–

Idén kétszer ünnepeltük meg Kata szülinapját, mert az első nem sikerült kielégítően. Úgy értem, valahogy nem volt elég. Újra összejöttünk, mert ritkán látjuk egymást, Kata Párizsban él, és csináltunk egy második kört. Itt van különben minden fontos ünnepen, évente háromszor-négyszer, ezért olyan néha, mintha el sem ment volna. De nem, azért mégsem olyan.

Kata nem a testvérem, nem a féltestvérem, és nem az apukám valahányadik házassága révén családtagommá vált kvázitestvér. Mindegyikre van megfelelő személy a családomban, szóval a testvériségnek valamennyi árnyalatát ismerem és szeretem. De Kata azt a tónust képviseli, amelyikben sem vérségi kapcsolat, sem szülői együttélés, sem semmilyen kényszerűség nem játszik szerepet. És mégis, a legszűkebb családom tagja, a legeslegbelső kör.       

Amikor hétvégén megünnepeltük, majdnem minden olyan volt, mint régen, amikor még nekünk, gyerekeknek nem volt önálló életünk. Vagy ami volt, az nem változtatott a családi ünnepek menetén. Amikor még nem játszottak férfiak ilyen komoly szerepet az életünkben. Csak mi, öten voltunk – két anya és három felnőtt lánygyermek –, és ha beszéltünk is a fiúkról, azt a státuszt sokáig nem nyerte el senki, hogy a közösségünkbe belépjen, vagy a szokásainkon változtasson. Ehhez először nekem kellett férjhez mennem.

Ahogy ezzel együtt én, úgy most Kata is belecsöppent egy másik családba is, egy kiterjedt francia családba. Egyszer már járt nálunk a szerelme karácsonyozni, nemrég meg ő volt náluk egy szülinapon, ahol mindenki összegyűlt, lehettek vagy tizenöten. Kata anyósa, egy pszichiáter roppant kíváncsi volt arra, ő honnan jön, milyen családi körülmények közül, a mi mozaikcsaládunk tagjai hogyan viszonyulnak egymáshoz, és Kata hozzájuk. Vajon Katára hogyan hatott az én szüleim válása, és apukám, aki számára is férfiminta volt? Vajon nálunk hogyan jöttek-mentek a férfiak, míg oda jutottunk, hogy aznap épp csak kiskorúak képviselték a másik nemet?

Kata szégyenlős, igyekszik kitérni az anyósa faggatózása elől, aki szintén elvált az első férjétől, így nincs meglepve azon, hogy a fia is egy első házasság kudarca után talált Katára. Ma már a fiú első feleségének anyja sem talál abban kivetnivalót, hogy amikor Párizsból Marseille-be utaznak, az ő lakásában szálljanak meg – a volt veje, és az új barátnője, Kata. Vannak ott örökbe fogadott gyerekek és mindenféle vallások és világnézetek is – irtó jól szórakoztunk azon, milyen családdal kapcsolódtunk össze Kata révén. Még ha aztán soha nem is találkozunk velük. Akkor is szegről-végről rokonok lettek, nem igaz?

Ha belegondolok, hány családban fordultam már meg családtagként, csak egy következtetést vonhatok le: a család nem valami fix képződmény, hanem egy folyton változó valami, amihez döntés alapján lehet csatlakozni, vagy amiből döntés alapján lehet távozni.

Nem kellett nekem apukám harmadik válása után vele együtt válnom a feleségétől és annak gyerekeitől – maradhattunk rokonok, ha már annyit küzdöttünk a családdá válásért (mivel épp a kamaszkoromra esett).

Lehet ő (apukám harmadik felesége) a gyerekeim pótnagyija, vagy harmadik nagyija, ahogy tetszik, ahogy az unokái afféle unokatestvérei a fiaimnak. Amikor pedig a külföldön élő lánya, aki miatt leszoktam a kanasztáról, mert folyton elvert mindenkit, évente párszor hazalátogat, és nem sétálva teszi meg a pár métert a parkban, ahol összeeresztjük a gyerekeinket, hanem futva, akkor végképp értelmüket vesztik a régi kategóriák.

Úgy nőttem fel, hogy már gyerekkoromban a fejembe verték: a családhoz tartozik mindenki, aki valamely családtaggal életközösségbe kerül, és ez bizony életszakaszonként más és más ember lehet. Dédapám ugyan nem azért nősült kétszer, és született két anyától számtalan gyereke, mert az első házassága kudarcba fulladt, hanem mert dédanyám belehalt a negyedik gyereke születésébe, de ettől még a helyébe lépő feleség is a dédanyának számít, és az ő gyerekei is a nagyapám testvérei.  

Apukám meg aztán belehúzott azzal, hogy eddig négy házasságot kötött és bontott fel, és még lehet belőle öt is.

Ő erre azt szokta mondani, hogy mindez egyáltalán nem azt üzeni, hogy nem veszi komolyan a házasság intézményét, hanem épp az ellenkezőjét.

Van tehát egy édestestvérem, akivel együtt nőttem fel és a mai napig osztozunk jóban-rosszban. Van egy féltestvérem, akinek akár az anyja is lehetnék, és mivel nagyon hasonlítunk egymásra, kiskorában könnyen ezt is hitték rólunk. Vannak olyan testvéreim, akikkel a szüleink házassága vagy tartós kapcsolata kötött össze – közülük van, akivel csak egy időre, és van, akivel örökre. És van Kata, aki csak simán a legközelebbi hozzátartozóim egyike, akivel annyi közös emlék és élmény gyúrt minket családdá, amennyi csak az édestestvéremmel.

Hosszú évek szoktatása, dacolása vagy viharai után ma már én is szívből vallom családom ars poeticáját arról, ki számít családtagnak: aki úgy gondolja, és vállalja a címmel járó összes alkalmazkodást, törődést, terhes vagy épp kellemes szokást, ünnepet, hétköznapot, lelki közösséget és főleg, a változást. Mert a család nemcsak a társadalom legkisebb egysége, hanem a leképeződése is: lehet nyitott és színes, vagy lehet zárt és törekedhet a homogenitásra. Nálunk épp az előbbinek van évszázados hagyománya.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció

Ha kíváncsi vagy, mit jelent és mit tud adni a szakember szerint a testvérkapcsolat egy mozaikcsaládban, akkor olvasd el a HVG Extra Pszichológia cikkét IDE KATTINTVA!