Nem kötelező

Az elmúlt egy évben, amióta a WMN munkatársa vagyok, elsősorban újságírói minőségemben voltam jelen itt, most azonban engedjétek meg, hogy ifjúsági regények szerzőjeként nyilatkozzam. 

Nem tudom, megfigyeltétek-e már, de előszeretettel kérünk számon a gyerekeken olyasmiket, amikre mi sem lennénk/vagyunk képesek. Sok példát tudnék hozni, az egyik legjellemzőbb éppen az olvasás: tanárként, szülőként folyton szapuljuk őket, amiért csak a telefonjukat nyomkodják, vagy ki se lehet őket robbantani a gép elől, és nem vesznek a kezükbe könyvet, pedig ez a hozzáállás több szempontból is téves.

Egyrészt nem volt még kor, amelyben az ember annyi írott szöveget olvasott volna, mint manapság, hiszen a netes cikkek böngészésekor, cseteléskor és e-mailezéskor is olvasunk, tehát a „nem olvasás” de facto nem igaz. Másodszor nekünk is pontosan olyan kevés időnk van könyvet venni a kezünkbe, mint a gyerekeknek (de őszintén, hány könyvet olvastatok végig az utóbbi időben, és mennyi idő alatt?), őket mégis folyton ezzel nyüstöljük, harmadszor pedig – íróként talán szentségtörésnek számít, amit mondok, de így van – nem kell mindenkinek olvasnia.

Alapszinten természetesen igen, hiszen a munkához szinte mindenkinek szüksége lesz az olvasásra, de miért legyen mindenki könyvmoly?

Vannak humánosok és reálosok, és előbbiként én speciel nem szeretném, ha nap mint nap azzal nyaggatnának, miért nem deriválok, miközben néha a legegyszerűbb matematikai művelet is problémát okoz.

Természetesen én örülnék a legjobban, ha minden gyerek imádna olvasni, mert Montesquieu örök érvényű szavait idézve „aki olvasni szeret, az az unalom óráit, melyek elkerülhetetlenek életünkben, gyönyörűséges órákra cseréli fel”, és az olvasásnak ezen kívül is számos jó hatása van. Mégis azt mondom: ha a gyerek nagyon tiltakozik, nem kell erőltetni, mert csak örökre meggyűlöltetjük vele a betűket – ahogy ez lenni szokott csaknem mindennel, ami kötelező. Ha már itt tartunk: rég átlátja minden érintett, hogy a kötelező olvasmányokat le kellene cserélni, de legalábbis komoly változásokat végrehajtani, ám ez különféle okokból mégsem történik meg. Már az is haladás lenne, ha – újabb szentségtörés, tessék figyelni – szabadna rövidítve olvasni őket, mert nem, nem emlékszik majd több dologra a gyerek, ha végigküzdi magát a teljes Egri csillagokon, ellenben a hideg fogja kirázni Gárdonyi nevének már az említésétől is. Bonyolult téma ez, de úgy gondolom, ha Harry Pottert akar olvasni, olvasson azt, ha képregényeket, ám legyen. És ezzel el is érkeztünk a legfontosabb kérdéshez.

A könyv legyen a gyerekért

Kedves felnőtt, aki ezt a cikket böngészed: mikor olvastál utoljára olyan könyvet, ami kötelező volt (ha csak nem vagy recenzens vagy kritikus)? Valószínűleg régen, és gondolom, nem hiányzik. Akkor mit nem értünk azon, hogy a gyerek „nem olvas”? Ami egyébként, ahogy a címben is utaltam rá, nem igaz. Olvassa mindazt, amit fentebb felsoroltam, és igenis olvas könyveket is, csak nem azokat, amiket muszáj. Minden író-olvasó találkozó után többen odajönnek hozzám, hogy elmeséljék, mi mindent olvasnak (és írnak!) szabadidejükben, és levegő után kapkodnál, ha hallanád a számokat. Ha nem hiszed, keress rá a neten a könyves blogokra: rengeteg tizenévesnek van saját oldala, ahová hosszú posztokat ír a könyv- és filmélményeiről, de sokan csinálnak ilyen témájú vlogot is.

Ha megtalálják azt, ami érdekli őket, könyvek százait falják fel a témában, és mielőtt felszisszennél, hogy „de hát az azért mégsem szépirodalom”, jusson eszedbe: te sem Dosztojevszkijjel kezdtél anno.

Csak egy példa arra, mi hová vezethet: ha egy tinédzser rajong a zombis történetekért, előbb-utóbb valószínűleg a kezébe kerül egy gótikus horror, és akkor máris klasszikust olvas, de ezen keresztül eljuthat akár a történelmi regényekig is. Ha pedig mégse, és zombis könyveket fog olvasni, amíg csak él, akkor mi van? Rég kimutatták, hogy a zombisztorik nem sarkallnak senkit arra, hogy megkísérelje elfogyasztani az embertársait, hiszen a művészeti alkotások hatása ennél sokkal komplexebb (és most ne jöjjünk Az ifjú Wertherrel vagy a Szomorú vasárnappal, amelyek (szegények) csak az amúgy is létező szociológiai jelenségekre erősítettek rá).

A lényeg tehát, hogy ebben a kérdésben igenis a felnőttnek kell a gyerek igényeihez alkalmazkodnia, és nem fordítva. Így tesznek azok a magyartanárok és gyerekkönyvtárosok, akik rászánják az időt, hogy megpróbálják kipuhatolni, milyen téma hozza lázba a fiatalokat, és akiknek innen is küldenék egy nagy-nagy köszönömöt, mert emberfeletti munkát végeznek. Olvasóköröket, fakultásokat indítanak, kihívásokat és versenyeket szerveznek, de voltam olyan gyerekkönyvtárban is, ahol beszélgetősarkot és apró büfét alakítottak ki, szóval akár kávéval a kézben is lehetett keresgélni a könyvek között (mindezt egy alföldi kisvárosban, saját erőből és a szülők adományaiból).

Ahogy sok minden mással, az olvasással kapcsolatban is elfelejtettük felhívni a figyelmet az örömfaktorra: ne azért olvass, mert kötelező, hanem, mert jó!

Akárhová megyek, mindenütt megnyílnak a gyerekek, amikor arról kezdek beszélni, hogy nekem az olvasás mindig is menedék volt, lehetőség, hogy elbújjak a gondok elől: ehhez tudnak kapcsolódni, mert mindenkinek szüksége van menedékre. A menedék legfőbb jellemzője pedig, hogy csak az enyém, ezért kérem, ne írjuk le a gyereket annyival, hogy lusta és érdektelen, inkább igyekezzünk fáradságot nem kímélve, vele együtt (!) megtalálni azt a menedéket, ami a sajátja lehet! Még akkor is, ha az különbözik a miénktől.

Kalapos Éva Veronika