„Bármit teszünk, tegyük jól” – Malawi napló, befejező rész

–

Már jó ideje itthon vagyunk, de még mindig nagyon élénken él bennem minden Malawiban töltött pillanat. Tudtam, hogy egy darabig emészteni kell. Ami mélyen megérintett, és éppen ezért tudatosan nem írtam eddig erről a témáról, azok az árva gyerekek. Róluk akarok mesélni nektek.

Azt hiszem, egyébként beleszerettem Malawiba. Sok mindent adott nekem, és valamit ott tartott a lelkemből. Rengeteg emberre barátként gondolok, és mindig nagyon örülök, ha üzenetet váltunk.

Mi lesz a Malawi misszióval?

Az árván maradt gyerekek és az őket segítők ejtették rabul a szívemet leginkább, de azt hiszem, Laca (dr. Szegedi László idegsebész) és a többiek is így vannak ezzel.

Mindnyájunknak az van a fejében kimondatlanul, de egyezményesen, hogy megyünk újra. Ott nekik mi reményt jelentünk, életet és lehetőséget.

Az is hihetetlenül jól látszik, hogy miben kell segíteni Malawit. El kell kezdeni az ottani orvosokat, vagyis az egyetlen sebészt képezni, és további rezidenseket nevelni, hogy kialakuljon náluk is egy egymásra épülő, egymástól tanulható önfejlesztő rendszer, hogy intézményesülhessen a tudás, amit átad a misszió.

Ha ebben sikerül segítenünk nekik, és év közben is tudunk velük konzultálni, képesek vagyunk fogadni orvostanhallgatót, és tanítani is őket, akkor nem évi húsz megmentett életről beszélünk, hanem egy nemzet idegsebészeti problémájának megoldásáról, amin ezrek élete és életminősége múlhat.

Ha ez sikerül, akkor a lehető legnagyobb dolgot hajtja végre a misszió: úgy segít, hogy hosszú távon is megoldja a problémát, és megszünteti annak forrását. Ez az idegsebészeti misszió célkitűzése nyolc–tíz éven belül.

Ráadásul Malawi még egy nagyon fontos dolgoz hozott az életembe. Most értem meg apámat, aki elvonultan élt a várostól, és gyerekeket tanított, mert felismerte, segítenie kell. Pont ennyi idős volt, amikor megtörtént az ő életében is ez a felismerés. Nem hiába, nem esünk messze a fájától…

Ami mindenképpen követendő példa volt nekem – Malawiból azon kívül, hogy mennyire közel engedik magukhoz a természetet –, ahogyan az árváikkal bánnak. Mi három ilyen intézetet látogattunk meg, és mindegyik példaértékű volt. (Isteni lenne itthon is hasonló rendszerben létrehozni ilyen házakat, de eddig nem kaptam túl rózsás válaszokat ezzel a dologgal kapcsolatban.)

Árvák. Házak.

Most pedig elmesélek nektek történeteket ezekből a házakból:

Fatima-ház

Jó fél órát vezettünk ki a semmibe, amikor egy kapuhoz értünk. Az út mellett csak néhány vályogház volt elszórva út közben.

Egy korosodó házaspár fogadott minket. Ők vezetik az intézményt, ami egy nagy kert tulajdonképpen. Egyik szélén a fiúk háza, másikon a lányok háza állt, plusz van egy kis kecskéknek elkerített rész, meg egy magánház, ahol a pár lakik.

A kerítésen kívül volt egy kincses kert, ahol korábban még fák álltak, mára már a felét ellopták a falusiak. Néha a kerítésen belülre is belopakodnak, hogy kecskét lopjanak, amit aztán jó áron eladnak.

Az iszlámban van egy íratlan szabály, hogy a jövedelmed két és fél százalékát fordítsd más megsegítésére. 

Ebben az árvaházban pedig arra volt szükség, hogy biztonságban legyen a húsz kis árva és a védelmezőik. Az alapítványunk ebben segít nekik, hogy a védelmüket megerősíthessék. (Ha valaki szeretne kecskét venni adományként, az keressen minket, és továbbítjuk az adományt a Fatima-árvaháznak.)

Húsz gyerek él itt, nagyjából egyidősek, és úgy nőnek fel, mintha egy család lennének: a gondozóik, a mama és a papa, a gyerekek pedig egymás testvérei.

Papa reggelenként beviszi az egész bagázst az iskolába, délután hozza őket haza, aztán húsz gyerekkel oldja meg a házi feladatokat, majd játszik velük, és lefekteti őket.

Amikor kérdeztem, miért csinálják, az asszony elmondta, hogy nála ez belső késztetés, a férfi meg mosolyogva ezt felelte: „Úgy terveztem, hogy a tengerparton, golfozással töltöm majd az öregségem, de imádom a feleségem, és bármit megtennék érte önzetlenül. Most már pedig az új családunkért is.” Egyébként három saját felnőtt gyerekük van, akiktől már unokáik is születtek.

Kondinani – Ahonnan Madonna fogadta örökbe egyik gyermekét, és a Jacaranda

Amikor Adrival, (Kamarás Adrienn, a Segítő Angyalok alapítvány kurátora) a Jacarandában gulyást főztünk, akkor előző este a dokikkal közös csipetkegyártás volt. Adri kókuszgolyókat is készített, ehhez a negyven doboz kekszet a két fiatal dokink aprította üveggel, még meg is taposták zsákokban, mivel, ugye, a két kezünkön kívül más eszközünk nem volt.

