–

Tomikára régen azt mondták volna, hogy rossz fiú, rám pedig, hogy rossz apa. Ő már most nem az a gyerek, aki majd hátratett kézzel ül az iskolában, és elfogadja, hogy nem szabad kérdezni. (Mondjuk, az apját sem ezért fizetik.) Ő – ahogy apám fogalmazott – „eleven láng”. Az ilyenre szokták (volt?) rásütni a bélyeget, hogy „égetnivaló”, a szüleire pedig azt, hogy „túlságosan szabadjára engedik azt a kölköt”. Néhányan – többen, mint hinnétek, és jellemzően cuki néninek álcázott pszichopata raptorok –  ismeretlenül és kéretlenül azt szokták tanácsolni az utcán, hogy verjük. Vagy öntsük le vízzel. Mert az majd használ. Amúgy nem tévednek, hiszen tényleg használ: annak idején, „amikor még rend vót”, őket is csépelték kézzel, szíjjal, fakanállal, puskatussal, föld-levegő rakétával, lezuhanyozták őket gémeskút vizével, kromofággal, tököm tudja, mivel, és lám, milyen szelíd, türelmes, kiegyensúlyozott, boldog, sikeres, jó emberek lettek… Ja, nem.

„Én ezt nem tűrném" – mondják az ilyen nyanyaszauruszok, nem is igazán titkolva, hogy a gyerek felképelése számukra nem a nevelés eszköze, hanem a szülő szadisztikus ösztöneinek kiélése, a feszültséglevezetés és a bosszú perverz kevercse, és úgy általában egy szolgának szánt, a gyerekkorát kényszerből mihamarabb maga mögött hagyó, kis felnőttként és a szülő magántulajdonaként kezelt nemzedék erőszakos kifaragásának módszere.

Én viszont azt akarom, hogy Tomi szabad, öntudatos, erős, bátor, vagány, kíváncsi, érzékeny, udvarias, önmagáért és másokért kiállni képes, a sorsa és méltósága felett uralkodni kész ember legyen.

Igen, néha úgy érzem, ehhez az kell, hogy ráverjek a seggére vagy kapjon egy tockost, esetleg hideg vízzel megmossam az arcát – de tényleg csak néha, és ez soha nem megoldás. Nem gyógyszer, csak tüneti kezelés. Igazából még én sem könnyebbülök meg tőle, mert utána napokig mardos a lelkifurdalás. Két-három ilyen eset után rájöttem, hogy ennél mélyebbre kell ásni, önmagam és a neveltetésem homályban úszó aljára, ahová nem szívesen merészkedtem addig, amíg nem lettem szülő. De aztán leereszkedtem oda, lámpát gyújtottam, körülnéztem, és kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy én is türelmetlen, indulatos, sértődékeny, a hisztire fogékony, szélsőségesen feladatvezérelt ember vagyok, aki a tanácsosnál többször akar gyorsan elintézni dolgokat, nem törődve azzal, hogy a cél érdekében szentesített eszközök bevetésével milyen sebeket okoz magának vagy másoknak. Megértőbb lettem az utóbbi években, ezért már látom, hogy Tomika nem rossz gyerek – olyan ugyanis nincs –, ha pedig hisztizik, annak az ő kicsi világában mindig jó oka van. Kérdés, hogy beenged-e oda engem, és ott képes vagyok-e az ő fejével gondolkodni, az ő szemével látni. Most kísérletet teszek rá. 

Egy bölcsis korú gyerek két jól körülhatárolható okból hisztizik: valami és bármi miatt.

Pontosabban valamiért, ami megtörtént, vagy bármiért, ami nem történt meg. Esetleg nem úgy, akkor, addig, annyira, ahogyan őméltósága azt elképzelte. Ráadásul a hiszti nem célorientált műfaj, tudniillik ha elérte, amit akart, akkor azért folytatja a hisztit, mert elérte, és rájött, hogy valójában nem akarta. És ezzel a kör bezárult. A kisgyerekek tehát titkos taoisták: számukra csak az út létezik, a cél nem. A hiszti eszköz, nem pedig cél. De vajon minek az eszköze? Egy csábítóan kézenfekvő elmélettel ellentétben a hiszti nem a szülők intenzív klinikai pszichoterápiás kezelésének indokolttá tétele, esetleg alkohol- és gyógyszerfogyasztásának fellendítése, de nem is nyilvános megszégyenítés vagy kocsmaiverekedés-provokáció, hanem vészjelzés. Segélyüzenet ordításba csomagolva: „Valami bajom van, de nem tudom, hogy mi!”

