–

Az utóbbi hetek híreit uralta a családon belüli erőszak témája

Egymás utáni tragédiák mutatták, hogy valami nagyon rosszul működik, az ilyen erőszakos cselekmények megelőzése, megakadályozása gyerekcipőben jár, vagy inkább még ott sem. Ilyenkor könnyen és jogosan kezdjük el hibáztatni a rendszert, és nevezünk ki egy bűnbakot, aki nem jól végezte a dolgát. Azt azonban nagyon fontos tudni, hogy az ilyen események megelőzéséhez, és egyáltalán a családon-, kapcsolaton belüli erőszak elleni küzdelemhez nem dőlhetünk hátra a fotelben, szörnyülködve a tragédián, és hibáztatva a rendszert.

Muszáj elkezdenünk azzal foglalkozni, mi mit tehetünk a megelőzésért, az áldozatok védelméért, mi mivel járulhatunk hozzá a változáshoz.

Mert meggyőződésem, hogy minden aprócska lépés rengeteget számít a változás eléréséhez, életek jobbá tételéhez.

Ne félj figyelni!

Mivel a családon belüli erőszak sokkal-sokkal gyakoribb jelenség annál, mint amit hinni szeretnénk, a legfontosabb lépés, hogy tudomásul vegyük ezt. Merjük tudomásul venni, merjük észrevenni.

Amikor egy gyereken bántás nyomait látjuk, akár lelki, akár testi tünetekben, ne akarjuk azt hinni, hogy „véletlenül mindig elesik”, vagy hogy „ő csak ilyen szótlan fajta”, netán „eleve problémásnak született”.

Ne fosszuk meg a lelkileg elszigetelt gyerekeket a vágyott figyelemtől, megértéstől, csak azért, mert félünk meghallani azt, amit mondhatnak, megtudni, amit rejtegethetnek.

Sokan onnantól érzik magukat felelősnek például egy bántalmazott gyerekért, amikortól megtudják, hogy milyen titkokat rejteget, és hogyan bánnak vele otthon.

Mivel nem merik ezt az érzést felvállalni, inkább nem mennek bele egy bizalmas beszélgetésbe. Ezt a tévhitet lenne a legfontosabb feloszlatni, hogy ha nem tudunk semmit, ha távol tartjuk magunkat a gyanús családok áldozataitól, akkor nincs felelősségünk.

Ne nyugtasd meg magad!

Akár gyereket, akár felnőttet látunk újra meg újra sérülésekkel, véraláfutásokkal, szorítások, ütések nyomaival, ne akarjuk azt hinni, hogy a radiátorba ütötte be magát ismét, vagy már megint megcsúszott a lépcsőn. Az áldozatok gyakran takargatják a sérülésük nyomait, mert iszonyúan szégyellik a helyzetüket és félnek. Hiszen a sérülések okozóival élnek, tudják, hogy nem beszélhetnek róla. A bántalmazó pszichésen fogva tartja őket, és sokszor sajnos fizikailag is.

Ne hessegessük el a jeleket csak azért, mert attól félünk, hogy belekeveredünk egy család ügyébe, és ezzel nem tudunk mit kezdeni.

Gyakran a legtöbb, amit tehetünk, hogy biztosítjuk őket afelől: itt vagyunk, ha beszélni akarnak. Hogy figyelünk rájuk, hogy legközelebb is, és azután is megkérdezzük, mi van velük, vagy hogy segíthetünk-e valamiben. Hogy ha egyszer lesz erejük, bátorságuk megszólalni, segítséget kérni, akkor tudják, még van kitől.

Ezen kívül pedig a bántalmazót is visszatarthatja, ha érzi, hogy az áldozatai figyelmet kapnak, és ha bármit tesz velük, lesz, aki komolyan veszi, és nem hagyja szó nélkül. Ha egy agresszor azt érzékeli, hogy az áldozatait figyelemmel kísérik, van kivel beszélniük, hogy a rajtuk látható ütésnyomokat valaki szóvá teszi, talán kevésbé meri megtenni.

Próbálj védelmet adni, menedéket biztosítani!

