„Az ember ezek után máshogy néz a saját életére” – Egy fiatal idegsebész kalandjai Afrikában

–

Dr. Szegedi László 1987-ben született Berettyóújfaluban. Debrecenben járt gimnáziumba. 18 éves korában költözött Pestre, és ott kezdte el az orvosi egyetemet. A harmadik évben döntött úgy, hogy idegsebész lesz.

Zimre Zsuzsa/WMN: Miért pont idegsebész szerettél volna lenni?

Dr. Szegedi László: Amit addig tanultam, hallottam erről a hivatásról, tetszett, nagyon felelősségteljes munkának tartottam, ahol sok a kihívás, és én szeretem a kihívásokat. Még az egyetem alatt kezdtem el önkéntesként dolgozni az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetben. Bejártam, kutatómunkát végeztem gyermek-idegsebészetből, ügyeltem, főként azokkal a kollégáimmal, akikkel most is együtt dolgozom. Ekkor vált biztossá, hogy idegsebész leszek. A felvétel elég nehézkes volt, mert akkor az idegsebészet még nem volt hiányszakma, olyannyira, hogy egy ideig ingyen dolgoztam az intézetben. A mostani főnököm már akkor is ismert. Most a szakorvosképzés végénél járok, főleg agydaganatos betegekkel foglalkozom. Nagyon szeretek itt dolgozni.

Z. Zs./WMN: Jó, jó, idegsebész lettél, de honnan jött Malawi?

Sz. L.: Gyerekkorom óta bennem volt a segíteni vágyás. Innen jött az orvosi irány, meg apukámtól is, akire a mai napig felnézek, ő szintén orvos Nyíregyházán. Megfogalmazódott bennem, hogy kéne valami kiemelkedő azon felül, hogy nap mint nap segítünk a munkahelyünkön.

Z. Zs./WMN: A „csináljunk valamit”-ből hogyan jutottál el oda, hogy missziót szervezz?

Sz. L.: Utánanéztem, milyen lehetőségek vannak egy külföldi önkéntes munkára. Szerencsénk volt, mert amit szerettünk volna, az találkozott az igénnyel, Malawiban egyetlen idegsebész van 18 millió emberre. Kintről jött a felkérés, hogy egy idegsebészeti misszió jól jönne számukra. Megkerestük a Magyar Afrika Társaságot, hogy akkor mi szeretnénk kimenni; ők pedig az első pillanattól kezdve támogattak minket.

Z. Zs/WMN: Tudtad, hogy milyen körülmények vannak ott, mi vár rád a műtőben?

Sz. L.: Abból indultunk ki, hogy kint nincs semmi, vigyünk mindent. Elkezdtük szervezni a túrát. A legnehezebb a támogatók megszerzése volt, mert a csapat gyakorlatilag egy nap alatt összeállt. Dr. Kelemen József Árpád aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos, dr. Markia Balázs gyermekidegsebész főorvos, dr. Nagy Gábor idegsebész főorvos, dr. Rácz Adrien Dorina idegsebész szakorvosjelölt azonnal vállalta a feladatot. Mindenkit úgy kértem fel, hogy ha nincs támogatói pénz, akkor saját zsebből is megcsináljuk. Végül annyit sikerült összeszedni, amennyi minimálisan elég volt az induláshoz.

Z. Zs./WMN: A csapat összeállásán és a támogatók megszerzésén túl milyen előkészületekre volt még szükségetek?

Sz. L.: Október 14-én indultunk, előtte megkaptuk a szükséges védőoltásokat, én hetet. Bennem az indulás reggelén volt egy pici kétség, hogy felmértük-e igazából, mire vállalkozunk. Amit vinnünk kellett, azok főleg egyszer használatos eszközök voltak, például légcsőtubusok, kötözőszerek, csontcement – amit koponyapótláshoz használunk –, és gyógyszerekből is rengeteget vittünk. Hosszas levelezés folyt a kinti kollégával, hogy mire van szükségük, de az itthoni fül-orr-gégész kollégáink, akik már jártak kint, azt javasolták, hogy első nap nézzünk szét a raktárban, hátha hagytak ott valami hasznosat az előző missziók, amiről a helyi szakember nem tudja, micsoda. Végül 120 kilónyi felszereléssel indultunk el. A helyszínen a Magyar Afrika Társaság munkatársa, Szeremley Csaba volt a koordinátorunk. Mindent ő intézett. Ahhoz, hogy nonstop tudjuk csinálni azt, amiért jöttünk, kellett egy ilyen ember.

