–

Nemrég tudatosult bennem, hogy mindig is pedagógus akartam lenni. Na, nem tanár, aki bemegy, tanít, „leadja az anyagot”, és sok gyereke van. Igazából én nevelő akartam lenni. Olyan ember, aki kevesebb, de nem átlagos gyerekekkel foglalkozik, és azokkal mindig. Eredményt elérni velük, jutni valahonnan valahova, nem a tananyagban, hanem az életben – ez volt a célom. Mindennap mutatni valami újat, ami hozzátesz az életükhöz. Közben megismerni őket, megtudni, mit miért csinálnak. A nevelés során mindig tanultam valamit. A kudarcból is, sőt azokból a legtöbbet, amik gyakoriak voltak ezen a területen.

Sokan kérdezték, hogy bírom. Ezt sosem értettem, mert én sokáig jól bírtam. Több módszerem is volt, általában naplót írtam, amibe az itt megjelent írásaim révén valamennyire te is beleolvashatsz. Közhelyesen hangzik, de „kiírtam magamból mindent”.

A másik lényeges dolog az volt, hogy sosem a nagy sikerélményekre vadásztam. Ez hiba lett volna. Én mindig annak örültem, hogy lement a nap, és örültem annak, ami aznap történt.

Hogy Berci nem kente fel a kakiját a falra, talán leszokik róla. Hogy Gabi végre megértette, milyen könnyű versmondásra ötöst kapni, és nem egyest, ezért most madarat lehet fogatni vele. Ugyan éppen ezért ma nem is tanult, hiszen most kapott egy ötöst (szóval még azért van itt munka)… Hogy Emese magától felsöprögetett vacsora után, elfogadta talán, hogy ezt neki is meg kell csinálnia. Hogy Tomi segített kiteregetni, és hogy Levi elkezdte olvasni a könyvet, amit adtam neki.

Ha azt tervezed, hogy majd te jól megmented ezeket a gyerekeket”, már el is rontottad, ne is gyere holnap, mert nem fog menni.

Annyi buktató van, annyi körülmény, ami közbeszólhat, hogy nem lehet már azzal sem számolnod, hogy tudod, te mindent megteszel, mégsem sikerült – börtönbe vagy utcasarokra került a gyerek. Ezzel csak magadat emészted. Meg kell tenned mindent, és aztán majd kiderül.

Szóval a történet.

A nagyon vidéki átmeneti otthonban történt. Itt ismertem meg Csabit. Csabi akkor már nem nálunk lakott, hanem egy lakásotthonban, viszont a délutánokat nálunk töltötte, mert szeretett itt lenni, ragaszkodott az itt dolgozókhoz, emiatt szívesen tanult, és nagyon segítőkész volt. Rendszeresen ő ment ki a boltba, ha cigi vagy bármi kellett a dolgozóknak, az intézményvezető napi családi bevásárlásait is szívesen elintézte. Kati nénihez, a nevelőjéhez különösen ragaszkodott, vele gyakran beszélgettek a jövőről, mit kellene csinálnia a fiúnak, ha kikerül az otthonból. Csabi figyelt, jegyezte a dolgokat. Fogadkozott, hogy úgy lesz, és milyen jó lesz. Úgy tűnt, minden oké, tényleg mintagyermek volt, a mindennapjaink része. És most ne egy mamlaszt képzelj el! Nagydarab, vagány srácról van szó, aki egyszerűen csak megértette, hogy itt foglalkoznak vele, és szeretik.

Aztán közeledett a 18. életév, a kikerülés ideje. Kati  nénivel már a pénzt is beosztották, ami járt neki a felnőtt életéhez. Ez az összeg nem volt kicsi, a garzon mellett egy kis gyümölcsös is kijött volna belőle.

Volna.

Csakhogy megjelentek a régen látott rokonok. Apa, testvérek. 

Csabikám, bajban vagyok, tudnál kölcsönadni?

És Csabikám tudott.

Sok ilyennel találkoztam, és mindig nagyon fájt. Belefektetsz rengeteg munkát, hogy legyen valami, majd megjelenik valamelyik szülő, és helló. Ugyanis alapvetés (kérdezd meg a pszichológusodat), hogy a szülői kötelék mindennél erősebb.

Igen, ebbe beletartozik az is, aki bárcsak ne lenne az.

Szóval Csabi vett egy Zsigulit, jogsit nem, nem azzal megy az, ugye, ahogy a kocsmában mondhatták, majd részegen, többedmagával nekiment valaminek. A kárt, az ügyvédet nem tudta kifizetni, mert a lóvénak integethetett, a rokonok csak addig „Csabikámozták”, míg tartott a pénz, megadni eszük ágában sem volt. Így Csabának valamennyi időt börtönben kellett ülnie.

Mi, az otthonban csak sóhajtoztunk, Kati néni sírt.

Azonban Csabi a szabadulás után elment dolgozni, jó messzire, hogy még véletlenül se találja meg senki.

És hosszú idő után összerakott annyi pénzt, hogy venni tudott egy faluban egy házat meg hozzá egy kis földet. Van egy élettársa és közös gyermekük.

Pár napja egy régi ismerősöm küldött a Facebookon egy képet, amin egy munkatársával látható. Azt írta még: 

– Megismered?

Megismertem, Csabi volt.

Majd ismerősök lettünk, és elmondta, hogy a kedvence voltam Kati nénivel. Az esti csetelést azzal fejezte be, hogy „Kár, hogy vége annak az időszaknak. Bárcsak örökké tarthatott volna.”

Csabinak egyik napról kellett a másikra felnőnie, és nem sikerült. Miért is sikerült volna? Nehezített pályán volt. De nem adta fel.

Nevelőnek lenni csodálatos dolog. Rengeteg dolgot tanultam a 16 év alatt. Csabitól is.

Zebegényi Péter

Kiemelt kép: Unsplash/chuttersnap