Az előítéletek leküzdése helyett diszkrimináció és kirekesztés

 Az LMBTQ+ emberek közel 90 százaléka szerint a homofóbia és a transzfóbia erősen jelen van, és komoly problémát jelent a sportban.

A sportban, ami egyébként – legyen szó bármilyen ágáról – arra hivatott, hogy összekovácsolja az embereket, és ezáltal is segítsen leküzdeni az előítéleteket. Nos, nem tartunk még ott, hogy ezt a küldetését is beteljesítse, épp ezért elengedhetetlen a még nagyobb láthatóság. Ahogy Takács Mária dokumentumfilmjének egyik magyar szereplője, Hegedüs Csaba fogalmaz: „amíg ugyanis a láthatóság nem adott, addig elég nehéz elérni a megértést is – hiszen, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk, azt hogyan értsük meg?”

A Kapd el a ritmust! A sportvilág queer felforgatása című dokumentumfilm – amelyet a Pride-hónap alkalmából július 25-ig bárki megnézhet a Verzió dokumentumfilm-fesztivál oldalán –, elképesztő alapossággal és érzékenységgel járja körül a témát. Öt főszereplője négy országból származik, és annak ellenére, hogy mindannyian az LMBTQ+ közösség tagjai, mégis eltérően definiálják önmagukat, más a családi és kulturális hátterük, de a sporthoz való hozzáállásuk, illetve a benne megfogalmazott céljaik is. A filmben a sportolók maguk mondják el a bináris, csak a férfi-női kategóriát ismerő sportvilág határait feszegető személyes tapasztalataikat, de a magánéletükbe is betekintést engednek. Versenyeiken keresztül pedig egy hihetetlenül befogadó közösséget ismerhetünk meg, amelyben csak a tehetség és teljesítmény számít, nem a nemi identitás vagy a szexuális irányultság.

A sportolás ára

A glasgow-i Natalie Deans sok sportot kipróbált már, mire megtalálta a szenvedélyét: a bokszot. Szerinte mindegy, hogy leszbikus-e az ember, vagy sem, ha nő, sokkal keményebben kell dolgoznia, főleg az olyan férfiak által dominált sportban, mint a boksz. „Az, hogy nő vagyok, nem jelenti azt, hogy nem tudok valamit megcsinálni” – mondja Natalie, aki a többi szereplőhöz mérten szerencsésnek számít abban a tekintetben, hogy sosem találkozott homofóbiával a választott sportjában.

Natalie Deans

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nem úgy a transznemű német focista, Michaela Jessica Tschitschke, aki számtalanszor volt kénytelen szembesülni diszkriminációval és kirekesztéssel. A transznemű női sportolók helyzete amúgy is kényes téma, még mindig nincs egységesen kezelve, pedig a kérdés tisztázása több sportágban is fontos lenne. A legtöbb dilemmát az okozza, hogy a tranzícióval a tesztoszteronszint csökkenése valóban ellensúlyozza-e a férfi születésből származó előnyöket.

Abban az időben, amikor Michaela elkezdte a tranzíciót, egy teremhoki csapatban játszott – kezdetben még férfiakkal, de már női igazolvánnyal. A férficsapatban sokan elfogadták a transz identitását, mégsem tudott igazán beilleszkedni közéjük. Egy idő után pedig a lépést sem tudta tartani velük, a tranzíció hatására ugyanis a teste is elkezdett változni: a tesztoszteron hiánya miatt gyengültek az izmai, és lassabb is lett. Így csatlakozott egy női csapathoz, ahol nemcsak edzeni, de versenyezni is szeretett volna, a sportszövetség azonban nem adta meg rá a játékengedélyt – pontosabban súlyos feltételekhez kötötte azt.

„Előírták, hogy néhány beavatkozást végeztessek el: távolíttassam el a péniszem. Ez egy diszkriminatív előírás volt. Aztán megkaptam a végső válaszukat, és úgy döntöttem, abbahagyom ezt a sportot”.