Z. Zs./WMN: Hol laktatok?

Sz. L: A Magyar Kereskedelmi és Kulturális Központ házában. Ez egy igen nagy ház, Blantyre-ben, Malawi legnagyobb városában.

Z. Zs./WMN: Mennyire volt komfortos a hely?

Sz. L: Nappal nem volt áram, este néha igen. Este feltetted a telefonod tölteni és vártad, hogy reggelre mennyi lesz benne – így nézett ki a dolog. Malawiban van három vízerőmű, ezzel biztosítják az energiaellátást, viszont mi a száraz időszakban voltunk ott, ezért nem termeltek elegendő energiát. A házban volt mindenféle állat, az óriáspókon keresztül a patkányon át a gekkóig.

Z. Zs./WMN: Akkor esténként, munka után, ültetek a sötétben?

Sz. L.: Nagyon jó volt, hogy csapatként mentünk. Már ismertük egymást, és összekovácsolódtunk az idők során. Esténként nem igen lehetett mást csinálni, mint a teraszon beszélgetni, grillezni – mert ahhoz nem kell áram.

Z. Zs./WMN: És milyen volt a kórház? Klasszikus harmadik világbeli állapotokat képzeljünk el?

Sz. L.: Malawi legnagyobb városában egy állami kórházban dolgoztunk, ahol egy ágyon több beteg is fekszik. Informatikai rendszer nincs. A beteg kórlapja egy cetli, és volt, amelyiken rajta volt a név, volt, amelyiken nem, ezért kaptunk egy hosszas listát operálás előtt, hogy biztosan azt műtsük meg, akit kell. Ha megkérdeztük valakitől, hány éves, általában nem tudták megmondani. Ez nekem hihetetlen volt.

Z. Zs./WMN: Ennyire nem számít? Ennyire nincs jelentősége az életkornak?

Sz. L.: Nincs is jelentősége igazából. A lakosság 60 százaléka 22 év alatti. Egy nő általában hét gyereket szül, otthon.

Z. Zs./WMN: Miből élnek az emberek?

Sz. L.: Mezőgazdaságból. Dohánytermelésből. Sok a munkanélküli, sokan önellátóak. 300 dollár az egy főre jutó éves GDP, ennek ellenére nincs zavaró nyomor, nincsenek szeméttelepek, az emberek mosolyognak, táncolnak, nagyon kedves nép. Mondok egy példát a fejlődésre: elkezdenek építeni egy utat, és mindig csak az alapig jutnak el, amit aztán az esős évszak elmos minden évben. Ezt csinálják négy éve. A dolgok lassan történnek, senki nem rohan. Nincs menetrendje a buszoknak, majd jön, ha jön. (Nekünk óránk van, nekik meg idejük.) Egy másik példa arra, hogyan működnek a dolgok: a vámpír-para, ami miatt senki nem ment vért adni, mert féltek az emberek. El is fogyott a vér. És bár nincs feltétlenül szükség rá, de anélkül nem szoktunk belekezdeni egy műtétbe. Egyszer-kétszer együtt vacsoráztunk egy befolyásos indiai családdal. Elmeséltük nekik a vérproblémát, mire megeresztettek egy-két telefont, és másnapra lett vér. Így mentek ott a dolgok.

Z. Zs./WMN: Hogy zajlott egy napotok, milyen betegségekkel találkoztatok?

Sz. L.: Naponta két nagy vagy több kisebb műtétet tudtunk elvégezni. Angolul kommunikáltunk a helyiekkel, megtörtént, hogy odajöttek a folyosón és megköszönték, hogy ott vagyunk. Angol a hivatalos nyelv, ugyanis Malawi régen brit gyarmat volt. Hálásak voltak, hogy mennyi mindent hoztunk magunkkal. Nagyon nagy szakmai sikereink voltak, mert olyan elhanyagolt betegségekkel, születési rendellenességekkel találkoztunk, olyan daganatokat láttunk, amilyeneket itthon szinte soha. Szakmailag kihívás volt, és sok életet is meg tudtunk menteni. A műtőben megtörtént például, hogy operáltam, és odaszállt egy légy a műtéti területre, elhessegettük, aztán folytattuk a műtétet.

