Emlékszem, anyám mindig azt mondta, amikor kiakasztotta valamelyik szülőtársa viselkedése: „gyereket csinálni sajnos mindenki tud”.

Sokszor eszembe jutott később ez a megjegyzése, azzal a kommentárral, hogy nem, anya, sajnos nem mindenki tud gyereket csinálni. Például én sem. Mi sem.  

„Ez nehéz ügy lesz”

Ezt az első lombikspecialista-nőgyógyász mondta, akinél – 13 éve – jártunk. Azt nem tette hozzá, csak én véltem kiolvasni a hangsúlyból a kérdést: „biztos, kell az a gyerek magának? Ezzel a petefészekkel?”

Az ajtaja előtt libasorban álltak az alul meztelen, peteérést vagy beültetés eredményét kontrolláló ultrahangra váró asszonyok. Nem volt idő egyenként behívni minket az öltözőfülkébe, többen rángattuk le magunkról egyszerre, félig nyitott ajtónál a szoknyát-gatyát-harisnyát.

Egyszer egy kínai nővel vetkőztem. Kicsi volt, vékony, úgy tűnt, nem egészen érti, mit vetnek neki oda időnként a fel-le cikázó nővérek, de remegett, miközben várt a sorára. Én is amúgy, csak belül.

Mindez egy állami kórház meddőségi centrumában történt.

A főorvost, akinek egyesek szerint laza, mások szerint és szerintem is, inkább alpári stílusa volt, uralkodónak kijáró tiszteletadás övezte. Mindenki kúszott-csúszott előtte, a kollégái és a páciensek is.

Az volt a beceneve: a gyerekcsináló

Jók voltak a mutatói.  

Nem tudom, másokkal négyszemközt hogy bánt, én mindig sírva jöttem ki, és nem a tesztek eredménye miatt. Úgy kezelt, mint egy értéktelen, vacak, selejtes árut, amelyet majd ő talán (ha lesz hozzá kedve) megjavít.

Tehetetlen voltam, kiszolgáltatott, de bíztam a reputációjában, a „mutatóiban”, és szerettem volna, nagyon szerettem volna kisbabát. Úgy gondoltam, ezért benyeli az ember a rossz modort.

Aztán pár hét után úgy éreztem, nem, mégsem nyeli be.

Mert oké, sok a beteg, kevés az idő, lelkizni meg nincs is egyáltalán, de nem hagyom magam megalázni még egyszer.

Sem flegmasággal, sem beszólásokkal, sem figyelmetlenséggel, sem durvasággal a vizsgálóasztalon.

Elmentünk egy másik klinikára. Mázlink volt, belefutottunk egy orvosba, aki nem volt még főorvos, nem hívtak úgy, hogy „a gyerekcsináló doki”, de kedves volt, emberszerű és szakmailag is penge.

Kivizsgált minket, és nem hümmögött, nem dörmögött, nem csóválta a fejét. Azt mondta, „hajrá!” Legalábbis ez volt a lényege annak, amit mondott.

Új fejezet kezdődött, amelynek során részei lettünk egy időre a lombikos szülők szubkultúrájának.

Akinek könnyen összejön a gyerek, az el sem tudja képzelni, mit meg nem tesznek mások azért, hogy nekik is legyen családjuk.

Míg alapesetben egy férfi, egy nő meg pár perc elég ahhoz, hogy megfoganjon egy magzat, a meddőségi klinikákon megforduló tízezrek esetében sok nő és sok férfi munkája kell ahhoz, hogy egy-egy kisbaba élete elkezdődjön.

Orvosok, nővérek, kutatók, biológusok dolgoznak értük.

Ma már több mint négymillió kisbaba lehet hálás nekik a földön az életért.

Plusz a családjaik.

Sokan azt hiszik, ezek a babák nem is szerelemben fogannak, hanem lombikban. A tudomány, a technika, a gépek, az orvosi beavatkozások hozzák létre őket a babagyárban. Romantika, erotika, érzések kiiktatva.

Javaslom mindenkinek, aki így vélekedik, üljön be egy meddőségi klinika várójába. És figyelje a párokat, akik konzultációra-, műtétre-, vizsgálatra várnak. Ha valahol, hát, ott biztosan fog szerelmet látni.

Igazi szerelmet.

Kitartó szerelmet.

Vigasztaló szerelmet.

Önzetlen szerelmet.

Bármi áron szerelmet

Aki nem kerül bele soha a meddőségi verklibe, nem tudja, milyen mindennap injekciózni azt az embert, akit szeretsz. Igen, a férfiakat már a procedúra elején kiképzik a nővérek, hogyan kell izomba, nem érbe szúrni a hormont. Hogy ne kelljen mindennap bemenni a klinikára, legfeljebb minden második nap, megkukkantani, megfelelően nőnek-e a tüszők, és rendesen emelkedik-e az az érték a vérben, aminek emelkedni kellene.

