–

Heti egy halott

Az elmúlt hetek családirtásai eléggé meghatározták a közbeszédet, pedig az, hogy most épp egy kicsit megsűrűsödtek az esetek, nem kirívó, az éves statisztika már csak ilyen, vannak benne amplitúdók, előfordul, hogy egy hétre két ilyen gyilkosság esik, van, hogy egy sem. Ez a három – összesen hét ember halálával járó, a – sajtót is bejáró eset így gyors egymásutánban sokakban keltheti azt a benyomást, hogy most épp valami nagyon eldurvult.

Azonban, ha lenne is ebben némi igazság, a helyzet az, hogy átlagosan minden hétre esik legalább (vagyis minimum) egy ilyen ügy, ebben élünk emberemlékezet óta, ne legyenek illúzióink.

Azonban az is igaz, hogy amikor a közvélemény, ha csak a véletlenek összjátékaként is, de végre felkapja a fejét, az maga a rés a pajzson: ötévnyi társadalmi célú kampányolás megtanított rá, hogy az ilyenre le kell csapni, ilyenkor kell pörgetni a témát, mert a társadalom átmenetileg fogékonyabb, és esély nyílik arra, hogy a fejekben szélesebb körben is változást érjünk el. 

Szombaton tüntetés volt a Kossuth téren, bár az arra járó turistáknak inkább tűnhetett köztéri performansznak a dolog, amit úgy száz néző követett illedelmes csöndben. Jöttek is ragyogó arccal, boldogan fotózni, videózni, ujjongva, hogy valami helyi művészeti különlegességbe botlottak a napsütötte Kossuth téren, még csellisták is zenéltek. Pedig a A megölt nők már nem fognak szülni címmel tartott demonstráció témája az volt, hogy miért hal meg még mindig hetente legalább egy nő Magyarországon, a célja pedig, hogy a mindenkori magyar kormányt cselekvésre kényszerítse. Miközben a jelenlevők számában kissé bizonyára csalódott szervezők is jól tudták, hogy ez így nem fog menni. Naná, hogy tudják, akad, aki ezt csinálja harminc éve. Szélmalomharcot folytat a magyar nők alapvető emberi jogaiért, cserébe olykor „lefeminácizzák”, újabban „legenderezik”, mintha az is egy jelző volna.

Magyarországon a rendszerváltás óta folyamatosan beszélnek az ügyről a különféle szakmai szervezetek, ehhez képest csak kismértékű elmozdulás történt, és jobbára az is megmaradt a közbeszéd szintjén.

Bár ez nem teljesen igaz; egy 2003-as országgyűlési határozat a családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról gyakorlatilag ugyanazt fogalmazta meg, mint a nők és gyermekek elleni erőszak megfékezésére és megelőzésére létrehozott Isztambuli Egyezmény, amelyet a magyar kormány 2014-ben írt alá.

Nem tudom, emlékszik-e még valaki arra a jelenetre, amikor a magyar parlamentben – talán ‘92-93 környékén – először elhangzott a „családon belüli erőszak” kifejezés, és erre olyan, térdcsapkodva röfögős hahotaroham lett úrrá a derék honatyákon, hogy a könnyük is kicsordult. Olyan régen volt, hogy forrást sem igen találok hozzá, de élesen bennem él az eset, már csak azért is, mert anyám minden adandó alkalommal felidézte az elmúlt harminc évben, amikor a hírekben brutálisan bántalmazott, vagy a legrosszabb esetben – és a hírekbe, hacsak nem közismert az áldozat, vagy az elkövető, többnyire már csak ezek kerülnek be – megölt nőkről esett szó.

Családon belüli vs. kapcsolati erőszak

Ezen parlamenti közjáték után bő évtizeddel, 2004 áprilisában, a 45/2003-as, fent említett országgyűlési határozat törvénytervezete kapcsán Harrach Péter a következőket találta mondani: 

„Hadd kezdjem a problémáimat a megnevezéssel, a fogalommal; családon belüli erőszakról szól ez a törvénytervezet. […] tartalma jogi problémákat vet fel, a kifejezés viszont kommunikációs kérdés. […] Számunkra a család kifejezés pozitív tartalmat hordozó szó, ez az összefüggés viszont, azt hiszem, negatív színben tünteti fel a családot, bár nem ez a szándéka.”

