– 

„Magdi néni puncija figyel engem”

Laci nagycsoportos volt. Az utcájuk végében lévő óvodába járt, és nagyon szerette Magdi nénit, a dadust. Az idősebb nő mindig nagyon kedves volt vele, eltett neki egy adagot, ha a kedvence, lekváros piskóta volt tízóraira, és később titokban odaadta neki. Aztán egy meleg nyári napon megkérte, hogy segítsen neki a hátsó szobában. Ott pedig azt mondta, hogy nagyon megizzadt, és meg kell mosdania, és Laci segíthetne neki. A gyerek csodálkozott, de nem akarta megbántani a dadust, úgyhogy rábólintott. Aztán amikor Magdi néni letolta a szoknyáját, és alatta nem volt semmi, Laci döbbenten nézte Magdi néni punciját. Mai napig fel tudja idézni részletesen, hogy mit látott, pedig szinte azonnal sarkon fordult és elfutott. Erről a történetről persze csak kevesen tudnak. Laci először a gimiben mesélt a haverjainak, akik kiröhögték, és utána még évekig azzal szívatták, hogy ő már az óvodában elveszítette a szüzességét.

Laci nem lett se gátlásos, se félénk a lányokkal, de, ahogy ő mondja „valahol mindig éreztem, hogy Magdi néni puncija figyel engem”.

Aztán egy egyetemi előadáson, ami a gyerekekkel szembeni szexuális erőszakról szólt, végre rádöbbent, hogy ami vele történt, az is erőszak volt.

„…hiszen van szád”

Az előadás után, már huszonéves felnőtt férfiként mondta el otthon a szüleinek, hogy mit tett vele Magdi néni, amire az apja nevetve úgy reagált: „Legalább időben felvilágosítottak...”. Az anyja pedig csak ennyit mondott: „Miért nem szóltál, hiszen van szád!?” 

És tényleg. Lacinak van szája, beszélni is tud. Ahogy az erőszak áldozatai általában bírnak a beszéd képességével – mégis hallgatnak.

Védik a róluk kialakult képet, védik a családjukat, a számukra fontos embereket, nehogy valami olyat tudjanak meg, ami miatt csalódniuk kelljen. Megpróbálják elrejteni a kudarcot, amit azért éreznek, mert nem tudták elkerülni a bajt, vagy – ahogy Laci mondja: „hogy nem voltam elég ügyes”.

A hallgatás lehetővé teszi az áldozat számára, hogy úgy folyjon tovább az élet, mintha az egész meg sem történt volna, hiszen csak ő tud róla.

Laci egy beszélgetés során erről így mesélt: „...azt hittem, hogy csak velem fordult ez elő. Aztán persze rájöttem, hogy ez nincs így, de akkor meg nem akartam, hogy én is abba a lúzercsapatba tartozzam, akivel ez megtörtént. Én a sikeres és erős férfiakkal akarok közösséget vállalni, és nem azokkal, akik nem tudják feldolgozni, ami az óvodában történt.”

„Szó bennszakad, hang fennakad...”

Persze sokféle hallgatás van. Az erőszak áldozatai (bármilyen erőszakról legyen is szó) sokszor végleg elveszítik azt a hangjukat, amivel el lehetne mondani, mi történt velük. Minden erőszak így hat. A sokszor fel sem ismert szülői erőszak, amivel engedelmességre és „jólneveltségre” szorítják rá a gyereket, és ami miatt később sem tudnak frappánsan visszavágni, ha valaki alaptalanul hibáztatja őket. A tanári erőszak, amikor megalázó helyzetbe hozzák a gyerekeket az osztály előtt, és ezért később is inkább a saját vágyaikat és elképzeléseiket helyezik háttérbe, ahelyett hogy valaki más kérését kelljen elutasítani. Amikor egy gyerek számára fontos felnőtt nem tartja tiszteletben a gyerek határait, amikor megvonja a szeretetét, figyelmét a gyerektől azokban az esetekben, amikor az nem a tőle elvárt módon viselkedik, ezzel szinte lehetetlenné teszi, hogy felnőttként nemet tudjon mondani. 

Hiába van szánk, sokszor nem jön ki rajta a mondat, amivel megvédhetnénk magunkat, bennszakad a „nem”, amivel visszautasíthatnánk egy számunkra nehéz, megterhelő vagy megalázó helyzetet, és persze elhallgatjuk azokat a történeteket is, amelyek a legkomolyabban megsértettek, megbántottak minket.

„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik...” – igen, így reagálunk, ha félünk. Ha félünk a következményektől. De ezek a mondatok, ha nem is tudnak kijönni, ott lüktetnek valahol gyomortájékon, elbújnak a zsigerekben, bevackolják magukat, és időről időre emlékeztetik a „gazdatestet”, hogy ott vannak.

Gyomorremegést okoznak az értekezleten, összeszorítják a torkot a vitában, lenyeletik a frappáns riposztokat, hogy csak a lépcsőházban vagy az autóban ülve jusson eszünkbe, mit is kellett volna mondani, hogyan kellett volna visszavágni, megvédeni magunkat. Máskor meg nem értjük, miért ordítunk valakivel, aki tulajdonképpen semmit nem csinált.

Az elmondatlan történetek, kimondatlan szavak, meg nem hallgatott érzések, fel nem ismert erőszakélmények akkor is kísérnek és kísértenek minket, ha úgy teszünk, mintha nem lennének.

Sőt, annál jobban, minél erősebben tartjuk vissza a levegőt, amivel kimondhatnánk őket.

Figyelem

Ezért dolgozunk úgy az erőszak áldozataival, hogy érezzék, odafigyelünk rájuk. Azon múlik minden munkánk sikere, hogy mennyire tudunk jól hallgatni, értő és befogadó környezetet teremteni. Bármilyen jogi, pszichológiai, és egyéb támogató szolgáltatás csak akkor lehet hatékony, ha az érintett tudja, érzi, tapasztalja, hogy figyelünk rá.

De ehhez igazából nem is kell szakembernek lenni… csak egy olyan embernek, aki tudja: azért, mert a másiknak van szája, még nem azt jelenti, hogy el is tudja mondani, mi történt vele.

Dr. Gyurkó Szilvia

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sirtravelalot