Hilda Szofi húga. Miután a rendőrök elvitték a gyerekeket otthonról, a két lány egy rövid időre közös nevelőszülőhöz került. Hilda nem tűri az igazságtalanságot, mindig kiáll magáért. Gyakran bosszantotta Szofi simulékonysága, csendessége, alázata és megalkuvása. Úgy érezte, hogy nővére igazáért is neki kell megharcolnia. Kétszer fordult elő, hogy az idős nevelőszülővel hangosabban veszekedett. Amikor az penészes kenyeret adott nekik, úgy vágta hozzá, hogy azzal nemcsak a saját önérzete csapódott vissza, hanem Szofié is. Itt nem volt sokáig maradásuk.

Lány szökésben

A nevelőszülő után Hilda és Szofi lakóotthonba kerültek. A két testvér egy szobában lakott, minden titkukat megosztották egymással. Megfogadták, hogy ha betöltik a tizennyolcat, hazamennek a falujukba, és együtt fognak élni. Vesznek egy nagy házat, és ott laknak majd a férjeikkel és a sok-sok gyerekükkel. Megígérték egymásnak, hogy soha nem válnak el. 

De aztán máshogy alakult. Szofi szerelmes lett, Hilda pedig szökni kezdett.

Hiányoztak a szülei, úgy érezte, Szofi is hanyagolja. Felült hát az első buszra, és hazament. Persze mindig visszavitték a rendőrök. A lakóotthonnak jeleznie kell a szökést a rendőrség felé, akik praktikusan első körben a vér szerinti családnál érdeklődnek. Nem volt nehéz megtalálni Hildát, mindig otthon volt a szüleinél. Először a megyeszékhelyen lévő befogadó- intézménybe vitték, onnan szállították tovább a lakóotthonba – akkor, ha volt autó... és valaki, aki elvigye.

Hilda hamar rájött, hogy a nagy intézményből is könnyen meg lehet szökni, csak jó időben kell kislisszolni a nyitott ajtón. A buszállomásról közvetlen járat van a falujába, pár száz forintból otthon is volt. Persze, akadt, amikor nem tudott megszökni, mert árgus szemmel figyelték, vagy éppen megverték, hogy tudtára adják, jó itt neki, szökni pedig tilos.

Nem használt se a szó, se a verés. Hilda szökött.

Aztán megint szökött, mert szerelmes lett a szomszéd fiúba. Életében először, és – úgy érezte – halálosan. Már nem tudta elképzelni az életét, annak egyetlen napját sem máshol, csak a szomszéd fiú karjaiban. A rendőrök jöttek, keresték otthon, de nem találták. Így Hilda egyre ritkábban tért vissza a lakóotthonba. Ha meg is találták a szerelmes gerlepárt, csak rövid időre tudták őket elszakítani egymástól, mert Hildánál mindig volt annyi pénz, hogy fussa buszjegyre, és mihamarabb haza tudjon menni. Újra.

A szülei? Tudtak róla. Próbáltak Hilda lelkére beszélni, hogy járják végig a hivatalos utat. Minden vizsgálatot megfellebbeztek. Kérték a gyámhatóságnál, hogy adják haza Hildát, hiszen úgyis többet van otthon, mint a lakóotthonban. Válaszul a szülőket felvilágosították: ha legközelebb nem értesítik a rendőröket arról, hogy Hilda megint hazalógott, akkor bűncselekményt követnek el. Próbálták a szülők elmagyarázni, hogy teljesen értelmetlen a nevelésbe vétel fenntartása, hiszen így Hilda se iskolába nem jár, se a szakellátásban nincs jelen.

Nem, nem és nem. Hilda nevelésben marad, mert jó helyen van a lakóotthonban.

Így telt el két év.

Gyerek, döntés

Mire Hilda tizenhét éves lett, teherbe esett. Immár másodszor. Akkor visszament a szerelmével a lakóotthonba, hogy bejelentse a jó hírt. Persze nem rögtön. Megvárták, míg a várandóssága eléri a 12. hetet, csak azután közölte a hírt. Hogy miért? Mert Hilda első terhessége az akarata ellenére szakadt meg. Amikor elmondta a nevelőknek, hogy valószínűleg gyereket vár, azok rögtön intézkedtek. Hilda gyámja közreműködésével egy hét leforgása alatt megvolt minden vizsgálat, papírmunka, és megszakították a kórházban a terhességet.

Nem Hilda volt az első lány, akivel ez megtörtént. Ezúttal szeretett volna ő dönteni a gyermeke élete felől, ezért vártak a szerelmével a 12. hétig.