Michaelát megviselte a kirekesztés, ezt követően hónapokig nem is sportolt, holott ez a tevékenység jelent számára mindent. A teremhokihoz végül nem tért vissza, de elkezdett focizni. Az első klubjában egy évet töltött, majd „a klub gyakorlatilag megmutatta, merre van az ajtó”.  Bár sosem kapott tőlük magyarázatot, azt feltételezi, azért, mert transz. „A transz embereknek mindig nehéz dolguk van a versenysportokban. A szabályok nem elegendők ahhoz, hogy jól érezzék magukat a sport világában. Sok más mellett nagyon fontos a kommunikáció. Lehet, hogy a szabályok megengedik, hogy a transz emberek sportoljanak, de ezt nem mindenki tudja elfogadni.”

Michaela Jessica Tschitschke (bal oldalt)

Sérvműtét helyett kasztrálás

A dokumentumfilm szereplői közül az egyik legmegrázóbb történet Pol Naidenov korábbi interszex evezősé, aki évekig űzte ezt a nehéz sportot. Interszexualitásával sokáig nem volt tisztában, csak azt érezte, más, mint a többi lány. „Egyszer versenyeztünk, és az egyik lánynak megvolt a menzesze. Nem nézett ki túl jól a csónak a verseny után. Ezt mindenki megérti, aki hasonlóan nehéz sportot űz. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy velem ilyesmi sosem történt. 18 éves voltam akkor” – meséli.

Pol Naidenov

A Szófia környékéről származó Polról a szülei gyerekkora óta tudták, hogy interszexuális, azaz a nemi anatómiai jellegek (kromoszómák, hormonok, testfelépítés, külső és belső nemi szervek) olyan kombinációjával rendelkezik, amelyek alapján nem sorolható be anatómiailag egyértelműen a férfi-női kategóriákba.

14 éves volt, amikor meg kellett operálni sérvvel – később derült csak ki, hogy valójában kasztrálták. A szülei az orvosok javaslatára egyeztek bele a beavatkozásba, amit a mai napig mélyen bánnak.

A kasztrálás menopauzát idézett elő Polnál, ami csökkentette a csontsűrűségét, és így komoly fájdalmakat okozott neki evezés közben. Az interszexualitásával életében először mégis egy verseny miatt kellett szembenéznie: abban az időben derült ki egy világklasszis sportolóról a világbajnokságon, hogy férfi kromoszómája van, ezért nem versenyezhetett nőként – hatalmas botrány kerekedett az ügyből. Pol ennek hatására felkereste az edzőjét, és elmondta, nála is ez a helyzet. Hiába készültek éppen versenyre, az edző lemondta a részvételüket – Pol sokáig úgy érezte, miatta. Később derült ki, hogy rajta kívül még két sportoló volt interszex a női csapatban. Pol ma is keserűen emlékszik vissza a történtekre, azt mondja: „Ha egy nőnek női identitása van, a nőkkel kell játszania, ha interszexuális, ha nem.”

A magyar sportéletben is sok LMBTQ+ ember van

A dokumentumfilmnek két magyar szereplője is van: Hegedüs Csaba és Török Benjamin Forest futók a kiállásukat társadalmilag is fontosnak tartják. Csaba egyenesen úgy fogalmaz, statisztikailag elképzelhetetlennek tartja, hogy a magyar élsportban ne lenne meleg vagy leszbikus sportoló, csak nem merik a nyilvánosság előtt felvállalni magukat – ami a mostani ellenséges közegben teljesen érthető. A láthatóság mégis elengedhetetlen lenne az elfogadás elősegítéséhez. Amíg ez nincs meg, szerinte nehéz elérni a megértést. „Ami teljesen tabu, az is marad” – mondja.

Hegedüs Csaba és Török Benjamin Forest

Török Benjamin „Forest” ezzel szemben büszke arra, aki. Az apja magyar gárdista volt, nélkülöző családban nőtt fel, így a sportban talált olyan közösségre, amiben igazán boldog. Azt mondja, szeretné megmutatni, hogy az LMBTQ-sportolók is érnek annyit, mint mások. És épp ez a dokumentumfilm egyik legnagyobb erőssége is: láthatóvá teszi azokat, akiknek a teljesítményét és küzdelmeit a többség nemcsak hogy nem ismeri el, de nem is ismeri. Holott mindennél büszkébbnek kellene lennünk rájuk (is).

Filákovity Radojka