–

Nem kirándulni mentek

Szofi 13 éves volt, amikor egy nap megállt három rendőrautó a ház előtt, és kiszállt belőle megannyi rendőr. A lépcsőről figyelte őket kíváncsian, meg sem fordult a fejében, hogy értük jöttek, dacára annak, hogy az elmúlt napokban már beszélték a szomszédok, hogy a jegyző elviteti őt is meg a többi hat testvérét is a menyhelybe. Így hívják az ő falujában a gyermekvédelmi szakellátás által fenntartott bentlakásos gyermekvédelmi intézményeket.

Amikor a sok rendőr elért a lépcsőhöz, Szofi beszaladt a házba, és ösztönösen felkapta a legkisebb, alig féléves testvérét, szorosan magához ölelte.

A jól ismert gyámügyes hölgy sorba állította őket, és azt mondta nekik, hogy most mindenkinek be kell szállnia a rendőrautóba, és elviszik őket kirándulni. Fogadjanak szót, ne sírjanak, ne ellenkezzenek, a nagyobbak segítsék a kicsiket. Szofi húga, Hilda konok természetű, nagyszájú lány volt már kicsinek is, rögtön mérgesen rászólt a gyámügyesre, hogy ne hazudjon nekik, tudja, hogy nem kirándulni viszik őket, hanem mennek a menyhelybe. Szofi csitította a húgát, ő valóban elhitte, hogy egy szép kirándulásra indulnak. Összeszedték a kicsiket, mindenki beült az autóba, Szofi élénken emlékszik a szülei minden szavára, és máig a fülében cseng a kisebbek keserves sírása.

Nem kirándulni mentek.

Egy hétig voltak a menyhelyben, ezután Szofi és Hilda egy idős nevelőszülőhöz került, távol a falujától. Korántsem volt jó a viszonyuk, a lányok nem fogadtak szót, a nevelőszülő pedig seprűvel próbálta jobb belátásra bírni őket. Végül feladta és visszavitte őket az intézetbe. Innen egy lakóotthonba kerültek, amit Szofi is és Hilda is nagyon szeretett.

Elvégezték az általános iskolát, majd Szofi cukrásznak tanult a lakóotthonhoz közeli nagyváros egyik szakiskolájában. Nagyon dekoratív, csinos lány volt, belevaló, ahogyan ma divatos mondani. Sok fiú csapta neki a szelet, de még ennél is több barátnője lett, akikkel iskola után együtt lóghattak egészen hatig, amíg nem kellett hazamennie a lakóotthonba.

Kristóf

Egy nap új fiú érkezett az iskolába, Kristóf. Szofinak ebben az időben egy másik fiú udvarolt, ezért Kristóffal eleinte nem is igen beszélgettek. Hosszú, lányregénybe illő kerülgetés után Szofi és Kristóf végül aztán mégis egy pár lettek. Mindketten úgy érezték, ez életük legcsodálatosabb időszaka, soha nem szerettek még így senkit, és nem ragaszkodtak még ennyire máshoz, mint ahogyan most egymáshoz.

Kristóf rendezett családi körülmények között élt egy kis faluban, a három testvér közül ő a legfiatalabb, már csak ő lakott a szülői házban.

Szofi, lakóotthonos lévén csak korlátozottan volt szabad, a randevúkat a lakóotthonos kapuzáráshoz kellett igazítaniuk, nem lehettek akkor és annyit együtt, amennyit szerettek volna.

A nevelőtanárok egy idő után engedélyezték Szofinak, hogy Kristóféknál töltse a hétvégét.

Innentől felgyorsultak az események. Kristóf édesanyja, Lenke, írt egy kérvényt a gyámhivatalnak, amiben azt kérte, hogy Szofit a családba fogadhassa, hiszen az elmúlt hónapokban már így is náluk töltötte a hétvégéket, lévén ő és a fia szerelmi viszonyban állnak.

Nem, kedves olvasó, nem kapott a fejéhez a gyámhivatal! Nem hívta fel a lakóotthont, hogy ez hogyan történhetett meg. Nem kereste meg a vér szerinti szülőket, hogy esetleg ők szeretnének-e élni ezzel a lehetőséggel, sőt, amikor a vér szerinti szülők fellebbezést nyújtottak be egy-egy nevelésbevételi határozat kapcsán, azokat rögtön, érdemi mérlegelés és vizsgálódás nélkül elutasították.