A lakóotthonban a nevelők és Hilda gyámja rekordgyorsasággal megtalálták a megoldást. Először is gratuláltak a babához, majd a gyámhivatal hozott egy végzést, hogy Hilda immár nincs a szakellátásban, visszakerülhet a vér szerinti szüleihez, a szülői felügyeleti jogot – lévén nincs még 18 éves – újra a szülei gyakorolhatják. Bónuszként, a vér szerinti szülők (!) – ugye, emlékeztek még, hogy korábban, ugyanezek a vér szerinti szülők nem kaphatták vissza Hildát? – lehetnek a születendő unokájuk gyámjai is, hiszen, Hilda még nem nagykorú.

Igen. Ez így történt.

Amikor a szülők kezdeményezték Hilda hazatérését, a hatóság nemet mondott.

Amikor egy megesett lánnyal nem tud, nem akar mit kezdeni a szakellátás, akkor ugyanaz a vér szerinti szülő egyszeriben már nem veszélyforrás... A ház, amiben él, már nem szegényes, a bútorzata már nem hiányos, az udvari vécé már nem okoz gondot, és a kormos fal sem lehet akadálya annak, hogy az a bizonyos megesett lány otthon éljen.

Időközben megszületett Hilda gyermeke, egészséges kislány. Hilda és a szomszéd fiú összeházasodtak, ezáltal Hilda nagykorúvá vált, és egyben a saját gyermeke gyámjává is.

A ház ugyanaz...

Szofi és Hilda a kis családjával, a szüleik és Palkó – a fiútestvér, akiről a következő részben olvashattok majd – most mind együtt élnek abban a házban, ahonnan évekkel ezelőtt elvitték a gyerekeket. Abban a házban, amely évekig volt csendes és elkeserítően üres. Ahol évekig csak a szülők kerülgették egymást, meg egy tarka macskát.

Közben a ház újból kezd otthonná válni. Hangok szűrődnek ki, bicikliket támasztottak a falhoz, a kertben a kötélen ruhák száradnak.

A ház kezd olyanná válni, mint amilyen volt néhány évvel ezelőtt, míg meg nem jelentek a rendőrök és a gyámhivatal emberei, hogy Hildát és valamennyi testvérét kiemeljék a családjukból.

A falu ugyanaz, a ház ugyanaz, a vér szerinti szülők ugyanazok, a jövedelmi viszonyuk ugyanaz, a képzettségük is ugyanaz. Semmivel sem lettek gyakorlottabbak a hosszú távú stratégiák megalkotásában vagy a jövőtervezésben, nem csiszolódtak a közgazdasági ismereteik annak érdekében, hogy a közmunkásbért képesek legyenek beosztani a hónap minden napjára.

Minden ugyanaz, leszámítva az ellopott éveket. Hildáék szülei nem értik, mitől lettek most jobb szülők, nem értik, mitől alkalmasabbak most arra, hogy kis felnőtteket neveljenek. Nem értik, ha Hilda kislányának alkalmas a házuk, hogy az az otthona legyen, akkor a kisebb gyermekik számára (akik még mindig nem térhettek vissza hozzájuk), miért nem? Nem értik, ha újból és újból jelzik, hogy szeretnék visszakapni a gyermekeiket, miért utasítják el őket? És közben azt sem értik, hogy miért gondolja azt a rendszer, hogy ha a szakellátás nem képes megbirkózni egy kiskamasz problémájával, akkor a teljesen eszköztelen vér szerinti szülő majd képes lesz rá?

Hogy van az, hogy inkább kiemelnek egy családból egy gyereket, mintsem hogy az állam megerősítené az alapellátást, és az ő segítségükkel képessé tenné a családokat  arra, hogy családként funkcionáljanak?

Hogy van az, hogy a szakellátás előszeretettel adja haza a problémás kiskamaszokat a vér szerinti családhoz, áttolva ezzel rájuk a felelősséget? A családnak ezután egyetlen segítsége lehet; a helyi szociális munkás, akinek már így is túl sok esete van, és sem kapacitása, sem kompetenciája nincs feltétlenül ahhoz, hogy ilyen súlyos problémákat kezeljen.

Ha viszont a szülő hibázik vagy mulaszt, akkor a legsúlyosabb büntetést kapja azzal, hogy elveszik tőle a gyerekét. Ha ugyanazt a hibát a szakellátás követi el, akkor egészen más a megoldás: hamar megszabadul a gyerektől úgy, hogy visszaadja a vér szerinti családnak.

Te érted ezt, kedves olvasó?

Tóth Anita
a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa

Olvassátok el Hilda testvérének, Szofinak a történetét is. Katt IDE!

A hianyzoemlekek.tasz.hu oldalon bővebben olvashatsz a szervezet gyermekvédelmi rendszerrel kapcsolatos álláspontjáról.