformok ebben ellenérdekeltnek tűnnek, de valamiféle önszabályozást igenis képesek végrehajtani, ahogy tették is ezt korábban, amikor felmérések alapján arra jutottak, hogy a passzív felhasználásnak van a legrosszabb pszichés hatása, míg az aktívnak – amikor az ember kommentel, beszélget – sokkal kevésbé.

Ezért 2018 januárjában átalakították az algoritmust úgy, hogy a kommentelést erősebben vegye figyelembe, pontosabban a »valódi, szikrázó beszélgetést« generáló posztokat emelje ki, így növelve az aktív facebookozást a passzív görgetéssel szemben. Nem mondom, hogy ez elégséges változtatás, de valami, amiből látszik, hogy van módjuk a működést szabályozni.”

Élethosszig tartó tanulás

Egyébként meg mi is sokat fejlődtünk abban, hogyan használjuk a felületet, és ez várhatóan ezután is így lesz. „Mindenkinek van egy személyes tanulási folyamata, amin végigment a Facebook-használata közben – folytatja Richárd. – Tíz éve még kitettük a nyaralási fotókat is, aztán játékokkal játszottunk, majd csoportokba léptünk be, és aztán hivatalos oldalakat hoztunk létre. Mivel ez egy folyamatosan fejlődő platform, most is csak egy időpillanatát látjuk, ahonnan még tovább fog változni, mi pedig tovább fogjuk tanulni a számunkra ideális használatát. Mark Zuckerberg gyakran zárja azzal a prezentációit, hogy »még csak az utunk egy százalékánál tartunk«. Vagyis lesznek még újabb kihívások, amikkel szembe kell nézni.”

Mirjam és Anna viszont ebben már valószínűleg nem vesz részt, mert egyikük sem bánta meg a döntését. „Nem hiányzik a Facebook, nem hagyott űrt maga után – mondja Mirjam. – Azokkal, akikkel hiányzunk egymásnak, továbbra is össze fogunk kapcsolódni (levelezünk, telefonálunk, segítünk egymásnak elérni azt, akit kell), és nyertem napi három-négy órát, amit kénytelen vagyok másra fordítani. Úgyhogy most egy újabb kísérletbe kezdtem: megpróbálok lejönni a napi háromszori hírolvasásról is. Ez egy új kihívás, még csak két hete csinálom, de most, hogy nincs mit pörgetni a telefonon, úgy érzem magam, mint aki felszabadult. Most újra könyvet olvasok: napi száz oldalt biztosan. Seneca mondta, és hallgatok rá, hogy 

»Nem az élet rövid, hanem mi vesztegetjük el az időt.«”

Anna pedig, ha nem is kategorikusan zárkózik el a visszatéréstől, már most sokat tanult ebből a böjtidőszakból: „Ha valaha visszatérek, akkor tudatosítani fogom magamban, hogy ez a platform nem arra való, hogy jól érezzem magam, nem arra való, hogy önazonos legyek, és nem arra való, hogy értékes emberi kapcsolatokat ápoljak. Lényegében ez egy marketingeszköz, amiben mindenki a személyes brandjét építi – és egy olyan elcseszett világ felé tartunk, amiben erre a fajta marketingre mindenkinek szüksége van.” Végül is lehet, hogy csak az érzelmeinket kéne tőle távol tartani… nem igaz?

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Chris Jackson