A gyámhivatal Lenke egy kézzel írott kérvényére megadta az engedélyt, Szofi kiköltözhetett a lakóotthonból, összeköltözhetett tizenhat évesen a szerelmével és annak családjával.

Boldogságos hónapok következtek. A fiatal pár együtt járt iskolába, onnan együtt tértek haza közös otthonukba, nagyon szerették egymást, együtt tervezték a jövőjüket, családról álmodoztak és örök boldogságról. Előbbi hamar elérkezett, Szofi tizenhét évesen teherbe esett, mindenki nagy örömére és boldogságára. Már szépen kerekedett a pocakja, amikor Lenke javaslatára a fiatalok összeházasodtak, ezáltal Szofi nagykorúvá vált, és végleg kikerült a gyermekvédelmi szakellátásból.

Mellékszál, hogy ez alatt az idő alatt a vér szerinti szülők folyamatosan küzdöttek azért, hogy a gyermekeik hazakerülhessenek, de mindhiába. Sem a kiskamasz, sem a kisiskolás gyerekeik nem térhettek haza hozzájuk, mert a gyámhivatal nem engedélyezte.

Szofi és Kristóf kislánya egy áprilisi napon született meg. Csodaszép, egészséges kisbaba, aki a Luca keresztnevet kapta. Három nap elteltével hazamehettek a kórházból, természetesen Lenke házában éltek tovább.

Innen indul Szofi igazi kálváriája...

A baba megszületése után Lenke nagyon megváltozott. A kiságyat bevitte a saját szobájába, ő gondoskodott Lucáról, Szofit mindenért leszidta, a legnagyobb bűn az volt, ha nem kötözte össze a haját, és azzal zavarta a babát. Az éppen tizennyolc éves, első babás, esetlen Szofi semmit nem tudott a szoptatásról, pelenkázásról, fürdetésről, de nagyon szerette Lucát, igyekezett, próbálkozott, de Lenke szúrós pillantásai és korholása egyre csak összekuszált mindent.

A védőnő rendszeresen látogatta őket, de ilyenkor leginkább Lenkével beszélték meg a gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket, Lenke nagyon hálás volt a sok jó tanácsért, amit minden alkalommal kisebb-nagyobb ajándékokkal honorált.

Egy nap Szofi leejtette a cumisüveget, ami hangosan koppant a földön. Lenke berohant a szobába, és hangosan veszekedni kezdett a lánnyal, hogy biztosan Lucát ejtette le a földre, és ettől a perctől megtiltja neki, hogy a baba közelébe menjen, mert kárt fog benne tenni. Szofinak esélye sem volt megvédenie magát.

Kristóf? Kristóf ezalatt skizofrén állapotba került. Az anyja házában éltek, az anyjától függött anyagilag, egzisztenciálisan. Szofi szüleiről semmit nem tudott, csak, amit Lenke duruzsolt a fülébe, hogy ha kiemelték a gyerekeiket annak idején, akkor biztosan elvetemült, elhanyagoló, veszélyeztető és veszélyes emberek lehetnek.

Nem állt ki soha a felesége mellett, nem mert szembeszállni az anyjával, annak minden utasítását követte.

Szofi nem tud olvasni. Funkcionális analfabéta. Ismeri a betűket, de ha olvasni próbál, a harmadik szó után már nem emlékszik a mondat elejére.

Egy nap Lenke asztalhoz ült, kockás spirálfüzetet vett maga elé, odaparancsolta Kristófot is, és diktálni kezdett.

Én, Szofi, lemondok Lucáról, mert félek, hogy kárt teszek benne. Nem tudom őt ellátni, nálad és anyádnál sokkal jobb helyen lesz. Pont.

Kristóf megkérte Szofit, hogy ezt a papírt írja alá. Nem tudta elolvasni, nem tudta, mi áll benne. De megbízott benne, és aláírta, hiszen sok-sok papírt írt már alá Luca megszületése óta. Például a gyes és a családi pótlék folyósításához szükségeseket is, amelyek Kristóf nevére szóltak.

