A halál úgy járkál itt, mint egy távoli rokon…

A kezdeti kálvária után végül helyreállt a rend, és az orvoscsoport elkezdett dolgozni.

Hatkor ébredek, éppen nincs sem áram, sem meleg víz, az aggregátort csak hét után indítjuk el, mert nagyon hangos, de a hideg víz még jól is tud esni (pláne, amikor kijössz alóla).

Mindennap voltam eddig a kórházakban, és megfigyeltem, hogy az életnek más itt az értéke. A halál gyakorlatilag természetes, a jelenléte teljesen normális, nem tabu, nem félelem tárgya. Mindez a helyiek természetközeliségéből és a körülményekből – a szegénységből, a tudatlanságból, az infrastruktúra hiányából és a szervezetlenségből – adódik.

A helyiek nagyjából kéthetente temetésre járnak. Nincsenek képzett szakorvosok, nincs háttér és nincs ismeret, ami feltárná a valós hiányokat és szükségleteket.

A betegek nem rettegnek úgy, mint mi, amikor felmegy a lázunk vagy megfázunk, itt nincsenek hipochonderek. Nem is tudnák megvenni a szükségtelen gyógyszereket, mert a szükségeseket sem tudják. Elhízott embereket sem látni, időset meg pláne nem…

Itt olyan betegségekkel találkoznak az orvosaink, amikkel otthon soha, tankönyvekben is alig találni ezekre példákat.

Nézzétek meg a kórházi várót, a műtőket, a raktárt, a szeméttárolót, a büfét és az udvart:

(Kattints a képre, és lapozható lesz a galéria:)

Hihetetlen nagy a szegénység, és elképesztő méretű a kiszolgáltatottság. A higiénia ismeretlen fogalom. Az egyszer használatos eszközöket kint szárítják elmosva a kórházi udvarokon. Az egyszer használatos ruhámat kiszedték a kukából, és másnap abban dolgoztak. Az eszközök régiek, és nincs meg az alapfelszerelés sem – vagy éppen nem működik. Ez főként a Queen Elisabeth kórházban van így, de a Mercy James, ismertebb nevén Madonna-kórház eggyel jobb helyzetben van, de az is nagyon leharcolt, és szakorvosok sincsenek.

Ide szinte csak misszionáriusok jönnek random jelleggel, és oldják meg, amit épp akkor lehet.

Nincs előreszervezés és betegprogramozás, ennek egyik oka az, hogy fel sem ismerik a legtöbb betegséget.

Iszonyú számok

Itt az átlagéletkor mindössze 17,5 év. 17,5!

A népesség 19 milliós – többségük gyerek. (Malawi területe akkora, mint Magyarországé.)

Nem látni idős embert egyáltalán, és a gyerekhalálozás is magas.

19 millió emberre van az országban egy idegsebész.

Havi öt–hat egyszerűbb műtétet végeznek az orvosok, míg a mi orvosaink átlagosan naponta egy nagy, és több kisebb műtétet hajtanak végre.

Egy darab MRI van az országban. CT-ből létezik néhány, de az mind privát kézben van. A helyi kórházaknak nagyságrendileg 50–60 CT-felvételre van keretük éves szinten, amit a privát helyekről rendelhetnek meg. Egy CT 120 ezer kvacsa, ami az itteni átlagember három–négy havi bére, sokaknak pedig az egész éves jövedelme.

Kemoterápia van, de sugár nincs, ami a legtöbb tumoros betegség utókezelésében legalább annyira fontos lenne.

Aneszteziológus orvosunk, dr. Kelemen József megfelelő gyógyszerek nélkül dolgozik (mivel elvették, amit hoztunk, és van, amit azóta sem pótoltunk, mert nem elérhető), azt sem értik, mit kér sokszor. (Kérdezték is ma tőle az egyik beavatkozásnál, hogy „ez mi?” – Józsi csak annyit mondott: „this is magic”.

És igaza van, ami itt történik, az csoda. Az orvosaink csodát tesznek itt minden nehezítő körülmény és eszközhiány ellenére.

Mindezt testközelből látni és átélni

Bent töltöttem velük egy egész napot a kórházakban, két műtéten vettem részt, szimultán dolgoztak mindkét kórházban, ami egymás mellett van szerencsés módon, így könnyen ide-oda átjárkálunk a fedett folyosókon.

Eddig is tiszteltem a munkájukat, de mától egyenesen csodálom őket. Hihetetlen volt átélni, hogy egy agyvelő- és agyburoksérvtől eltorzult arcú, kétéves kislány egyik pillanatban még kint szaladgál sírva az előkészítő szobában, utána látom széttrancsírozott arccal a műtőasztalon, majd három óra múlva – és ezt magam sem hittem el –, az édesanyja szoptatja, és mosolyogva nyúl a lufiért, amit ajándékba vittem neki. Nem számítottam rá, hogy találkozunk még ma, és magánál lesz. Akkora boldogság volt látni! Látni a reményt a teljes értékű életre. Elképzeltem őt tiniként, aztán felnőtt nőként. Láttam magam előtt, ahogy begyógyulnak a sebei, és szép lesz. Én igenis szépnek látom a jövőben, egy nagyon szerencsés léleknek.

Kolléganőmnek küldtem egy képet róla, aki ezt válaszolta:

„ő a szerencsés, aki az Angyalokat kapta ma?!“ És nagyon igaza van. Tényleg angyalok mentették meg az életét.