Rengeteget számít, ha egy áldozat akár néhány éjszakára is biztonságos szállást kap. Ha nem marad egyedül, hanem mellé áll a szomszéd, az ismerős, és az elkövető már nem csak a nála gyengébbel találja szembe magát, már akkor is sokat segítettünk a bántalmazottnak.

Ha nem tabuként kezeljük, hanem beszélünk róla az áldozattal, akár a bántalmazott gyerekkel is, máris adtunk neki némi kapaszkodót. Minél több emberrel beszélünk a látott problémáról, minél több irányba jelezzük, hogy baj van, annál többet tettünk.

Minél kevésbé hagyjuk magára az áldozatot, annál kevésbé kiszolgáltatott, és annál kevesebb hatalma van felette a bántalmazójának. Az elkövetők általában félnek a külvilág véleményétől, attól, hogy kiderülnek a tetteik, gyakran nagyon fontos nekik a társadalmi megítélés.

Épp ezért is van óriási jelentősége minden kimondott szónak, a hallgatás megtörésének, annak, ha valaki (az áldozatán kívül) szóvá meri tenni, hogy amit tesz, az nagyon nincs rendben. Ha a tettét szóba hozzuk, ha kifejezzük, hogy tudunk róla, már rengeteget tettünk. Minden ember, aki az áldozat mellé áll, fékező tényező lesz. Nem fog egycsapásra minden megoldódni, de a bántalmazást éltető dinamikában rendkívül erős hatása van minden támogatásnak, akár az áldozat, akár az elkövető szempontjából.

Ne hajts tovább!

Korábban már írtam arról, ha egy közúti balesetet látunk, tudjuk, hogy kötelességünk megállni és segítséget nyújtani. Ha viszont lelki bántalmazásnak vagyunk tanúi, még kevésbé tudjuk, mitévők legyünk. És ha az abúzus (ideértve a lelki terrort is) egy családon belül történik, akkor végképp nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Odapillantunk a „baleset” helyszínére, és ha az illetőnek a szülei vagy a házastársa okozza a bajt, akkor inkább gyorsan elnézünk a másik irányba.

Az emberi tehetetlenség ilyenkor a legerősebb; mégiscsak egy családról van szó, hogyan avatkozhatnánk bele a magánügyeikbe, hiszen „a férje, felesége, ő dönti el, mit kezd a helyzettel. Az ő ügye, az ő döntése. Majd meggyógyul, majd eldönti, hogy elmegy-e orvoshoz, elmondja-e, hogy a rokona sebesítette meg, vagy hallgat róla. Ha akarná, biztos fel is jelenthetné, el is válhatna, meg is szakíthatná a kapcsolatot azzal, aki elgázolta őt. Ha nem akarja, az ő döntése.” 

Ha gyerekről van szó, azzal hessegetjük el a gondolatot, hogy „mégiscsak itt van mindkét szülője, majd ők eldöntik, mihez kezdenek a »balesetben« megsérült gyerekükkel, hívnak-e segítséget, vagy egyetlen céljuk, hogy eltussolják, ami megtörtént. Rajtuk múlik, az ő gyerekük, ő felelősségük. Nem a mienk.”

Így aztán a családon belüli erőszak szemtanúi „továbbhajtanak”. És így fog a legtöbb családon belüli erőszak egy cserbenhagyásos gázoláshoz hasonlítani. Az elgázolt áldozat pedig egyedül marad. Egy olyan helyzetben, ahol az őt „elgázoló” személlyel egy otthonban él, és tudja, hogy hamarosan jön a következő sérülés.

Tudd, hogy egy bántalmazó szülő mellett a másik szülő nem ritkán inkább az ő tetteinek eltussolásán fáradozik, mintsem a gyerek segítésén, így a gyerek végképp totálisan magára marad.

Ne hidd, hogy az ő döntése!

Persze sokak szerint az áldozatnak van választása, eldöntheti, mit kezd a helyzettel… Csak azt felejtjük ki ilyenkor, hogy többszörösen elgázolva nem áll épp a helyzet magaslatán, és nem biztos, hogy túl sok lehetőség közül választhat. Sérülten, megtépázva, pszichés fogságban, és nagyon gyakran magára hagyva. Fekszik sebesülten, sokszor egyedül, a szemtanúk távoztak a helyszínről. Mert hát ez, ugye, mégiscsak a magánügye. Aki épp két „gázolás” közt próbál életben maradni, két bántalmazás közt túlélni, általában semmiféle lehetőséget nem lát.