Lenke ismét asztalhoz ült, elővette a füzetét, és megírta a bíróságnak, hogy kéri Luca kizárólagos felügyeleti jogát. Kristóf aláírta. Csatolták hozzá a meghamisított levelet, amiben Szofi lemond Lucáról. Csatoltak hozzá egy pszichiátriai szakvéleményt, ami szintén Lenke közreműködésével készült a szomszéd városban.

A bíróság befogadta a kérelmet, és felszólította a területileg illetékes gyermekjóléti szolgálatot, hogy készítsen környezettanulmányt, járjon utána, hogy ami a keresetben van, az valós-e.

Megérkezett az esetmenedzser, Lenke a házba invitálta, és mindent elmondott, amit fontosnak tartott.

Szofi nem tudja ellátni a gyereket, félnek, hogy kárt tesz benne, vagy magában. Alulszocializált, szuicid hajlamú, teljességgel alkalmatlan mindenre.

Nem, nem beszélt az esetmenedzser Szofival. Elég volt neki Lenke szava.

Amikor újból lehetősége lett volna rá, hogy beszéljen vele, Szofi már nem lakott Lenkénél. Elzavarták. Kétszer.

Második alkalommal Szofi vonakodott, nem akarta elhagyni Lucát, ezért egy éjszakát az utcán töltött, az árokban aludt, abban reménykedett, hogy Lenke másnapra meggondolja magát, és nem szakítja el tőle a gyerekét. Nem így lett.

Távol Lucától

Szofi most a szülei házában él, távol Lucától.

A bíróság ideiglenes döntést hozott, felfüggesztette Szofi szülői felügyeleti jogát, azt kizárólag Kristóf gyakorolja. Ennek alapja a meghamisított levél, egy hevenyészett pszichiátriai szakvélemény és az a környezettanulmány, amely kizárólag Lenke elmondásán alapszik.

Szofi kétségbe van esve. Hónapok óta nem látta a kislányát. Nagyon hiányzik neki. Amikor el tudott utazni hozzá meglátogatni, Lenke és a lánya nekiestek. Elhordták mindennek. Azt kiabálták rá, hogy kikaparták őt a mocsokból, kihozták az intézetből, és ő még a haját sem képes összekötni. Most is ki van engedve a haja, pedig tudta, hogy jön Lucához, miért nem kötötte hát össze. Vegye tudomásul Szofi, hogy nem kell a fiának, nincs keresnivalója ebben a családban.

Kristóf? Ismételte az anyja szavait. Hálásnak kellene lenned anyámnak, nem ezért hoztunk ki az intézetből.

Szofi jobbnak látta, ha távozik. Kristóf utánament. A buszmegállóban elismerte, hogy az anyja és a nővére nyomására írta meg és íratta alá Szofival azt a levelet, amiben lemond Lucáról. Tudja, hogy ennek súlyos következményei lehetnek, hiszen félrevezette a bíróságot, de nincs munkája, az anyja házában él, nem szállhat vele szembe.

Nem költözik Szofiékhoz, mert fél a szüleitől. Akikkel még soha nem találkozott.

A látogatás után Szofi telefonhívást kapott.

Kristóf válni akar.

Lenke alkudozik. Mondjanak le a szülők Lucáról, és fizessenek neki tartásdíjat, majd ő felneveli az unokáját. Bérbe adja a fiataloknak az egyik házukat, lakjanak ott. Neki csak Luca kell. Meg a pénz.

Szofi eszköztelen, fegyvertelen, egyedül van... és szinte esélytelen.

A vér szerinti szülők öt év után visszakapták a lányukat. Kisemmizve, kifosztva, lecsupaszítva, kirabolva, tönkre téve. Elrabolták a gyerekkorát, a családját, a szerelmét, a hitét és a gyermekét.

Innen nehéz felállni. És mégis az az érzésünk, hogy Szofi története ezzel még nem ér véget.

Tóth Anita
a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Wavetop

Sajnos ez nem egyedi eset: olvasd el Dr. Gyurkó Szilvia írását a gyerekvédelmi rendszerről.