–

Instant megoldások? Azok nincsenek

Az internetes megfélemlítés – ez a  hivatalos magyar elnevezése – egyre ijesztőbb méreteket ölt. Részben ezért is írtam meg bő másfél éve a Massza című ifjúsági regényemet, ami a bántalmazott fél szemszögéből vezet végig egy ilyen folyamaton; igyekeztem megmutatni, mivé fajulhat az eleinte ártatlannak tűnő csipkelődés, ha a résztvevők elkezdik komolyan venni. A könyv kapcsán nagyon sokszor hívnak iskolákba, konferenciákra, továbbképzésekre, és minden alkalommal felmerül ugyanaz a kérdés (a múltkor említett „miért nem olvasnak a mai gyerekek?” témája mellett); hogy milyen módszerek vannak a netes bántalmazás ellen?

Noha nem vagyok a téma kifejezett szakértője – bár a könyv írásakor alaposan utánaolvastam és kutattam a témát  –, több problémám is van az ilyen irányú megközelítéssel.

Egyrészt ahogy a napi Coelho-idézetek sem oldják meg az életünket, vagy nem leszünk M. Szabolcs szentenciáitól két perc alatt magabiztos nők, úgy az internetes megfélemlítés megelőzése sem pillanatok kérdése.

A szakemberek is folyton hangsúlyozzák: még ha vannak is szakmai kiadványok, honlapok és más segédanyagok, amelyek által többletinfóhoz juthat az ember, mindig az adott élethelyzettől függ, mi a leghatékonyabb kezelési mód. Másként kell hozzáállni egy esethez, amiben a gyereket már hónapok óta verbálisan – vagy nem csak verbálisan – bántalmazzák, másként, ha vele egykorúak teszik ezt, vagy ha egy felnőtt, és megint másként, ha még csak tart a bántalmazástól, esetleg ő maga a bántalmazó. Nincsenek instant megoldások, mint ahogy nincs két egyforma ember és két egyforma helyzet sem. Nagyon fontos, hogy felnőttként tisztában legyünk ezzel, és megpróbáljuk az adott gyerek adott problémáját eszerint kezelni.

Kamaszok prés alatt

Még jobban aggaszt, hogy sokszor észre sem vesszük: részben mi magunk vagyunk a gondok hátterében. Egy kamasz gyerektől nem várható el, hogy stabil önértékelése legyen, hiszen a kamaszkor épp az addigi értékek és ideálok meggyengüléséről (vagy teljes leomlásáról) és az új, saját világkép kialakításáról szól.

Ilyen helyzetben pedig nehezen róható fel a gyereknek, hogy a lájkok számával méri a saját vonzerejét és menőségi faktorát, és egy csomó hülyeségre képes, hogy megőrizze a mikrokörnyezete megbecsülését.

Naná, miért, mi másképp csináltuk anno? Internetünk ugyan nem volt, de jelentkezzen, aki nem járt derékig kivágott felsőkben vagy ciki izompólókban (platformcipőben, három számmal nagyobb flanelingben, hülye frizurával... - a megfelelő kifejezés behelyettesítendő) tizenvalahány évesen, nem cigizett vagy piált stikában, mert különben kinézték volna a többiek, és nem maradt ki hajnalig, mikor már éjfélre haza kellett volna érnie. Mi is állandóan harcoltunk a visszajelzésért, az elismerésért. Nem tesznek mást a mai gyerekek sem – csupán a küzdőtér lett más, veszedelmesebb. De még mindig ugyanúgy lehet viszonylag egészséges mederbe terelni a küzdelmüket: egy stabil és biztos alappal.

Figyelem nélkül egyszerűen nem fog menni

Amikor tizenéves voltam, nem azért számítottam az őrültségeimmel együtt is jó kislánynak, mert bárki elvárta volna tőlem, hanem, mert anyukám megbízott bennem, és nem lett volna pofám visszaélni a bizalmával. Egész kiskorom óta bármit megbeszélhettem vele, beült hozzám, amikor fürödtem, mert csak akkor volt ideje, vagy késő éjjel, amikor már mindenki aludt, csak mi csacsogtunk még a konyhában. Érdekeltem, kíváncsi volt rám, miközben semmivel nem dolgozott kevesebbet a mai szülőknél, és kibekkelte azt is, amikor kamaszodva elutasítóbb voltam. Sose faggatott, de jól tudtam, ha szükségem van rá, meghallgat. Eközben egy pillanatra sem felejtette el éreztetni velem, mennyire értékes vagyok a szemében, de egyúttal kivívta – nem megkövetelte, hanem kiérdemelte – a tiszteletemet is.

Megvolt a muníció, a biztos háttér, aminek a segítségével el tudtam viselni, amikor az általánosban hónapokig kiközösítettek; persze borzalmas volt nap mint nap úgy bemenni a suliba, hogy senki egy árva szót se szólt hozzám, de tudtam, ha hazamegyek, hozzábújhatok anyukámhoz, és jól kibőghetem magam. Így volt ez akkor is, amikor a gimiben vérre menő harcokat vívtam az egyik osztálytársnőmmel, és elég sok maradandó lelki sebet kaptam – de anyának és a nagymamámnak köszönhetően nem halálosakat.

Ha erről beszélek, sokszor az a válasz, hogy ma a szülőknek, tanároknak nincs idejük a gyerekkel foglalkozni. Sajnos ez nekem nem elég jó érv.

Vagy oké, fogadjuk el: nincs idő, és akkor? Mit ér a gyerek azzal, ha leülünk vele, és elmondjuk, anyunak meg apunak sajnos nincs rád ideje, mert dolgozik a munkahelyén, aztán dolgozik otthon is, aztán meg fáradt? Arra célzok, hogy ez a mentség érthető és elfogadható, csak éppen zsákutca.

Elvárjuk a gyerektől, hogy egyedül küzdjön meg a napi gondjaival (nem, nem az osztályzataira gondolok), majd amikor belekeveredik például egy netes megfélemlítéses ügybe, széttárjuk a karunkat: hűha, vajon mi történhetett?

Ha most rám sütöd, hogy gőzöm sincs, miről beszélek, hiszen még nem vagyok szülő, arra két dolgot tudok mondani. Az egyik, hogy talán így van, de ettől még a probléma létezik, és nem oldódik meg magától. A másik pedig (és ha erős lesz így leírva, ám legyen): én vagyok az, akivel a magányos gyereked elbeszélget az író-olvasó találkozók után. Nekem mondja el, hogy anyu tojik a fejére, nincsenek barátai, őt senki nem hallgatja meg, vagdossa magát, és így tovább. Erre kaptam már felnőttől olyan reakciót is, hogy á, a gyerek hazudik. Jó, talán, de akkor miért? A kóros hazudozás nem pont a figyelemhiány egyik tünete?

Szóval visszatérve a kiinduló kérdéshez:

mégis van megoldás az internetes és egyéb bántalmazás megelőzésére és/vagy kezelésére: te. Az időd, a figyelmed, a végtelen türelmed. Az, hogy tudja, bármikor számíthat rád.

Kalapos Éva Veronika

Ha érdekel a téma, olvasd el Dr. Gyurkó Szilvi cikkét arról, hogyan segíthetsz a gyerekednek eligazodni az online térben; KATT IDE!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/luckat