Az erőszaknak nincs neme – Más megítélés alá esik-e az erőszak, a zaklatás, ha nő követi el, mintha férfi? (Spoiler: NEM)

–

Weinstein előtt

A The New York Times pár napja nyilvánosságra hozta, hogy Asia Argento olasz színész-rendező tavaly ősszel peren kívül egyezséget kötött egy kollégájával, Jimmy Bennett színész-zenésszel, amelynek értelmében 380 ezer dollárt fizet neki.

A lap azt állítja, kezükben van a szerződés másolata – egy anonim informátortól szerezték – amelyből kiderül, a férfi mintegy fájdalomdíjul kapja a pénzt, mert Argento öt évvel ezelőtt megerőszakolta, és azért is, hogy ne perelje be a nőt.

A két színész évek óta közeli kapcsolatban állt egymással, konkrétan azóta, hogy együtt játszottak egy Argento által rendezett 2004-es filmben, amelyben a színésznő egy drogos prostituáltat alakít, aki a kisfiát (Bennettet) lánynak öltözteti, hogy csábítóbb legyen a férfiak szemében. A sztori része az is, hogy a kisfiút megerőszakolják.

A forgatás során, amolyan anya-fia kapcsolat alakult ki a két színész között, amely a későbbiekben időnként csöpögős Twitter- bejegyzések és kommentek formájában manifesztálódott a közösségi média felületein.

Öt évvel ezelőtt, azon a bizonyos május kilencedikén, amikor állítólag az erőszak történt, Argento ezt posztolta a hotelszobából, ahol várta Bennettet: „Repesve várom a rég eltűnt fiacskámat, dohányozva, mintha nem lenne holnap”. „Itt vagyok, ragyogok!” –  érkezett a válasz a Twitteren.

Hogy mi történt ezután, az nem egyértelmű.

A The New York Times szerint a színésznő megkérte Bennett kísérőjét, – egy rokona hozta, mert nem vezethetett a szemproblémája miatt –, hogy hagyja őket kettesben a fiúval, majd, miután magukra csukták az ajtót, ittak, szexeltek és összebújva szelfiztek – a képeket pedig posztolták is.

Ebből az első két cselekedet bűncselekmény, mert Bennett csak 17 éves volt ekkor, és Kalifornia államban 18 év alatti személlyel akkor sem kezdhet viszonyt egy felnőtt, ha a szándék közös, alkohollal pedig csak 21 éves kora után kínálható valaki.

Miután elváltak, Argento tweetelt egyet („ez életem legboldogabb napja, Jimmy játszik majd az új filmemben”), Bennett pedig elindult haza a szüleihez, és – az ügyvédje szerint – megfogalmazódott benne, hogy őt voltaképpen megalázták, undorodott az egész sztoritól, és totál összezavarodott, mert neki Argento anyapótlék volt egészen addig. (Ennek némileg ellentmond, hogy egy hónappal később azért legyőzte az undorát, és azt üzente nyilvánosan a Twitteren a színésznőnek: „Miss you momma!!!!”, azaz „hiányzol, anya”.)

Weinstein után

Ezután eltelt öt év, és tavaly ősszel kirobbant a Weinstein-botrány. Argento pedig, és ez a durva csavar a sztoriban, egyike annak a több mint 70 nőnek, aki a producert szexuális zaklatással, erőszakkal vádolja.

Nem sokkal az olasz színésznő dühödt és igen hatásos cannes-i beszéde után, amelyben magát a fesztivált Harvey Weinstein vadászterületének titulálta, Bennett váratlanul előkerült.

És – ezt Argento is elismeri: tavaly év végén született egy szerződés, amely szerint fizet egy rakás pénzt Bennettnek.

Hogy mi az indíték: na, ez nem teljesen egyértelmű.

Az előzetes sajtóhírekkel ellentétben ugyanis a színésznő azt állítja, soha nem volt szexuális kapcsolata a fiúval, és csak azért adott pénzt neki, mert a volt élettársa (az idén júniusban öngyilkosságot elkövető sztárszakács-műsorvezető Anthony Bourdain, a #metoo-mozgalom egyik – barátnője érintettsége okán – hangos szimpatizánsa) azt tanácsolta, fizessen, hisz a fiú kiszámíthatatlan, és árthat a jó hírének, ha lejáratókampányba kezd.

Hogy valójában mi történt abban a kaliforniai hotelszobában, nem valószínű, hogy valaha is egyértelműen kiderül.

