–

Julia May Jonas Brooklynban élő drámaíró és egyetemi tanár, aki saját, 2022-es regényét adaptálta képernyőre: így született meg a Vladimir netflixes verziója Rachel Weisz-szel és a már a Bridget Jones: Bolondulásig-ban is az érett nő vágyának tárgyát alakító, mindig pirospozsgás Leo Woodall-lal.

Felnőttfilm, de nem úgy

A sorozat fogadtatása meglehetősen vegyes, de például a Guardian kritikája üdvözli, és azt írja: a Vladimir az „igazán felnőttekhez” szól. És tényleg: a sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja leegyszerűsíteni, fekete-fehérben ábrázolni a világot. Talán éppen emiatt képes fenntartani – legalábbis az X generáció – figyelmét. Már amennyiben azok közé tartozunk, akiket a Netflix-univerzum sokszor éppen együgyűsége miatt irritál, miközben a való élet olyan átkozottul bonyolult.

Nem, a Vladimir nem könnyen fogyasztható erkölcsi tanmese, nem ragaszt a szereplőire „áldozat” vagy „bűnös” cédulákat, hogy a néző kényelmesen hátradőlhessen a fotelban. Ehelyett benépesíti a szürke zónát.

Ez a hozzáállás ma, a rögtön ítélő kommentbíróságok és az azonnali, nyilvános morális állásfoglalás kényszerének korában egyértelműen bátor gesztus.

A történet fő kérdése nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy egyáltalán hogyan beszéljünk vágyról, beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatokról, hatalmi játszmákról, ha a különböző generációk sok tekintetben mást és mást értenek e fogalmak alatt.

Habár a könyv és a sorozat címe is Vladimir, a központi karakter nem ő, a fiatal tanár, hanem a narrátor, Rachel Weisz figurája, akinek – a Fleabag főszereplőjéhez hasonlóan – a nevét nem tudjuk meg, és aki nemhogy nem mindentudó, hanem épp ellenkezőleg: teljesen megbízhatatlan. A negyedik fal itt is leomlik, Weisz végig beszél hozzánk, és alaposan össze is zavar minket, mert szüntelenül vágyakozik, fantáziál, önmaga előtt is kozmetikázza, sőt szó szerint, regényíróként szerkeszti a valóságot.

Mi is ennek a valóságnak az alapja?