Ráadásul nem minden hisztijük egyforma. Ha sikerült megállnod, hogy sárkánnyá változz, lángot fújj, átharapd a torkát, vagy a szoptatós fotellal együtt a csukott ablakon kirúgd a troli alá a Hollán Ernő utcára, és úgy nézed, mint földig hajoló David Attenborough a viaskodó hangyákat, akkor előbb-utóbb rájössz, hogy mi a baja a szerencsétlennek.

Lehet, hogy éhes. Megdöbbentő, hogy a kisgyerekek mennyire nem figyelnek a saját testük jelzéseire, így arra sem, ha korog a gyomruk. Addig pörgetik a motort, amíg elfogy az üzemanyag, de utána is nyomják a gázpedált.

Ez a típusú hiszti egy lassan erősödő vonyítással kezdődik, ami a vadászni induló aranysakál sikolyára hasonlít, egy perccel később viszont figyelmeztetés nélkül átcsap a róka által lefojtott gyöngytyúk vérhabos hörgésébe.

Itt a gyerek tart egy levegővételnyi szünetet – a hiszti oxigénigényes sport –, hogy utána minél élethűbben utánozhassa a paksi atomerőmű szirénarendszerének próbáját. Ez már a végstádium, tehát vagy adsz neki enni, vagy végignézed, ahogy az emberek harminc kilométeres körzetben levonulnak a légópincékbe, mert a gyerekedet hallva azt hiszik, hogy visszajöttek az oroszok, és hozták magukkal a klingonokat is.

De az is lehet, hogy álmos. A kisgyerekek ugyanis olyanok, mint a régi órák: értékesek, felébresztik az embert, de könnyű őket túlhúzni. Az elalvást segítő, illetve az azt ellehetetlenítő jókedvet egy-két perc választja el náluk. Nagyon kevés szülőt ismerek, aki üzembiztosan képes ráhibázni az ideális pillanatra, amikor le kell állítania a csimotáját, különben egy fal teszi meg helyette. Én nem tartozom közéjük, Zsuzsi igen. Ez a típusú hiszti az afrikai foltos hiéna vihogásával startol, utána pedig a gyerek a földhöz veri magát, fetreng és visít, mint egy hátulról számszeríjjal leterített közönséges mocsári antilop. Ilyenkor kicsit hagyni kell, hogy kiadja a felgyülemlett gőzt – a sírástól megkönnyebbül, ne tiltsuk neki! –, de azért érdemes vigyázni, hogy többszörös végtagtörés nélkül abszolválja a talajtorna-gyakorlatot. Lekiabálni, kiröhögni nem ér.

Ha pedig mindezt egy bolt kellős közepén, negyven fejcsóváló vagy vigyorgó vásárló előtt csinálja, akkor gondoljunk arra, hogy… hát, ide most valami nagyon okosat kellene írni, de én arra szoktam gondolni, hogy „kinyalhatjátok”.

A hiszti harmadik leggyakoribb oka a szabad akarat. A gyerek – Tomika aztán pláne – mindennap százszor szeretne megkapni valamit, ami nem feltétlenül játék, hanem (nekünk!) egy apróság: hogy ő csukhassa be a kocsiajtót, indíthassa el a porszívót, kapcsolhassa ki a tévét, kavarhassa meg a tápszert, nyomhassa meg a liftgombot, mehessen le a lépcsőn. Érezni akarja, hogy önálló, hogy ő irányít, és nem tőlünk függ teljes egészében (pedig a jó fenét nem). Tomika mostanában az „egyedül!” szót használja a legsűrűbben, és ha nem engedjük meg neki, mert a vágyott feladat messze meghaladja a képességeit (ő úgy tudja, hogy kombájnt is képes vezetni), akkor kitör a hisztivulkán a könnylávával. Ennek a típusú hisztinek a nyitánya a vörös bőgőmajom párzási éneke, a második tétel a veszekedő arapapagáj rikoltása, zárásképpen pedig az anyját vesztett pandakölyök zokogását hallhatjuk. Ilyenkor nincs választásod. Engedsz a zsarolásnak, vagy a gyerek két lépésből mattot ad az agyadnak, és egyébként is, ki az az idióta, aki kabinetkérdést csinál abból, hogy ki eteti meg a halakat.

Szóval ha hisztizik, akkor éhes, álmos vagy akar valami semmiséget. Egyik sem éri meg, hogy rányomd a homlokára a „rossz gyerek” billogot, és azt sem, hogy elhidd, rossz szülő vagy. Aki pedig azt vallja, hogy erre a világra ordítással elkussoltatott, engedelmesre püfölt birkák kellenek, az neveljen olyanokat. Nekem megéri, mert Tomika lesz a pásztoruk.

 

Herczeg Zsolt