De az eset enélkül is nagyon fontos kérdéseket vet fel

Például ezt:

Hitelteleníti-e az Argento-ügy a #metoo-mozgalmat?

Valamint ezt is:

enyhíti-e a bűn súlyát, ha az elkövető maga is áldozat? Illetve: az, amit Weinstein Argentóval szemben elkövetett, már nem is számít, vagy másként értékelendő, ha az áldozat maga is elkövetővé vált?  

És sokak szerint ezt is: más megítélés alá esik-e az erőszak, a zaklatás, ha nő követi el, mintha férfi?

Napok óta ezeken a kérdéseken pörög nemcsak a nemzetközi sajtó, de a #metoo-mozgalom szimpatizánsai és ellentábora egyaránt, megy az üzengetés minden létező fórumon, közösségi felületen.

Az egyik leghangosabb nyilatkozat Weinstein ügyvédjéé, aki azonnal ráugrott az Argento-fejleményre, és elképesztő képmutatásnak nevezi az ügyfelével kapcsolatos vádakat annak fényében, amit a színésznő tett Bennett-tel. Megbízatásából eredően próbálja megváltoztatni a narratívát: mintha nem lehetnének igazak a Weinstein elleni vádak attól, hogy Argento is elkövetett valami hasonlót, azaz ő is visszaélhetett a státuszából, korából eredő hatalmával. Mintha Weinstein-ügyeit sztornózhatná egy másik bűncselekmény.

Kuktából kitörő gőz

Az ügyvéd mindazonáltal ezzel a véleményével – finoman szólva – sincs egyedül. Mintha az elmúlt napokban minden, az elmúlt tíz hónapban a felszín alatt fortyogó düh a felszínre tört volna az ügy kapcsán. Rengeteg a gúnyos, ellenséges, „bezzegelős”, feminizmus és #metoo-ellenes komment és kontent.

Rose McGowan, a Weinstein-botrány kirobbantója közben a Twitteren jelentette be, hogy bajtársa, Argento összetörte a szívét, mélységesen szomorú, de a #metoo-harcot akkor is folytatni kell, és kész.

Vannak olyanok is, akik úgy vélik, Bennett szimplán hazudik.

Például a #metoo-mozgalom alapítója, vezéralakja, az emberi jogi aktivista Tarana Burke is, aki elárulja, hogy hisz Arganto ártatlanságában. Viszont azt is hangsúlyozza:

mindenkinek vállalnia kell a felelősséget a tetteiért, akkor is, ha maga is áldozat volt, netán híres és népszerű. 

Ezzel ellentétben vannak, akik úgy gondolják, az intellektus, a szakmai sikerek, valamint az elkövető egyéb pozitív karaktervonásai igenis számíthatnak egy ilyen ügy megítélésében, illetve a vádakat is megkérdőjelezhetik, azt, hogy igazat mond-e egyáltalán az áldozat, hisz egy tótumfaktum állítása mégiscsak értékesebb.

Ráadásul olyan emberek csúsznak bele efféle áldozathibáztatásba, akiktől egészen másra számít az ember: neves, tudós feministák például, és az áldozathibáztatás ellen küzdő lelkes harcosok.

Ez az a pont, ahol beszélnünk kell egy másik, szintén az elmúlt hetekben nyilvánosságra kerül ügyről is, amely a New York Egyetemen történt.

„Róla ez elképzelhetetlen”

Egy Nimrod Reitman nevű 34 éves férfi (tavaly, még a #metoo-botrány előtt) feljelentette egykori mentorát, a 66 éves Avital Ronellt.

A vád szerint az amúgy leszbikus, feminista  professzorasszony éveken át zaklatta a homoszexuális fiút. Erotikus leveleket írogatott neki, fogdosta, csókolgatta és zsarolta, hogy nem dolgozik vele, ha nem tesz a kedvére. A feljelentés miatt az egyetem vizsgálatot indított, amelynek a végén az a határozat született, hogy Ronell nem taníthat ebben a szemeszterben. Viszont nem rúgták ki, és Reitman –  az egyetemmel szemben támasztott – anyagi követelését is elutasították.  

A professzorasszony tagadja, hogy zaklatta volna Reitmant.

Szerinte  kettejük közt egyfajta „összekacsintós játék” zajlott a közös érdeklődés mentén, és ez ellen nem volt akkoriban Reitmannek sem kifogása, csupán „évődtek”.