Ez a gondolatmenet volt a meghatározó akkor is, amikor a családon belüli erőszakot kapcsolatira keresztelték át pár éve, amikor végül megszületett a törvény. A törvény, ami 2012 óta itt van, létezik. Amire nemzetközi és belföldi fórumokon egyaránt hivatkozni lehet. Épp csak elvétve hallani olyan esetről, amikor valakit az ebben foglaltak alapján, a kapcsolati erőszak tényállás megvalósítása miatt vettek őrizetbe, ne adj’ isten ítéltek el.

Mondjuk, az átnevezés kapcsán annyiban egyetértek Harrach Péterrel, hogy a családon belüli erőszak helyett valóban adekvátabb a kapcsolati vagy párkapcsolati erőszak kifejezés, amennyiben az elkövetői kört javarészt csakugyan az áldozatok volt vagy jelenlegi partnerei teszik ki. (Persze nem csak, és főleg nem kizárólag, ahogy a tüntetésen felszólaló Pintér Marianna is újra elmondta, amit korábban oly sokszor, hogy miféle brutális kegyetlenséggel bántalmazták a saját szülei, és hogy gyerekként hányszor kért segítséget, minden eredmény nélkül.) 

A család fogalmának negédes tabusításával már kevésbé tudok azonosulni, főleg, ha arra gondolok, hogy a családon belüli/kapcsolati erőszak úgy minden negyedik nőtársamat érinti vagy érintette már élete során.

A születendő gyerekemnek is kábé ennyi esélye van arra, hogy közéjük sorolhassa magát. Merthogy a jog gyakorlatában – és így az áldozatok helyzetében – egyelőre semmi sem változott. Csak egyre többet beszélünk róla.

2004 óta kormányok jöttek és mentek, de továbbra is nagyjából ezen a szinten folyik a kommunikációs pingpong, bár kerültek bele új, pikáns elemek. A lényegében azonos tartalmú, a magyar kormány által 2014-ben aláírt Isztambuli Egyezmény ratifikálását (törvényi szintre emelését) az abban megfogalmazott, szexuális kisebbségek jogaira kitérő passzusok kapcsán a gender (társadalmi nem) kifejezés minden irányú kiforgatásával söprik le az asztalról évek óta.

Erre tromfolt rá a közelmúltban az egyezményt és az ügyet teljes egészében politikai hisztinek minősítő igazságügyi miniszter, mondván, hogy a magyar kormány mindent megtesz a családon belüli erőszak ellen, a magyar nők pedig köszönik, jól vannak, még a munka és a család között sem kell választaniuk.

Pillantsunk bele abba a 2003-as dokumentumba, amiről az előbb beszéltem, és amit Spronz Júlia, a PATENT Egyesület munkatársa teljes terjedelmében felolvasott a szombaton, a Kossuth téren tartott demonstráción. Íme, az indoklás, amit az országgyűlés annak idején elég meggyőzőnek talált ahhoz, hogy elfogadja a dokumentum követeléseit:

„– a közelmúltban a közvéleményt felkavaró tragédiák nyomán felismerve a családon belüli erőszak nagymértékű jelenlétét a magyar társadalomban, amikor az élet, testi épség, nemi erkölcs vagy személyi ellen irányuló támadás áldozata a kiszolgáltatott hozzátartozó (gyermek, házastárs, idős rokon);

– felismerve, hogy Magyarországon

  • hozzátartozója erőszakos magatartása következtében átlagosan minden harmadik napon meghal valaki;

  • házastársa, élettársa (volt házastársa vagy élettársa) erőszakos magatartása következtében átlagosan minden héten meghal legalább egy nő;

  • a családon belüli erőszak gyermekáldozatainak száma havonta legalább egy;”

És hogy mik ezek a követelések? 

Mondom, lényegében ugyanazok, mint amiket az Isztambuli Egyezmény is megfogalmaz, nem fárasztom az olvasót a teljes listával, csak pár gondolatot tennék ide: 

  • az erőszak áldozatát ne a bántalmazója jelenlétében hallgassák ki; 

  • a távoltartás alkalmazása ne vicc legyen, és legalább néha ellenőrizze is a rendőrség a betartását; 

  • legyen megfelelő számú hely az anyaotthonokban, vagyis annak is legyen hova mennie, akinek nincs hova mennie; 

  • az áldozatoknak ne kelljen tizensok (!) alkalommal elmondaniuk, hogy mi történt velük; 

  • a rendőrség és a bíróságok azon alkalmazottai, akik az áldozatokkal foglalkoznak, kapjanak célirányos továbbképzést; 

  • valamint az egyes kormányok gondoskodjanak a megfelelő társadalmi tájékoztatásról a témában. 

