A felelősség a tiéd – ezt meg kell szokni

A konkrét egyedüllétnél szerintem mindig is nagyobb teher egyedüli felelős felnőttnek lenni egy helyzetben – főleg akkor, amikor olyasmi történik, ami még soha nem történt veled. Ezért egy első kisbaba esetében az első csuklás is ijesztő lehet, és akkor a valóban félelmetes helyzetekről, nagy sírásokról, új, megoldást kívánó problémákról nem is beszéltem. 

Először elhagyni az otthon biztonságos fészkét egyedül egy kisbabával, szerintem a legtöbb szülőnek rémisztő egy kicsit. Az érzést, hogy te vagy ezért a gyerekért az aktuálisan felelős felnőtt, egyszerűen meg kell szokni. 

Én eleinte még igyekeztem az erre amúgy maximálisan igényt is tartó férjemet a távolból is bevonni az olyan „óriási kaliberű” döntésekbe, hogy a vastag vagy a vékony overallban induljunk-e neki a sétának – és ő igyekezett munka közben támogatni ezekben a helyzetekben.

De aztán megtanultam mankó nélkül, egyedül döntést hozni, hiszen én voltam ott, én láttam át a helyzetet – vagy nem, de ez mindegy is. Szerencsére a családalapítás előtt olyan munkám volt, ahol meg kellett tanulnom: nem dönteni a legrosszabb döntés – még a rossz döntésnél is rosszabb –, így ezt szépen lassan elkezdtem alkalmazni a szülőséggel járó helyzetekben is. És közben sokszor elmondani magamnak, hogy egy rosszul megválasztott ruhával vagy egy elcsúszott étkezéssel nem okozok életre szóló károkat a gyerekemnek, ellentétben a folyamatos indokolatlan parázással. De a legtöbb szorongó alkatú szülőnek időbe telik ennek a megszokása, amin talán könnyít egy kicsit, ha tudatosítjuk ezt az egészet.

Az online is ér!

Nekem kilenc évvel ezelőtt nagyon sokat segített Lustanyu blogja, ami már akkor sem frissült, de még elérhető volt: végre valaki, aki lazán, de őszintén és nem csillámpónilovaglásként beszél az anyai élet kihívásairól. És ezzel párhuzamosan elkezdtem csetelni egy ismerős anyukával, aki éppen hasonló élethelyzetben volt, így meg tudtunk beszélni minden olyan, más szemében talán jelentéktelennek tűnő dolgot, ami nekünk akkor a mindennapjainkat tette ki. Ez szuper volt. Máig vannak olyan anyuka barátnőim, akikkel egészen intim dolgokat is megosztunk cseten, miközben alig tudunk összehozni egy személyes találkozót. Ma már szerintem a legtöbben nem vagyunk zavarban attól, hogy írásban kell mesélnünk az érzéseinkről. 

Emlékszem, micsoda felismerés volt, hogy más is szoptat hajnali háromkor, és milyen jó volt csak egy „te is ébren? – én is” párbeszéd.

Akkor még nem voltak anyukacsoportok a Facebookon, de ma már ez is szuper lehetőség, vagyis inkább kétélű fegyver: van, amelyik épít, és van, amelyik rombol. Ezt persze nem lehet rögtön előre tudni, így érdemes kísérletként tekinteni rá, és ha nem tölt el jóérzéssel az „ottlét”, akkor kilépni.

Én elsősorban a kisebb – helyi vagy hozzánk passzoló témájú – csoportokban hiszek, mert minél nagyobb valahol a tömeg, annál valószínűbb, hogy nagyon más szemléletű anyák is lesznek benne, ami nekem most, több mint kilenc év anyaság után inkább szórakoztató, de az első hónapokban sokkal inkább ijesztő volt. 

Töredelmesen bevallom, én Instagram oversharinget is toltam kilenc évvel ezelőtt – mentségemre mondom, hogy csak egy nagyon kicsi ismerősi kör követett, és akkor még nagyon nem volt téma a gyerekek digitális lábnyoma.

Ezt például ma már ilyen kis nyilvánosság előtt sem tenném, de van több családi csetcsoportunk is, ahol meg lehet osztani akár mindennap, hogy mit eszik a baba (nálunk már nem ez a téma, de az a lényeg, hogy minden apró, gyerekekkel kapcsolatos dologra van érdeklődés).

Nemrég találtam rá egy szuper és ingyenes applikációra, a Momz nevűre, ami annyiban tud többet, mint egy anyukacsoport, hogy kifejezetten az egymás közelében élő anyukák összekötése a célja: a nagyon kreatív és jól összekapcsoló bemutatkozási lehetőség mellett sok offline program szerveződik különböző környékeken, ez pedig szuper.

Az érdeklődési körön túl mindenkinek látod a gyerekei korát, így nagyon könnyű megtalálni a hasonló élethelyzetben lévő anyákat, és összekapcsolódni velük. Bólyai Eszter, aki az app kitalálója, pontosan azokat az élményeket élte meg az anyasága kezdetén, amiket én, és kereste a hasonló helyzetben lévő anyákat, hogy kapcsolódni tudjon – ez a vágy indította el az app létrehozásában, amit kifejezetten a mai anyák életéhez és működéséhez igazított.