Reitman azt állítja,  hogy félt Ronelltől, ezzel szemben a professzorasszony szerint a férfi kifejezetten kereste a figyelmét. Azt pedig, hogy tanítványa Weinsteinhez hasonlítja, kikérte magának.

És sajnos nemcsak ő nem hajlandó meglátni a hasonlóságot a két ügy között (lásd: hatalmával, pozíciójával visszaélő ember cselekedetei a hierarchiában alatta álló rovására). 

Feministák egy csoportja, valamennyien korábbi munkatársai Ronellnek, köztük Judith Butler neves író, levelet írtak az egyetemnek, amelyben kifejezték szolidaritásukat – nem az áldozattal, hanem az elkövetővel szemben. 

Mert kitűnő embernek, szuper tanárnak és nagyszerű elmének tartják. 

Egyúttal rosszindulattal vádolták a feljelentőt, és megalapozatlannak nevezték a vádakat, amely célzottan lejáratja a feminizmust, és tönkreteszi egy kitűnő ember hírnevét.

A levél retorikája alapján, a korábban abúzussal és zaklatással vádolt híres-neves férfiak védelmében íródott leveleknek pontosan az ikertestvére.

Méltatják az elkövetőt, mintha kevésbé számítana bűnnek a bűn attól, hogy az erőszakoskodónak amúgy vannak szakmai és emberi értékei.

A férfit rosszindulattal vádolják, holott a tanár-diák e-maileket is áttanulmányozó, immár lezárt egyetemi vizsgálat deklaráltan arra az eredményre jutott, hogy igazat állít. És firtatják azt is, miért nem szólt Reitmann korábban, hisz két év is eltelt már a zaklatás óta.

Ismerős, ugye?

Az pedig, hogy a levélben megkérdőjelezik, miért ment a férfi kettesben Párizsba a tanárnővel, mégis „mire számított, mi fog történni?”: konkrétan az egyik legaljasabb áldozathibáztató attitűd.

Mi lesz a #metoo-val ezek után?

A két történet tükrében tegyük fel újra a kérdést: vajon hitelteleníti-e ez a két felkavaró, ellentétes szereposztású sztori az egész mozgalmat?

A válasz, véleményem szerint: nem. De van, ami hitelteleníti a #metoo-t.

Ami hiteltelenítheti a mozgalmat, negligálva mindazt, amit már elért, az a hibás narratíva, zavaros közbeszéd, és mindenekelőtt a gyakorlatban megmutatkozó kettős mérce.

Az, ha éppen a rendkívül fontos #metoo-diskurzus elindítói és prominens alakjai következetlenek az általuk hangoztatott elvek képviseletében, ha másként ítéltetik meg egy körön belüli és egy körön kívüli áldozat, illetve elkövető.

A megfelelő attitűddel az Argento- és a Ronell-ügy, szerintem nemhogy rosszat tesznek a mozgalomnak, hanem kifejezetten hasznára lehetnek – hosszú távon.

De ehhez arra van szükség, hogy mindenki, aki hiszi és reméli a változást, a kínos kérdésekkel is szembenézzen. Például azzal, hogy nők is lehetnek agresszorok, abuzálók, és ez nem elmélet, hanem maga a valóság, akkor is, ha a szexuális erőszaktevők közt sokkal több a férfi elkövető. („Ha szexuális erőszakról van szó, annak 98 százalékát férfiak követik el – döntően (bár nem kizárólagosan) nőkkel szemben” – ismertette a nemzetközi statisztikai eredményt szerzőnk, Gyurkó Szilvi témába vágó, fontos írásában, amelyben arra is kitér, hogy azért ezekben az ügyekben nagy a látencia, sok áldozat hallgat – még mindig. A férfiak esetében pedig a leginkább fiatalkorúként elszenvedett lelki vagy fizikai abúzus még ritkábban derül ki, mert szégyellik, titkolják az áldozatok a velük történteket.)

Én úgy látom, hogy ha ez a szembenézés megtörténik, és észbe kapnak azok, akiknek kellene, akkor egy új, progresszív szakaszba léphet a #metoo-mozgalom. 

Egy olyan szakaszba, amely nemcsak hangoztatja, hanem hiszi is, hogy az abúzusnak nincs neme, ha férfi, ha nő az áldozat, pontosan ugyanazok a jogok illetik meg, és ugyanaz a társadalom kötelessége feléje: kiállni érte, és kész. 

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Mustafa Yalcin/Anadolu Agency