Adri verbuvált egy nagy csapat gyereket, akik összegyúrták a golyókat. Majd néhány segítőkész gyerek egyszer csak ott állt mellettem, miközben a gulyás-kihívás közepén kétségbeesetten toporogtam két üst között. Ez a főzés önmagában elvett az életemből néhány évet, de nagyon megérte.

Szóval a gyerekseregben volt egy Willard nevű kölyök, aki mintha mindig is ismert volna, egyfolytában kérdezgetett, mit csináljon, hogy tegye, és mint egy kis séfhelyettes osztotta az igét, és szervezte a többieket is. Amerikai akcentusa, és valami nagyon őszinte tekintete volt, meg a nagy, tiszta szíve, azonnal láttam, hogy különlegesen jó lélek.

Willard tizenhét éves, árvaként nőt fel a Kondinaniban, nem ismeri a szüleit, még csecsemőként került be. Annyi szeretet van ebben a kis fiatalemberben, teljesen magával ragadó.

Azóta szinte mindennap üzenetet váltunk a Facebookon, és tervezzük a kis főzős akciókat, amit ő fog levezényelni a helyszínen a többi négyszáz gyereknek havonta egyszer, úgy, hogy az alapanyagra és a tűzifára valót mi küldjük az iskolának.

Ennek az árvaháznak egyébként szervezünk még egy külön általános orvosi missziót tavaszra, ahová egy szemész, egy bőrgyógyász és egy háziorvos is jön majd velünk, és a kis házi kórházukban külön rendelőkben fognak gyógyítani. (Ilyenkor egyébként napi kétezer beteg áll sorba, hogy segítséget kapjon a bajára.)

A Jacaranda pedig az az általános iskola és gimnázium, ahova 98 százalékban HIV-pozitív árvák járnak. Ők a saját szemükkel látták, ahogy AIDS-ben meghalnak a szüleik. Ez az iskola valami fantasztikusan inspiráló, két nagyon tiszteletreméltó ember, Marie és Luc munkáját dicséri. Ők zseniálisan építették fel ezt a birodalmat, hogy a gyerekeken keresztül egy egész nemzetet változtassanak meg. Marie New Yorkban született, Luc pedig szülőhazáját, Franciaországot hagyta hátra azért, hogy itt segíthessen.

A Jacaranda az az árvaházi szemlélet, amit egész nyugodtan lemásolhatna minden fejlett ország.

Marie azt mondta, hogy azért taníttat a gyerekeknek több művészetet, hogy azok felkeljenek és szárnyaljanak, hogy jobban ki tudják fejezni magukat, és minél inkább önmaguk lehessenek.

Itt a gyerekeket nem arra tanítják, hogy kéregessenek, hanem arra, hogy hálásak legyenek, és köszönjék meg azt, ami van. Itt közösségteremtés van, az egész iskola egy nagy család, ráadásul teljesen átlátható minden, rend, tisztaság és fegyelem van. Ez a rendszer tulajdonképpen egy faluvá nőtte ki magát, ahol korábbi diákok segítenek a kicsiknek.

Az egyik napon gimnazista gyerekeknek tartottam egy előadást arról, hogyan lehet üzletet csinálni tőke nélkül, hogy lehet másként dolgozni, lehetőségeket észrevenni. Magyarán egy motivációs program volt, ahol elmondtam, mit vegyenek észre, ha majd boldogulni akarnak az életben. A gyerekek kérdeztek a végén, és az az igazság, hogy ilyen intelligens és érzékeny kérdésekkel még európai felnőttek körében sem találkoztam. Nagyon érzékenyek, ők még látják a dolgok lelkét, és annak fontosságát. 

Most építenek oda egy óvodát, építettek már egy fizioterápiás rendelőt is. Üzemeltetnek egy kulturális központot, most épül egy felnőttképzési központ, ahogy szabászatot, videót, és még cateringet is lehet tanulni, 

Mézet termelnek, saját farmjuk és könyvtárhálózatuk van, amiből tizenegy könyvtárat látnak el és tartanak fent. A gyerekek így még jobban megtanulnak angolul, és minden területen sokat fejlődnek. Imádnivaló és annyira okos dolog az egész.

Itt tartjuk tehát a havi egyszeri főzést, ötszáz adag étellel tervezünk, ide tanítókat szeretnénk vinni, megtervezni a catering-képzési részt, és majd elhozni akár a hallgatókat hozzánk, az étterembe cateringet és éttermi ismereteket tanulni, mert ebben van ott lehetőség bőven.

Lehet angol nyelvű könyveket adományozni, lehet adományt küldeni, és egy gyermek képzését vállalni, ami nem túl nagy összeg, de sokat segíthet az ott dolgozóknak.

Ettől az úttól rengeteget kaptam, ez az út még jobban elmélyítette az értékrendem, az alapok felé terelt. Odaterelt az emberekhez, a gyerekekhez, a természethez, az alapszükségletek fontossága felé, és alapvetően a jó felé.

Megmutatta, hogy ha bármit is teszünk, tegyük jól, legyen értelme, és haszna is. Ez az út megtanított a fontossági sorrendre.

Beléd szerettem, Malawi, és akit szeretünk, azt nem hagyjuk hátra, úgyhogy visszatérek én is és a misszió is, és azt hiszem, mondhatom a többiek nevében, hogy ők is.

Köszönöm mindazt, amit tanítottál és adtál. Hálás vagyok érte!

 Hlatky-Schichter Hubert

A képek a szerző tulajdonában vannak