Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás – helyett…

A Hintalovon Alapítvány nemrég publikált kutatása szerint ma Magyarországon minden ötödik iskoláskorú gyerek úgy érzi, hogy a családja kevés időt tölt együtt. Szerintük ennek fő oka, hogy a szülők túl sokat dolgoznak.

És valóban.

Nagyon sok családban a megélhetés miatt vállalt túlmunka, túlóra, másodállás az együttélés és a szülő-gyerek kapcsolat megrontója.

Arról nem is beszélve, hogy a háztartásban végzett „láthatatlan munka” (főzés, mosás, vasalás, takarítás, stb.) miatt a szülők sokszor lehet, hogy egy légtérben vannak a gyerekeikkel, mégsem tudnak valóban együtt lenni velük, és rájuk figyelni.

Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy az iskolás gyerekek oldalán hétfőtől péntekig ott a nulladik (sőt, akár mínusz egyedik) óra, fakultáció, korrepetálás, külön foglalkozás, felkészítő, edzés, szakkör, házi feladat, akkor rögtön érezzük, hogy a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás csak egy zeneszám a nosztalgiatévén. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

De tehetünk-e ez ellen, vagy el kell fogadnunk, hogy a legdrágább kincsünkből, ami a soha vissza nem forgatható, el nem tárolható, könyörtelenül haladó idő, saját magunkra és a gyerekeinkre egyre kevesebb jut?

Idő = szeretet

Ha a gyerekeket nézem, nyilván nem szabad ebbe belenyugodni. Az egyik legfontosabb szeretetnyelvünk a figyelmünk, valamint az, hogy kinek és mennyit adunk az időnkből.

A gyereknek szükségük van arra, hogy elérhetők legyünk a számukra, és ha ez nem is jön össze mindig – mert beelőz egy határidő, egy krízisbe került barátnő vagy a nagyszülők betegsége –, azért azt megsínyli, ha soha nem érzi úgy, hogy rá figyelünk, és vannak helyzetek, amikor ő a legfontosabb.

Szóval a képlet valahogy úgy néz ki: dolgozz – hogy meg tudj élni –, figyelj magadra – hogy ne őrülj meg –, és figyelj a családodra  meg mindazokra, akik fontosak neked – hogy ők se őrüljenek meg.

Ebben a rendszerben kellene valami folyton változó, mégis stabil egyensúlyt teremteni.

Munka/magánélet, anyák/apák

A jó hír, hogy ezt az egyensúlykeresést a jövőben a jogszabályoknak is támogatniuk kell. Hogy honnan tudom olyan biztosan?

Mert alig több mint egy hónapja lépett életbe az Európai Unió új, a munka és a magánélet közötti egyensúly megteremtését célzó irányelve. Mostantól a tagállamokon a sor, hogy harmonizálják a rendelkezésekkel a saját nemzeti jogrendszerüket.

Ez Magyarország esetében valószínűleg nem lesz olyan egyszerű, már ha csak az irányelv három fő pontját nézzük:

– jobban támogatni a szülők munka-magánélet közötti egyensúlyát,

– gyermekvállalás esetén segíteni a szülők egyenlőbb szerepvállalását (például az apasági szabadság idejének növelésével), és

– elérni, hogy a nők munkaerőpiaci helyzete megerősödjön.

Három éve van a tagállamoknak arra, hogy az ezeknek az irányoknak megfelelő jogszabályi környezetet megteremtsék, és olyan támogató szolgáltatásokat vezessenek be, amelyek például alkalmasak arra, hogy a társadalomban jelenleg meglévő hátrányos megkülönböztetéseket felszámolják.

Hogy mire gondolnak?

Például, hogy tűnjenek el a HR-osztályon dolgozó munkatársak kommunikációs szótárából a „Mikorra tervezi az első gyerekét?” – típusú kérdések. Bár nyilván egy marha nagy kalapáccsal maguknak a nők előtt tornyosuló falaknak, és a fejük felett terpeszkedő üvegplafonnak kellene nekiesni.

A most elfogadott irányelv azt is kimondja, hogy a munka és magánélet jobb egyensúlya mellett a nők foglalkoztatásának növelése, és a családok gazdasági egyensúlyának javulása is a várt pozitív hatások között van.

Mindenki csak nyerne vele, ha kevesebb munkával-, és több (jobb minőségű) magánélettel létezhetnénk a mindennapjainkban. Ehhez azonban elengedhetetlen a nők szerepének, és az apaság intézményének újragondolása.

Az irányelvhez készült egyik háttértanulmány például így fogalmaz: „Az apák bevonása a gyerekekről való gondoskodásba pozitív hatást gyakorol a gyerekre, az apákra, az anyákra és a munkaadókra is.”

Azokra a magyar munkaadókra is, akik a jelenleg EU-s statisztikák szerint ma elég távol állnak attól, hogy igazán gyerekbarátnak nevezhessük őket. Az átlagos magyar munkavállalóknak 49 százaléka érzi úgy, hogy bonyolult vagy nagyon nehéz neki összeegyeztetni a fizetett munkáját a gyerekről való gondoskodás felelősségével (az EU-átlag 36 százalék). Ugyanilyen arányban (és ugyanúgy mélyen elmaradva az EU-átlag mögött) nyilatkoztak a magyar munkavállalók arról is, hogy azért vannak nehézségeik a családdal kapcsolatos feladatok teljesítésében, mert az idejüket a munkahelyükön töltik.

A munkahelyek tehát elég rugalmatlanok, és általában túl sokat követelnek a munkavállalóktól, illetve nem ismerik el a gyermekvállalással kapcsolatos extra igényeket.

A magyar munkavállalók jó része kötött munkaidőben dolgozik, és csak minimális flexibilitás van abban, hogy a munkahelyi feladatait hogyan osztja be. Így nyilvánvalóan még egy egyszerű őszi megfázás, vagy ha felüti a fejét egy bárányhimlő-járvány a Süni csoportban, az is képes komoly zavart okozni a rendszerben.

Nem elég a törvény

Ez az egész munka/magánélet egyensúly hihetetlenül izgalmas és nagyon összetett kérdés. Látszólag arról szól, hogyan osztjuk be az időnket, és mi a fontos számunkra az életben, de azért elég hamar kiderül, hogy jóval bonyolultabb ennél, és legalább annyira szól a női szerepekről, az apasággal kapcsolatos társadalmi mintákról és elvárásokról meg a munkaerőpiac helyzetéről, mint arról, hogy elég jó szülők vagyunk-e.

Az irányelvhez kapcsolódó jogharmonizációs szabályok (ha megszületnek majd), a dolog technikai részét mindenképpen segíthetik.

A döntések érzelmi részére, a mintákkal-elvárásokkal kapcsolatos gondolatainkra azonban ez valószínűleg nem lesz hatással. Azt nekünk kell megérezni és megérteni, hogy számunkra és a családunk számára mi a legjobb.

Ehhez végig kell gondolni, hogy mi milyen családban nőttünk fel, milyen mintákat hoztunk magunkkal, és nem utolsó sorban, hogy milyen elvárásaink vannak magunkkal meg a partnerünkkel szemben.

Ha ez megvan, akkor (így látatlanban is), azt javaslom, hogy az elvárásokból mindenki vonjon gyököt. Aztán… ami marad az elvárásokból, azt már meg lehet próbálni összesimogatni a valósággal.

Leginkább annak az elvnek a mentén: nem azért élünk, hogy dolgozzunk. 

Dr. Gyurkó Szilvia