Soha nem gondoltam, hogy egy műtőbe valaha is beteszem a lábam. Ha Laca (dr. Szegedi László idegsebész – a szerk.) otthon elkezdte vacsora közben mesélni a napját, legtöbbször meg kellett kérnem, hogy ne tegye, vagy vacsora után meséljen csak róla, és ne részletesen, mert elképzelem, és rosszul érzem magam attól, hogy emberek szenvednek.

De ez a mai nap megváltoztatott ebben is. Bár tréningeztem magam mentálisan előtte, hogy a tudományt lássam benne, ne a vért, néha így is könny csordult a maszkom alól. Nagyon szívszorító, ahogy kiszolgáltatottan fekszik egy gyermek, látom a feltárt arcát, és csak fohászkodni tudok, mást nem tehetek.

Aztán arra gondoltam, hogy most már én is aktív részese lettem ennek az idegsebészeti missziónak, hogy ezekkel az orvosokkal itt lehetek, és tehetek valamit ezért az egészért. Amikor erre gondoltam, nyugalom szállt meg, mert tudom, hogy nincsenek véletlenek, és nem véletlenül nézhettem végig a műtétjét. Pont őt, pont most.

Meg is győztem magam, hogy rendben lesz, és mivel a legjobb kezekbe került, így is lett.

Laca és Gábor konzultál

A kislányon végrehajtott műtét azért is volt olyan nehéz, mert egy helyi orvos próbálta megoperálni korábban sikertelenül, így egy hegesedett sebet kellett újranyitni. Dr. Nagy Gábor és Laca operálta az agyvelő- és agyburoksérves kétéves kislányt, akit odalent várt vissza az anyukája, és amikor visszakapta, majd az ölében szoptatta a gyermekét, meghatódva annyit mondott: „God bless you!“ (Isten áldjon meg titeket – a szerk.)

Ha minden orvos olyan lenne, mint ennek a csoportnak a tagjai, akkor jobb hely lenne a világ

Gábor doktor egyik előző este mesélt nekem a mester és tanítvány viszonyról az orvoslásban, és a Kill Bill című filmet emlegette. Amikor a főszereplő elszegődik a mesterhez tanítványként, akkor alázattal kell elszegődnie. De a mesternek is el kell tudni fogadni a tanítványát, mert bárki nem válhat azzá. Ez bizalmi dolog, és jó szolgálatot kell tenni időben és tiszteletben, alázattal kell fogadni a mestertől való tanulás lehetőségét.

Ezt a hasonlatát itt értettem meg a műtőben, ahogy láttam őket együtt dolgozni, ráadásul olyan emberekkel, akiket nem ismernek, akik nem olyan felkészültek, és nincsenek olyan eszközeik amúgy, amikre szükségük volna, de megcsinálnak mindent, és olyan összhang van közöttük, hogy az hihetetlen.

Laca, a tanítvány végezte a műtétet, és Gábor, a mester asszisztált hozzá, azaz folyamatosan vezette és segítette, tanította minden szavával, Laca pedig csinált mindent precízen és nyugodtan. Annyira büszke vagyok rá! Nyilván ők ebből semmit nem éreznek, de ez az egész számomra olyan csodálatos dolog, hiszen nem sok mesterség van, ahol létezik ma még ez a fajta tisztelet mester és tanítvány között.

Mester és tanítványa

Dr. Bagó Attila a közvetlen főnöke és mestere Lacának, aki éppen a másik műtőben volt Dáviddal és Józsival, a szuper „anesztessel”, de Laca Gábort is a legmélyebben tiszteli, és szakmailag felnéz rájuk, mint professzoraira.

Műtét közben, amikor közelről szemléltem Gábor és Laca kezét, ahogy az agynál tartottak, Gábor kinézett rám, és azt mondta:

„Fogalmam sincs, mit csinálunk, de imádom!“

Amikor este rákérdeztem, hogy jól értettem-e, amit mondott, azt mondta, hogy igen: „Minden szempontból kilépünk a komfortzónánkból, de rugalmasnak kell lennünk, és meg kell oldani a helyzeteket, mert nincs más lehetőség“ – itt arra gondolt, hogy eszközök, megfelelő háttér nélkül sokkal nehezebb a munkájuk, mint például az otthoni körülményeik között.

Ekkor jutott eszembe az előző napokról Attila mondata, miközben este elemezték az eseteket:

„A vér a legcsodálatosabb dolog, intelligens folyadék, ami, ha kell, szállít és folyékony marad, ha kell, megalvad és elzár. Nincs az a nanotechnológia, ami ezt ismételni tudná.”

A minap az egyik páciensbe Józsi négy liter vért töltött vissza. Egy emberben átlagosan öt liter vér van. A fiúk felhasználták már az első négy napon az osztály havi átlag vérkészletét, mivel olyan súlyos esteket kellett operálniuk.

Az orvosok műtét közben

Gábortól meg azt tanultam:

„Az idegsebészet olyan, mint az első randi. Tudni kell jól az anatómiát, és bátorság kell hozzá!"

Másik állítása szerint a műtét: „Olyan, mint a jazz, improvizálni kell“.

Én még hozzátettem, hogy igen, és mindkét esetben jó, ha a végére érünk!

Hlatky-Schlichter Hubert

A Malawi misszióról a WMN-en olvashattok először, továbbá követhetitek a magyar orvoscsoport és segítőik mindennapjait ITT és ITT!