Komédiába ágyazva az elviselhetetlen – megnéztük a Miénk lesz a holnapot

–

Paola Cortellesi rendezőnő első filmje, amit ő írt és amiben ő maga játssza a főszereplőt – azt a bizonyos megpofozott feleséget –, a vígjáték-filmdráma besorolást kapta. Nem véletlenül: ha nem csempésznének groteszk humort a történetbe, egészen biztos, hogy elviselhetetlen lenne végignézni ezeket a képsorokat. Még így is az, pedig témáját tekintve semmi új nincs a nap alatt: amennyire korábban tabu volt, szinte annyira vált fontossá napjainkban az érzékenyítés popkulturális berkeken belül is – és ezzel párhuzamosan lett egyre nehezebb új oldalról bemutatni azt rendezőként. Paola Cortellesi azonban nem félt ettől, még elsőfilmes rendezőként sem. Ahogy azt többször is hangsúlyozta: amíg Olaszországban minden 72. órában meghal egy nő családon belüli erőszak következtében, addig nem lehet csöndben maradni.

 „Ezzel a filmmel meg akartam világítani, hogy mi változott és mi maradt ugyanaz – utóbbi kategóriába esik a mérgező mentalitás, ami sajnos arra kényszerít bennünket, hogy továbbra is beszéljünk ezekről a témákról”

 – mondta a London Mums Magazine-nak adott interjújában.

Hát akkor beszéljünk

Delia és családjának története a 40-es évek Rómájában játszódik. Egy olyan világban, ami akár elbűvölő is lehetne – női közösségek kézimunkáznak együtt a tereken, táncos dínomdánomokat tartanak az utcán, a vásári forgatag illata, hangos cserfessége sodorja beszélgetésbe a járókelőket. Ám van ennek a színes-szagos bohém életnek árnyoldala is. A közösségben ugyanis elfogadott, hogy egy nő akár három-négy műszakban – a férje fizetésének az ötödéért dolgozik (és akkor még nem beszéltünk a láthatatlan munkáról!), elfogadott, hogy nem írhat alá hivatalos dokumentumokat, elfogadott, hogy nem járhat iskolába, nem alkothat véleményt, nem lehet saját pénze, és az is, hogy nézeteltérés esetén kap otthon pár pofont. 

Ez szinte minden háztartásban így van, de Delia férje a helyi asszonyok szerint is „nehezebb eset” a többieknél. Ivanóval még csak ellenkezni sem kell, bőven elég, ha rossz napja volt – ilyenkor a gyerekeket átküldi egy másik szobába, becsukják az ablakokat, és máris kitöltheti feleségén a felgyülemlett dühét. És hogy mit csinál Delia? Amellett, hogy felmenti férjét – szegénynek gyengék az idegei, mert megjárt két háborút –, leginkább tűr, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy legalább a gyerekeit megvédje az apjuk haragjától.

És ez az, amit a legnehezebb figyelni a nézőtérről.

A sokadik csendben viselt verés után már-már bűnrészesnek érzem magam, hogy nem avatkozhatok közbe – legszívesebben megráznám Deliát, hogy ébredjen, szegüljön ellen, ezt nem hagyhatja – ám ezt gyorsan követi a felismerés: ez egy másik valóság, mint amiben én privilegizált helyzetben élőként töltöm a napjaimat. 

Mert bár 2025 első napjaiban egy kényelmes kanapéról, egy biztonságos kapcsolatból, szavazati joggal bíró és emancipált nőként ez a lépés evidensnek tűnik, Delia valósága, a 40-es évek Olaszországa, összehasonlíthatatlan az enyémmel.

Tehetetlen dühöm – és ezer bocsánat ezért – talán ebben a pillanatban rá irányul (nyilván Ivano után), de valójában egy kulturális berendezkedés ellen szól. Egy olyan berendezkedés ellen, amiben egy magafajta, a patriarchátusnak teljességgel kiszolgáltatott nőnek nemhogy lehetősége, de elszántsága sem lehetett – a férjének való ellenszegüléssel gyakorlatilag a halálos ítéletét írta volna alá.

Ha pedig innen nézzük, Delia szabad szemmel alig látható, ám nagyon is meglévő mikrolázadásai kis lépések a női jogok irányába, de nagy lépések a főszereplő életében. Bár ebből a miliőből valószínűleg sosem tud kitörni, mégis „lop a pénzből”, amit ő maga keres és a férjének kellene adnia, mégis varr magának egy szép ruhát, kizárólag a saját kedvéért, és mégis dolgozik azon, hogy legalább a lányának jobb sors jusson majd.