Innen mégis hogyan tovább? Hátradőlhetünk nyugodt lelkiismerettel, hogy nem avatkoztunk bele senki magánéletébe? Sajnos nem lehetett megelőzni, a baj már megtörtént, az élet megy tovább? Nem lehet, hogy épp az elgázolt áldozat gyógyulása múlhat azon, hogy visszanézünk-e rá? Hogy megkérdezzük tőle, hogy van? Hogy adunk neki némi kapaszkodót, segíthetünk neki felállni, és helyre jönni? Nem lehet, hogy szüksége van a szemtanúk támogatására? Nem lehet, hogy épp segítség kellene neki ahhoz, hogy a pszichés fogságból kiszabaduljon, és ne szerezhessen újabb és újabb sérüléseket?

A családon belüli erőszak áldozatai szinte mindig csak külső segítséggel képesek szabadulni az elkövetőtől. Mert aki eddig bántotta, és zsákmányként tartotta fogva őket, továbbra is igényt tart rájuk.

Annyi biztos, a segítség szerepe nem csökken, és különösen nem szűnik meg attól, ha kiderül, hogy megtörtént a baj.

Soha ne lökd vissza!

A segítségünknek óriási szerepe lehet az áldozat felépülésében, és megmentheti őt a további sérülések elszenvedésétől, szabaddá teheti.

Viszont azzal sokat nehezíthetünk a helyzetén, ha mi magunk próbáljuk őt visszalökni oda, ahol eddig csak sérüléseket kapott.

Csak azért, mert a családtól kapta. „Elválni azért mégsem kéne, gondolj a gyerekeidre”. „Mégiscsak a családod, az ember nem szüntetheti meg a kapcsolatot a családjával”. „Le kéne nyelni ezeket a dolgokat, hűséget esküdtél, emlékezz!” „Legalább évente néhányszor látogasd meg őket, mégiscsak a szüleid”. Sorolhatnám azokat a célt tévesztett mondatokat, amelyek minden esetben az elkövető helyzetét könnyítik, és az áldozatét nehezítik. Sokszor pusztán azért, mert nem akarunk szembenézni azzal, hogy valakinek az otthon egyenlő a pokollal, a család pedig egyenlő a fogsággal, ahonnan csak szabadulni érdemes.

A családon belüli erőszaknak szinte mindig vannak vagy fizikai- vagy lelki nyomai. Mindig vannak gyanút keltő jelek. Ha ezek fölött szemet hunyunk vagy tabuként kezeljük, esélyt adunk a testi- vagy lelki terror újabb megismétlődésének. És ebben sokkal nagyobb a felelősségünk, mint gondolnánk. Hiszen, ha kérdeznénk, érdeklődnénk, „beleavatkoznánk” egy család magánéletébe, akkor valódi segítséget nyújthatnánk az áldozatoknak.

A bántalmazás ugyanis éppúgy nem magánügy, ahogy egy közúti baleset sem. Attól, mert a nyomai időnként „csak” a lelken ejtenek maradandó károsodásokat, semmivel sem kevésbé kötelességünk a bántalmazott segítségére kelni.

Ha minden szemtanú, minden gyanús jelet észlelő ember, szomszéd, rokon, barát, pedagógus, orvos megpróbálna csak egy icipici lépést is tenni az áldozat megsegítésére, óriási változást indíthatna el.

Lehet, hogy a kis lépések időnként kevesek ahhoz, hogy megelőzzék a bajt, tényleges megoldást nyújtsanak, és a rendszer hiányosságait átlépjék. A baleset példájával élve: előfordulhat, hogy a mentő későn ér oda, és mi szakértelem híján nem tudjuk megmenteni a sebesültet. De olyan nem fordulhat elő, hogy meg sem próbáltuk.

 Sebestyén Eszter
pszichológus