Ma már 12.500 anyuka barátkozik neki köszönhetően, tehát elég jó eséllyel találhatsz a közeledben olyat, akinek hasonló korú gyereke van. Én személy szerint azért szeretem ezt a lehetőséget, mert a világ legbénább social butterfly-a vagyok, én a játszótéren sem szólítottam le soha életemben senkit, akkor sem, ha valaki szimpatikus volt. Ha már elindult a beszélgetés, akkor teljesen jól részt tudtam venni benne, de az első lépést nekem például sokkal komfortosabb online megtenni, és szerintem az én generációm anyái közül sokan vannak ezzel így. Aztán 

ha az online kapcsolat átfolyik az offline hétköznapokba is, az igazi csoda, de tényleg. Mert anyaként mind keressük a kapaszkodókat, amik megtartanak bennünket, és minden egyes ilyen lehetőség egy kis megtartó erő a nehéz pillanatokban.

 A kisbabás foglalkozások nem (csak) a kisbabáról szólnak valójában

Nekem, többévnyi Ringató és babaangol után egészen sarkos véleményem van erről a dologról, és csak azért árulom el nektek, mert segített volna annak idején, ha így állok hozzá. A hivatalosan babáknak szóló programok szerintem nekik leginkább olyan szempontból lényegesek, hogy ettől kiegyensúlyozottabb lesz az anyukájuk. Motivációt jelent, hogy elinduljon otthonról, ami egy kisbabával eleinte küzdelmes: emlékszem rá, hogy 

egy űrutazáshoz elegendő cuccal hagytuk csak el a lakást, a váltóruhától a mesekönyvig minden szar (pardon) volt nálunk, hogy ha három napra elvesznénk, akkor is tudjon funkcionálni a gyermek

(aki egyébként élete első nyolc hónapjában csak anyatejet volt hajlandó fogyasztani, szóval még élelmet sem kellett vinnem külön).

És amikor pakolod össze a bőrönd méretű, úgynevezett pelenkázótáskát, akkor azért átfut az agyadon, hogy ha ez ekkora macera, akkor mi a francért (nekem csúnyább szóval futott át) kell elindulni.

Pedig (a legtöbbször) el kell, mert végül tényleg minden kapcsolódás számít. És egy program, amire az ember jelentkezett, esetleg be is fizette, kiváló motiváció erre.

Mert a legkisebbekkel még játszótérre sem „kell” menni, szóval tényleg megtörténhet (főleg késő ősszel, télen született babák esetén), hogy napokig még sétálni sem indulnak el az anyák – nem beszélve arról, hogy a magányos séta semmit nem tesz hozzá az anyuka napjához.

Már a második gyerekem is megszületett, mire rájöttem, hogy igenis számlálni kell azokat a dolgokat is, amiket magamért teszek abban az élethelyzetben, amikor egyébként nekem az elsődleges funkcióm az, hogy ezért a két csodás kis emberért megteszem, amit tudok.

Így rászoktam arra, hogy a Ringató után vettem egy kávét magamnak, és igyekeztem nyugiban meginni (nyilván nem mindig sikerült, de megérte már próbálkozni is). A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ha a hegy nem megy, akkor induljon el Mohamed és mini Mohamed

Eddig nem azért nem ejtettem szót az apákról mert nem tartom fontosnak, sőt, evidensnek, hogy ők is részt vesznek a kisbabáik életében. Hanem azért, mert pontosan tudom, hogy a mai magyar valóság az, hogy éveken keresztül az apa minden hétköznap reggel elmegy dolgozni, és késő délután, este ér haza – ezért az anya napközbeni magányát ritkán tudja enyhíteni. Vagyis elvileg ritkán. 

De sok apa munkahelyén van például ebédszünet. És persze nem egyszerű egy kisbabával a megfelelő időpontra odaérni, és apa munkahelyének környékén természetesen nem minden étkezőhely alkalmas a közös családi ebédre, de az a tapasztalatom, hogy ez sokszor fel sem merül (nekem is sokáig tartott rájönni, hogy nekünk ez sokat ad).

Ugyanez igaz más dolgozó rokonokra, barátokra is. Nyilván nem arról van szó, hogy a héten mindennap valamelyik családtag kantinjába kell menni, de heti egy-két házon kívüli ebéd (ha belefér anyagilag) szintén olyan program, amiről nem is gondolnánk, de sokat hozzátehet a komfortérzetünkhöz. 

Valami olyat ad, ami kicsit a kisbaba előtti „régi” életünkkel is összeköt. Ez azért expert szintje már a kisbabás életnek, mert itt aztán tényleg nehéz megindokolni, hogy ez a babának miért jó… 

De – nem győzöm hangsúlyozni – valid dolog valamit azért csinálni, mert az anyának jó, a kisbabának meg mindegy.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Justin Paget

Tóth Flóra