Z. Zs./WMN: Milyen volt a viszony a helyi személyzettel, az ott dolgozókkal?

Sz. L.: A kint dolgozók nagyon készségesek voltak. Ha kértünk valamit, azt megcsinálták. Nehezen tudtuk összehangolni a csapatot, mert kicsi volt a műtő, nem volt meg a megszokott terünk, minden este kimerülten estünk haza. A kinti műtősnők nem tudták, mit kérünk, mindig mondani kellett angolul, hogy igen, azt! Vagy azt! – és mutogatni. Utolsó nap meghívtuk a műtős személyzetet vacsorázni. Mindenki eljött szépen kiöltözve, mi meg ott feszítettünk missziós pólóban, ami egy csöppet rossz érzés volt. A vacsorát asztali imával kezdték, ahogyan ez ott szokás, megköszönték Istennek, hogy minket odaküldött. Ez nagyon jó érzés volt. A túra végére mindenkin munkaszemlélet-változás ment végbe. Az ember ezek után máshogy néz a saját életére. Nagyon sokat formál rajtad egy ilyen misszió. A kollégáimat bátorítom, hogy nézzék meg, milyen a világ, de nem a negatív, hanem a pozitív dolgok miatt. Kedves embereket megismerni, a kultúrájukat megtapasztalni. Nagyon nagy ajándékot adott nekünk ez az út.

Z. Zs./WMN: Hogyan döntöttetek a műtétekről, hogy ki az, akit megoperáltok, és ki az, akit nem?

Sz. L.: Sürgősségi sorrend volt, illetve, hogy ki az, akit a kinti idegsebész kollégára tudunk hagyni, mert ő is sok beteget meg tud operálni. A legrosszabb élmény az volt, hogy két gyerek feküdt egy ágyban, és az egyiket megoperáltuk, de a másikra már nem maradt idő, mert másnap indultunk haza.

Z. Zs./WMN: Akadtak nehézségeitek?

Sz. L.: A magyar egészségügy úgy nevelt minket, hogy nincs megoldhatatlan helyzet. Minden nap volt valami, ami reménytelen feladatnak tűnt. Jól működő csapat vagyunk, mindenre találtunk megoldást.

Z. Zs./WMN: Voltak azért szívbemarkoló történetek…

Sz. L: Igen. Például, amikor a főműtősnő megkérdezte az ebédnél, hogy a maradékot elkérheti-e, hazavinné a fiának. Onnantól dupla adagot vittünk, meg nyalókát is adtunk mindenkinek, lufikat, színes ceruzákat a gyerekeknek. Olyan alap dolgoknak örülnek az emberek, mint például a cukor.

Z. Zs./WMN: Téged mi fogott meg a legjobban a misszióban?

Sz. L: Nekem az volt a legnagyobb élményem, hogy négyen elindultunk az ismeretlenbe. Egyikünk sem volt még misszión, de még Afrikában sem, maximum Egyiptomban. Mégis ugyanazt a színvonalat tudtuk nyújtani, amit itthon is szoktunk. Ez hatalmas siker volt számomra. Hazafelé jövet nem az az érzés fogott el, hogy túl vagyunk rajta, hanem, hogy megcsináltuk. Ráadásul, szerencsére senki nem lett beteg. Feltett szándékunk, hogy visszamegyünk, távolabbi tervünk egy Budapest–Blantyre idegsebészeti program létrehozása, amellyel részben a kint dolgozó szakszemélyzetet fejlesztenénk, és még több betegen tudnánk segíteni. Következő missziónk idén májusban lesz, már megkezdtük a szervezését, a támogatók felkutatását.

Zimre Zsuzsa

Képek forrása: dr. Szegedi László