–

Egy átmeneti otthonban kezdtem a pályafutásom

Ez egy olyan intézmény, ami azért van, hogy ha valami probléma támad egy családban, ami megoldásra vár, addig a gyerek ideiglenesen kikerül a családból, és ha az megoldódik, visszahelyezik, ha nem, akkor pedig megy állami gondozásba.

Nagyon sok probléma miatt kerülhet egy gyerek átmeneti otthonba

A család megélhetési gondokkal küzd, nincs pénz tüzelőre, vagy az albérlet egyszobás, ahol anya új szerelmével kell osztozni a légtéren. Az is sokszor előfordul, hogy anyuka egyedül neveli a gyereket, gyerekeket, és munkát vállal, de nem tudja mellette intézni a gyerekek gondozását, esetleg kórházba kerül, nincs, aki vigyázzon rájuk. Ilyenkor jön a gyámügy, és felajánlja az átmeneti gondozásba vételt. Rengeteg helyzet van, és ebből nagyon kevés a vidám.

Viszont ez a hely tényleg arra van, hogy segítsen a családoknak

Főleg anyáknak segít talpra állni, a fő céljuk az, hogy a gyerekek hazakerüljenek. Van, amikor viszont nagyon nehéz. Ilyen a családon belüli erőszak esete. Amikor nyilvánvaló, hogy az erőszakos apa veszélyezteti az anyát, a gyerekeket, és erről nemcsak a szomszédok tudnak, hanem a gyámügy is.

„Karrierem” elején nem értettem, mérges voltam azokra az anyákra, akik letagadták, szinte védték a rohadék családfenntartót, és sosem vallották be a valóságot. Pedig a gyerekek mindent elmondtak, szinte a világba ordították a fájdalmukat. Aztán szépen lassan ebbe is beleszoktam.

Elfogadtam, őrült fájdalommal, hogy gyengék, hogy belenyugodtak, hogy nincs más lehetőségük. És én nem tudtam felajánlani kiutat. Amikor elmondták, hogy „ők sosem dolgoztak, hova mehetnének, nincs pénzük… és a gyerekek…”

A gyerekek. Mindig ezt mondták. Ezt nem bírtam sosem megszokni. Azt megértettem és lerendeztem magamban, hogy összejöttek egy új emberrel, és a régi szerelem gyümölcsei zavarták az új kapcsolat boldogságát, ezért beadták a gyereket a „zaciba”. Szar alakok, gyűlöltem őket, de ez van.

De azt a helyzetet sokkal nehezebb volt elfogadni, amikor az anya a gyerekeiért él, viszont kiteszi mindennap magát és a gyerekeit a terrornak.

Sokszor ordítottam belül a tehetetlenségtől

Hiába kértük: lépjen, miközben tudtuk, hogy nincs lehetősége, és amíg el nem törik egy testrésze, nem lehet mit tenni. Annak az anyukának is elmondtuk, akinek az élettársa aztán egy veszekedés során halálra késelte az apósát, majd az anyát is többször megszúrta, amit a gyerekek az asztal alól végig is néztek. Magát is meg akarta aztán ölni, de sajnos nem sikerült. A gyerekek aztán hozzánk kerültek, míg az anyuka kórházban volt. El lehet képzelni a velük való munkát. Illetve nem. Nem lehet elképzelni. Mert aztán egész életükben mit válaszolnak a kérdésre, hogy „és, apád, vele mi van?”

Sajnos az a kiindulási pont, hogy addig, amíg nem történik valami drasztikus, a hatóság sem tud lépni. Erre rátesz, hogy nincs, illetve nagyon kevés az a segítség, amit ezek az anyák megkaphatnak. Szerencsére léteznek anyaotthonok vagy anyaóvók, de oda sem mindig azok kerülnek, akiknek valóban szükségük lenne rá. Arról nem beszélve, hogy egy agresszív állat ott is meg tud jelenni, és akármilyen ürüggyel hazazsarolhatja a gyenge, kilátástalan jövőképben élő anyát.

Mint ahogy az otthonban is rendre felbukkantak ezek a rohadékok, és a gyerekeken keresztül akarták befolyásolni az anyát, illetve a helyzet kimenetelét.

„Anyátok miatt vagytok itt. Ha anyátok nem jön haza, mentek az állami gondozásba” – hallottam oly sokszor a gyerekektől, mikor mesélték, mi volt apával.

Ezeket az apákat nem lehetett távol tartani, amíg nem volt végzés, aminek az elintézése hosszú idő. De miért ne lenne az, hiszen a szülői jog él, és ennek értelmében kötelesek voltunk végignézni, ahogy ezeket a gyerekeket, akiket természetesen elhalmoztak ajándékokkal, igyekeznek befolyásolni.

Vannak bátor nők, de egyedül nagyon nehéz

Egy új egzisztenciát megteremteni a semmiből, aminek főleg úgy lenne értelme, ha mindent hátrahagy és elköltözik egy másik városba, szinte lehetetlen.

Volt egyszer egy anya. Az ország másik végéből menekült a két gyerekkel. Míg munkát, albérletet keresett, szerette volna, ha a gyerekek nálunk vannak. A maga módján lelkes volt. Amikor mondta: „úgyis megtalál” – sosem felejtem el. Aztán két hét múlva megtalálta. És agyonverte. Szerinte megcsalta. A gyerekek szerencsére nem látták. Ordítanék a tehetetlenségtől.

Zebegényi Péter

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/IvanJekic