Marcella karakterének megformálásához a rendező a 11 éves lányából merített inspirációt. Egy női jogokról szóló könyvet lapozgattak együtt, amikor kirajzolódott előtte a film konklúziója is. Marcella pedig a film egyik legfontosabb szereplője lesz – noha ritkán és keveset szólal meg, ő indukálja a legfontosabb, leginkább sorsdöntő fordulatokat, többek között azt, amikor rávilágít: nem életkor függvénye az, hogy valaki kezébe veszi-e az életét.

„Azt akartam, hogy a lányom megértse, mennyi áldozatot hoztak nők azért, hogy ő most élvezhesse és megvédhesse a jogait.

Létfontosságú, hogy az ő generációja és az utána következők tisztában legyenek azzal: a jogaik nem magától értetődők, éppen ezért folyamatos harcot kell vívni a megtartásukért. Az anya és lánya közti szeretettörténet a film dobogó szíveként jelenik meg, amely a szolidaritás és a rugalmasság üzenetét közvetíti generációkon át” – mondta a már idézett interjúban. 

A humor nem (csak) a nevettetésről, de a túlélésről is szól

A sztori rengeteg nagyon fontos, és napjainkban (végre!) kiemelt fókuszt kapó témát sorakoztat fel. A központi elem értelemszerűen a női sors mibenléte – beleértve annak társadalmi és kulturális vetületeit, a családi berendezkedést, a biztonság kérdését, az információhoz, az oktatáshoz való hozzáférés jogát, az anyagi függetlenséget, a döntési lehetőségeket, de szóba jön többek között a transzgenerációs traumák kérdése is. Hiszen látva a nő apósát – akit fekvő betegként a saját háztartásukban ápol – már Ivano viselkedése sem oly meglepő, miközben reménykeltő, hogy Marcella talán már egészen más utakra léphet majd, mint ami az anyjának megadatott.

Szintén a rendező zsenialitását vagy legalábbis egyedi perspektíváját dicséri, hogy bármilyen nehéz is a téma, a film tele van humorral. És bár felszabadultnak közel sem nevezhető, én személy szerint hálás voltam, amikor a verekedős jelenetet groteszk tánccá koreografálták, noha dr. Nógrádi Noá nőjogi szakértő, önvédelmi oktató a filmvetítés utáni beszélgetésen rávilágított: félrevezető lehet, ha a családon belüli bántalmazást társastáncként képzeljük el, mintha közös lenne a felek felelőssége.

Paola Cortellesi máshonnan tekint rá erre a kérdésre: véleménye szerint ugyanis a commedia all’Italiana (azaz az olasz komédia, ami hasonló nemzeti kincs, mint a magyar népmesék – a szerző) valójában nem a vígjáték műfaját takarja.

„Számomra természetes, hogy a legtragikusabb eseményeket is humorral közelítsem meg, hiszen a humor rendkívül erős kommunikációs eszközként szolgál.

Az emberek megnevettetése örömteli élmény, és hálás vagyok azoknak, akik nevetést hoztak az életembe. Szinte ösztönös döntés volt, hogy ezt az utat válasszam. Hiszem, hogy humorral mély igazságokat lehet közvetíteni. Nem osztom azt az elképzelést, hogy a legfontosabb témákat szárazon kell tálalni” – mondta, hozzátéve, ő azt szereti a neorealizmusban, hogy arcon csapja a nézőt, és segít neki felismerni önmagát a szereplők játékában. 

Egy szó, mint száz: a Miénk lesz a holnap a lehető legerősebb évnyitás, amit csak kaphattunk, egy olyan mű, ami egészen biztosan hivatkozási ponttá válik a feminista filmtörténelemben. Olaszországban a 2024-es évben még a Barbie és az Oppenheimer sikerét is felülmúlta, és itthon, noha még csak pár napja játsszák, eddig kizárólag pozitív kritikákat olvasni róla. Paola Cortellesi nevét pedig jegyezzük meg: az 51. születésnapját ünneplő rendező íróként és színésznőként is óriásit alkotott – és nagyon meglepődnék, ha nem hallanánk még róla a jövőben. 

Takács Dalma