És ha igen, akkor jön a műtét. A petesejtek leszívása. (Van, akire egyéb műtétek is várnak – a meddőségnek is ezer arca van.)

És miközben a nő a műtőben, a férfi az intimszobában dekkol.

Próbál nem arra gondolni, hogy a feleségét most altatják kettővel arrébb. Spermát kell adnia. Most. Rögtön. 

És közben tudja, ha nem jön össze, akkor hiába volt a sok hormon, a műtét, a bealtatás, a temérdek idő és várakozás az orvosok ajtaja előtt.

Tudtad, hogy ki van téve az ilyen helységekben egy csomó pornólap? Hátha sikerül elvonatkoztatnia a férfiaknak attól, hogy egy kórházban kellene ejakulálni.

Elég fura lenne egy idegen nőre maszturbálni, miközben épp a jövendő gyerekeden dolgozol, mondta az én szerelmem, és kínunkban nagyon röhögtünk utóbb.

Nem nagyon lehet ezt a szitut máshogy kezelni.

Vagy azt a másikat, amikor a kétnapos embriók visszaültetésekor (akkor nem alszik a nő) az orvos, a biológus meg a férj az ember széttárt lába közt ülve-ügyködve hangosan politizálnak.

Ők így, ezen az abszurd módon emelkednek felül az önmagában is elég abszurd helyzeten.

Sok a fájdalom, sok a könny, sok a kudarc, de sok a sikertörténet is ezeken a klinikákon.

A miénk nem volt az. Nem élték túl az embriók a transzfert.

Nem tapadtak meg

És amikor az ember ezt megtudja, akkor azért megbillen. Mert már volt két kétnapos magzata. Már bízott a sikerben. Már látta őket a mikroszkóp alatt. Éltek, osztódtak a lombikban. Csak aztán elvesztek a méhben.        

Van ilyen akkor is, ha a hálószobában fogan meg az élet.

Csak arról nem tudsz.

Ahogy általában arról sem, hány centis a tüsződ, melyik petefészkedben lakik, és pontosan mikor reped. A férjed spermáit sem tanulmányozod a nagyító alatt, mozognak-e rendesen.

Nem végeznek el rajtatok sok száz vizsgálatot, mielőtt gyerekcsinálás céljából szeretkeztek. 

Ha „lombikos” vagy, akkor a szaporítószerv-rendszereddel összefüggő funkcióid minden milliméternyi vagy egyéb mikroegységnyi változása pontosan dokumentált hónapokon, éveken át.

Szabnak, varrnak, szúrnak, töltenek, szívnak

Úristen, hány idegen, majd lassan ismerőssé váló arccal, nővel, férfival, párral ültem együtt a klinikák kör alakú kanapéin.

Emlékszem az összenézésekre. Fájdalom, félelem, remény és pillanatnyi reménytelenség, szégyen, szeretet, vágyakozás – mennyi érzés volt azokban a szemekben!

És néha tompultság, fáradtság, elkeseredés.

Neked ne lenne gyereked?

Ez volt az a mondat, ami engem mindig kihúzott ebből az állapotból. A férjemtől kaptam. Segített, mert nem üres vigasztalás volt, hanem mélyről jövő hit abban, hogy lesz kisbabám, kisbabánk – hit bennem, hit abban a gyerekben, akire vágyunk, hit abban, hogy nálam jobb anyát nem talál a kölykének, aki még sehol sem volt akkor.

Illetve dehogynem, ott volt.

Mindig ott volt bennünk, az új élet lehetősége, kívánsága: láthatatlan kapocs a sok közül, ami összetartott minket mindig, amióta együtt vagyunk. Ami miatt akkor is szeretjük egymást, amikor épp nem.

Hogy lett-e végül lombikbabánk?

Nem, nem lett.

Viszont lett gyerekünk!

A sikertelen lombik után a természet megtréfált minket. Megfogant a lányunk. Csak úgy, magától, szerelemből.

A doki sem hitt a szemének, amikor a monitoron meglátta a dobogó szívet. Azért mentem be, hogy a következő lombikról beszéljünk.

Szerencsénk volt, szerencsénk van, nagyon nagy szerencsénk. Rengetegszer eszünkbe jut ez, ha a gyönyörű, egészséges, boldog kislányunkra nézünk. Mekkora mákunk van, istenem!

Sokszor eszembe jutnak a sorstársak is a klinikán. Meg a többiek, akiket nem ismerek, de sorsuk egy mozaikját nagyon is.

Ma reggel is, ahogy az elmúlt négy évtizedben mindig, milliók kezdenek reggel vérvétellel-vizsgálattal valamelyik meddőségi központban, hogy kisbabájuk lehessen. Velük vagyok most gondolatban. És azokkal, akik segítenek rajtuk.

Kender Ancsa