Persze ezt most nagyon durván leegyszerűsítettem, de remélem, a szellemiség azért átjön, és mindenkinek javaslom, aki még nem olvasta az egyezmény teljes szövegét, hogy kattintson a fenti linkre, a 45/2003-as magyar országgyűlési határozattal egybevetve különösen lebilincselő olvasmány.

Még néhány statisztikai adat a végére, hogy számokban is lássuk, mennyire húsbavágó, hogy változás történjen:

a nők átlagosan harmincöt (35) verést szenvednek el, mielőtt segítségért fordulnának, ekkor pedig átlagosan öt-tizenkét intézménynél, szervezetnél, hatóságnál kérnek segítséget az erőszak megállítására, mielőtt hatékony segítséget kapnak vagy megölik őket és/vagy a gyerekeiket.

Az, hogy mindeközben akár az is előfordulhat, hogy őket büntetik meg, mert akadályozzák a bántalmazót a kapcsolattartásban a közös gyerekkel vagy gyerekekkel, tény. Az is tény, hogy sokszor éppen ez a rendszerhiba segíti a bántalmazót abban, hogy az áldozata nyomára bukkanjon, ahogy olyan is előfordul, hogy a távoltartó határozat hatálya alatt következik be a gyilkosság.

#MeddigMég – Sírkő helyett

Hogy lehet, hogy ezeket az adatokat már leírni is fáj, mert ezredszer írom le őket, és mert tényleg, megállás nélkül erről tépi a száját a sok szakmai szervezet, mégis, harminc éve süket fülekre találnak? Antoni Rita, a szombati tüntetés szervezője erről a következőket mondta: 

„Egyik lehetséges magyarázatként arra jutottam, hogy még nem mondtunk el mindent a családon belüli erőszakról. Nem mondtuk még el, hogy nemcsak a nők jogai, hanem a családi értékek, a gyerekek erkölcse és a nemzet fennmaradása miatt is nagyon fontos lenne érdemben fellépni ellene. Nem mondtuk még el, hogy a családon belüli erőszak visszaszorítása és a tragédiák megelőzése nemzeti érdek.”

A tüntetés meglehetősen provokatív elnevezésével bevallom, hogy személy szerint nem értettem egyet, bár tény, hogy ezt nem jeleztem, amikor módom lett volna rá. Egyrészt értem az iróniát, sőt, a keserű tehetetlenséget is, ami szülte, és az a magánügyem, hogy az ízlésemnek sok, ízlésről nem vitatkozunk. Másrészt viszont, amiért mégis szólnom kellett volna, csak aztán már késő lett, az az, hogy

van az úgy, hogy a golyó nem oda csapódik, ahova szánták. Kötve hiszem, hogy betalált volna ott, ahol nagy szükség lenne rá, sőt, bizonyára lepattant a cinizmus áthatolhatatlan pajzsáról, efelől nincs kétségem. 

Miközben tudom, mert többen megírták, elmondták nekem, hogy a címadás olyanokat bántott meg, akiket nem kell meggyőzni. Anyákat, akikben a gondolatra is megfagy a vér, miközben pontosan ismerik a számokat ők is. Épp azért.

Remélem, az idézett bekezdés segít elhelyezni a talán nem túl szerencsés címet, ahogy azt is nagyon remélem, hogy legközelebb nem csak százan leszünk, amikor valaki veszi a fáradságot és a nyakába a szervezést, hogy megteremtse a lehetőséget mindannyiunknak, hogy hallassuk a hangunkat. Addig is, tegyük meg. 

Tegyük meg, hogy nem hagyjuk szó nélkül, amikor egy politikus cinikusan eltagadja még az ország saját statisztikáit is.

Tegyük meg, hogy nem az áldozatot hibáztatjuk, és rápirítunk arra, aki így cselekszik.

Tegyük meg, hogy megkérdezzük ahol, és amilyen hangosan csak tudjuk: #MeddigMég?

Mérő Vera

A fotókat a szerző készítette